Megmenti őket a gonoszok kezéből

Hallottam 5704. Av hónapjában (1944 augusztusában), a Zohár tanulásának befejezésekor.

Az van írva: „Akik szeretik az Örökkévalót, gyűlölik a rosszat... és megmenti őket a gonoszok kezéből.” A kérdés az, hogy mi az összefüggés a „gyűlölik a rosszat” és aközött, hogy „megmenti őket a gonoszok kezéből”?

És hogy ezt megértsük, előbb meg kell értenünk bölcseink mondását:
„A világ nem lett másért teremtve, csak teljesen igazak vagy teljesen gonoszok számára.” Felmerül a kérdés: vajon érdemes volt a világot teljesen gonoszokért megteremteni, de nem lett volna érdemes olyan igazakért, akik még nem tökéletesek? [azaz: a teljesen gonoszok kedvéért igen, de a nem-teljesen igazakért nem?]

És erre azt válaszolta: Az Örökkévaló oldaláról nincs semmi a világban, aminek kétféle értelmezése lenne, a kettősség csak a megszerzők (az ember) oldaláról létezik, vagyis attól függ, hogyan érzékeli a dolgot az ember. Ez azt jelenti: vagy jónak és kellemesnek érzékeli a világot, vagy rossznak és keserűnek, hiszen minden cselekedet, amit az ember végez, egy célt szolgál. Az ember nem tesz semmit ok nélkül: vagy a meglévő állapotát akarja jobbá tenni, vagy másnak ártani. De olyan dolgokat, amelyeknek nincs jelentőségük, nem érdemes célzott cselekedettel megvalósítani.

Ezért azok, akik az Örökkévaló, a világban való vezetését érzékelik, annak megfelelően ítélnek meg mindent, ahogyan azt érzik: vagy jónak, vagy rossznak tartják.

Ezért az Örökkévalót szeretők, akik megértik, hogy a teremtés célja az, hogy Ő jót tegyen a teremtményeivel, és hogy ezt a jóságot az Örökkévalóhoz való tapadás és közeledés által lehet elérni, úgy érzékelik, hogy ha távolságot tapasztalnak az Örökkévalótól, az számukra rossz. Ilyen állapotban az ember saját magát gonosznak tartja, mert köztes állapot nincs: vagy érzi az Örökkévaló jelenlétét és gondviselését, vagy - Isten őrizzen - úgy tűnik számára, mintha „a föld a gonosz kezébe adatott volna”.

És mivel az ember őszinte, azaz nem képes önmagát becsapni és azt állítani, hogy érez valamit, amikor valójában nem érez,  azonnal elkezd kiáltani az Örökkévalóhoz, hogy könyörüljön rajta, és szabadítsa ki a Sitra Achra (tisztátalanság) hálójából és a zavaró gondolatok közül. És mivel őszinteségből kiált, az Örökkévaló meghallgatja az imáját (talán ez a jelentése annak, hogy „közel van az Örökkévaló mindazokhoz, akik igaz hittel hívják Őt”), és ekkor: „megmenti őket a gonoszok kezéből”.

És amíg az ember nem érzi az igaz valóját - vagyis nem tudatosítja magában elég mélyen a benne lévő rosszat olyan mértékben, hogy ez a felismerés annyira szenvedést okozzon neki, hogy emiatt az Örökkévalóhoz kiáltson - addig még nem méltó a megváltásra. Ennek oka, hogy még nem tárta fel azt az edényt, azt a belső állapotot, amely alkalmassá teszi az imameghallgatásra – amit úgy hívunk: a szív mélyéből jövő kiáltás (me'umka de-liba). Ez azért van, mert az ember még azt gondolja, hogy van benne valamennyi jó.

Azaz nem jutott le a szívének mélyére, mert legbelül még azt hiszi, hogy van benne valami jó, és nem figyel oda arra, milyen szeretettel és félelemmel viszonyul a Tórához és a parancsolatokhoz. Ezért nem látja meg az igazságot.