19. Mit jelent az, hogy a Szent - áldott legyen - a Teremtő gyűlöli a testeket, a munkában?

(„Shamati” - 5703 (1943), Jeruzsálem)

A Szent Zohár azt mondja, hogy a Szent - áldott legyen - a Teremtő gyűlöli a testeket.

Azt mondta, hogy a kifejezés értelmezését a megszerzési vágyra kell vonatkoztatni, amelyet „test”-nek nevezünk. Mivel a Szent - áldott legyen - azért teremtette a világát, hogy az Ő dicsőségét szolgálja, ahogyan írva van: „Minden, ami nevemről neveztetik, dicsőségemre teremtettem, formáltam, sőt meg is alkottam” -  ez ellentmond annak, amit a test állít:  hogy minden érte van, vagyis önmaga hasznára és élvezetére. De a Szent - áldott legyen - a Teremtő épp az ellenkezőjét mondja:  hogy mindennek az Ő Nevét és dicsőségét kell szolgálnia. És ezért mondták bölcseink (Chazal), hogy a Szent - áldott legyen - így szólt: „Én és ő (azaz: a test, az egoista vágy) nem lakozhatunk együtt egy lakóhelyen.” 

Ez alapján az következik, hogy a fő akadály, ami elválasztja az embert attól, hogy a Teremtőhöz tapadjon, a megszerzési vágy - vagyis a test. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor megjelenik a „gonosz”, azaz a saját magáért való megszerzési vágy - és felteszi a kérdést: „Miért akarsz az Örökkévaló javára dolgozni?” Első pillantásra úgy tűnhet, mintha értelmes emberi kérdés lenne - mintha valaki csupán érteni szeretné, hogy miért és kiért dolgozik az ember. Ez alapján úgy gondolhatnánk, hogy ez egy értelmi, logikus kérdés. Ám ez nem így van. A „gonosz” kérdése nem intellektuális, hanem materiális kérdés. 

Ám ez nem így van. A „gonosz” kérdése nem intellektuális, hanem materiális kérdés. Vagyis: valójában azt kérdezi: „Mi ez a munka? Mit nyersz ezzel?” Más szóval: „Ha nem magadért dolgozol - mit kap belőle a test? A saját magáért való megszerzési vágy?” 

És mivel ez egy testi (egoista) kérdés, nem lehet rá válaszolni másként, csak testi módon, ahogyan írva van: „Tompítsd meg a fogát, és ha ott lett volna, nem szabadult volna meg.”Miért?  Mert a saját magáért való megszerzési vágy, az „önző test” nem képes megváltásra még a megváltás idején sem. Mivel a valódi megváltás azt jelenti, hogy minden nyereség, minden beteljesülés az adakozás edényeibe kerül, nem pedig a megszerzés edényeibe. 

A saját magáért való megszerzési vágy mindig hiányban kell, hogy maradjon, mert ha ez a vágy beteljesülne, az maga lenne a spirituális halál. És miért? Ahogyan korábban mondtuk: a teremtés célja a Teremtő dicsőségére lett alkotva.(Ez válasz arra a kérdésre is, hogy ha a Teremtő akarata az, hogy jót tegyen a teremtményeivel, akkor hogyan lehet, hogy nem önmagáért akar jót tenni - Isten ments.)A helyes értelmezés tehát: a teremtés valódi célja - hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen - az, hogy jót tegyen a teremtményeivel. 

Ezért az emberre hárul a kötelesség, hogy állandóan vizsgálja saját munkája célját: Vajon minden tettével azt akarja-e, hogy a Teremtőnek adjon örömöt? Azaz - hogy formáját a Teremtő formájához igazítsa, amit így hívunk: „Minden tetted legyen az Ég nevéért.” Vagyis: minden, amit tesz, azért teszi, hogy a Teremtő örömét lelje benne, ahogyan írva van: „Hogy örömöt szerezzen Teremtőjének.” És a megszerzési vággyal kapcsolatban az embernek ezt kell mondania: „Már döntést hoztam, hogy semmilyen élvezetet nem akarok elfogadni, csak azért, mert te - a test - élvezetet akarsz.” Mert a te vágyad miatt, az önző megszerzési vágy miatt, kénytelen lennék elszakadni a Teremtőtől, mivel a forma különbsége választ el minket és a forma különbsége szétválást és eltávolodást okoz.

Az ember reménye abban kell, hogy legyen, hogy önerejéből nem tud megszabadulni a megszerzési vágy uralmától és emiatt mindig emelkedések és zuhanások között él. Ezért az ember a Teremtőre vár, hogy az érdemében a Teremtő megvilágítsa a szemét, és adjon neki erőt ahhoz, hogy képes legyen legyőzni önmagát, és kizárólag a Teremtő javára dolgozzon.Ez az, amiről az Írás szól: „Egy dolgot kérek az Örökkévalótól - azt keresem” (Zsoltárok 27:4). Ez az „azt” - a Szent Sechinára (isteni jelenlétre) utal. És azt kéri, hogy „lakhassak az Örökkévaló házában életem minden napján”. A „Hashem háza” pedig a Szent Sechina, az isteni jelenlét.

Ezek fényében érthetőbbé válik, amit bölcseink tanítottak a következő vers kapcsán: „És vegyetek magatoknak az első napon” - ami azt jelzi: „az első a bűnök számításában” (Szukká 35b). De felmerül a kérdés: Miért lenne ez örömre ok, ha éppen most kezdjük el számolni a bűnöket?

