23. Akik szeretik az Örökkévalót, gyűlölik a rosszat
Hallottam: 5691. Sziván hó 17-én (1931. június)
A vers szerint: „Akik szeretik az Örökkévalót, gyűlölik a rosszat; ő megőrzi híveinek lelkét, és megmenti őket a gonoszok kezéből.”
És azt magyarázta: Nem elég, ha valaki szereti az Örökkévalót, vagyis vágyik az Örökkévalóhoz való összetapadásra, hanem az is szükséges, hogy gyűlölje a rosszat.
A gyűlölet abban nyilvánul meg, hogy az ember gyűlöli a rosszat, amit „megszerzési vágynak” (racon lekabel-nek) nevezünk. Látja, hogy semmilyen tanácsa nincs arra, hogyan szabaduljon meg tőle, és ezzel együtt nem hajlandó megbékélni ezzel az állapottal. Érzi a kárt, amit ez a rossz okoz neki, és felismeri az igazságot: hogy az ember a saját erejéből nem képes eltörölni ezt a rosszat, mivel ez egy természetes erő, amelyet az Örökkévaló maga ültetett az emberbe, azaz a megszerzés vágyát.
Ezért a vers azt tanítja, mit tehet az ember: gyűlölje a rosszat. És ezáltal az Örökkévaló megőrzi őt ettől a rossztól, ahogyan írva van: „Megőrzi híveinek lelkét.” És mi ez az őrzés? „Megmenti őket a gonoszok kezéből.” És mivel már van valamilyen kapcsolata az Örökkévalóval - még ha ez a kapcsolat a legapróbb is - már ez is elegendő ahhoz, hogy sikeres embernek tekintsük.
Valójában a rossz továbbra is létezik, de a spirituális struktúrában „háttérként” (achorayim) szolgál. Ez csak az ember kijavítása által válik lehetővé: amikor az ember valóban, teljes mértékben gyűlöli a rosszat, ezáltal az a rossz kijavítás alá kerül, és hátsó, alárendelt szerepet tölt be a spirituális rendszerben.
A gyűlölet érzése abból fakad, hogy ha az ember valóban vágyik az Örökkévalóval való összetapadásra, akkor olyan módon viselkedik, mint ahogy igaz barátok és társak szoktak egymással. Ez azt jelenti, hogy ha két ember felismeri, hogy mindketten gyűlölik azt, amit a másik is gyűlöl, és szeretik azt a dolgot (és azt is akit ) a másik is szeret, akkor köztük egy állandó, megingathatatlan kapcsolat jön létre - olyan szilárd, mint egy oszlop, amely sosem mozdul el.
Ezért, mivel az Örökkévaló természete az, hogy adni akar, a teremtményeknek, az alsóbb világok lényeinek is hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy csak adni akarjanak. Ugyanígy: mivel az Örökkévaló „utálja” azt, hogy Ő maga kapjon (mivel teljes és tökéletes, és nincs szüksége semmire), az embernek is meg kell tanulnia gyűlölni az önmagáért való megszerzés vágyát.
A fentiekből következik, hogy az embernek a lehető legmélyebben gyűlölnie kell a megszerzési vágyat - hiszen minden pusztulás, szenvedés és rombolás a világban csak ebből a vágyból ered. És éppen e gyűlölet által lehet azt kijavítani: az ember ily módon alárendeli a megszerzési vágyat a szentségnek, vagyis behódol a szentség uralmának.