Azt mondta: Tudnunk kell, hogy van egy különleges értéke a fáradozásnak, mert akkor közvetlen kapcsolat jön létre az ember és a Teremtő között. Vagyis: amikor az ember a fáradozás állapotában van, érzi, hogy nincs más senki a világon, aki ki tudná őt menteni abból az állapotból, amiben van csak a Teremtő egyedül. Ekkor valóban látja, hogy „nincs más Rajta kívül” azaz senki nincs, aki megmenthetné őt abból az állapotból, és ő maga sem képes onnan kiszabadulni.

Ezt hívják szoros, bensőséges kapcsolatnak a Teremtővel. Az ember nem mindig tudja értékelni ezt a fajta kapcsolatot. Pedig akkor valójában össze van kapcsolva a Teremtővel, mert minden gondolata csak a Teremtő körül forog abban a reményben, hogy Ő segíti majd ki őt. Mert ha nem, az ember érzi, hogy teljesen elveszett.

Az viszont, aki eljut az egyéni isteni gondviselés felismerésére, vagyis arra, hogy mindent a Teremtő tesz, ahogy írva van: „Ő egyedül cselekszik, cselekedett és cselekedni fog minden tettet”, annak természetes módon nincs mit hozzátennie.És ebből következik, hogy nincs is helye az imának, hogy a Teremtő segítsen neki, mert azt látja, hogy még az ő imája nélkül is mindent a Teremtő cselekszik. Ezért nincs számára olyan helyzet, amelyben jó tetteket tudna tenni, mivel azt látja, hogy nélküle is minden megtörténik a Teremtő által. Így nincs már szüksége a Teremtőre, hogy segítsen neki bármit is tenni. Ennek következtében elveszíti azt a közvetlen kapcsolatot a Teremtővel, amely korábban megvolt benne a fáradozás idején, amikor még teljesen rászorult Isten segítségére. A kapcsolat elveszik, mert már nem érzi, hogy szüksége lenne a Teremtőre oly mértékben, hogy ha Ő nem segít, akkor elveszett.

Ez hasonlít ahhoz az emberhez, aki az élet és halál határán van, és kéri a barátját, hogy mentse meg őt a haláltól. Hogyan kéri őt? Bizonyosan teljes erejéből, minden, ami benne van, azzal könyörög, hogy a másik könyörüljön rajta és mentse meg. És biztosan egyetlen pillanatra sem felejti el kérni, mert tudja: ha nem segítenek rajta, az az életébe kerül.

Ezzel ellentétben az, aki barátjától nem életmentő segítséget, hanem luxust, kényelmet vagy nem létfontosságú dolgot kér, az nem ragaszkodik annyira a másikhoz,  nem kapaszkodik bele úgy, hogy minden pillanatban csak kér és kér. Így tehát: amikor az ember úgy érzi, hogy az életét kell megmenteni, - azaz meg akar menekülni a spirituális haláltól, amit a bölcsek úgy neveznek: „A gonoszok már életükben halottnak számítanak” akkor a kapcsolat közte és a Teremtő között rendkívül szoros lesz.

Így tehát: amikor az ember úgy érzi, hogy az életét kell megmenteni, - azaz meg akar menekülni a spirituális haláltól, amit a bölcsek úgy neveznek: „A gonoszok már életükben halottnak számítanak” akkor a kapcsolat közte és a Teremtő között rendkívül szoros lesz.Ezért a cádik (igaz ember) számára a valódi munkahelyzet az, ahol valóban szüksége van a Teremtő segítségére, különben elveszett és erre a helyzetre vágyik. Ezért a cádikok sóvárognak a munkára, mert az a lehetőség számukra, hogy szoros kapcsolatba kerüljenek a Teremtővel.

Ezért mondták a bölcsek a vers kapcsán: „Az első nap - az első a bűnök elszámolásában”  és ez örömükre szolgál. Miért? Mert ez azt jelenti, hogy ismét van számukra „munka” - feladat, mert ismét szükségük van a Teremtőre, és most újra lehetőségük van szoros, mély kapcsolatot létesíteni Vele. Mert csak az léphet be a Király palotájába, aki valamiben valóban rászorul.

Ez az, amit a vers mond: „És vegyetek magatoknak” - „magatoknak” (לכם), kifejezetten nektek. És miért? Mert ahogy a bölcsek mondják: „Minden az Ég kezében van, kivéve az istenfélelmet” ("hakol biydei Shamáim chutz miyirat Shamáim") vagyis: a Teremtő adhat fényt, bőséget, áldást, mert az nála van. De a hiány, a sötétség, a vágy - az nem tartozik az Ő birodalmába.

Mert van egy általános szabály: csak a hiány helyéből fakadhat az istenfélelem. És a hiány helyét a „megszerzési vágy” (a test, az ego) képviseli. Ez az a pont, ahol valódi erőfeszítés történik, mert a test ellenszegül, és megkérdezi:  „Mi ez a munka? Mi értelme ennek?” És az embernek nincs válasza erre a kérdésre. Ezért kénytelen elfogadni az Ég uralmát a tudás fölött, mint ahogy írva van: „Mint iga alá hajtott ökör, és mint terhet cipelő szamár.” Vagyis: nincs vita, nincs érvelés csak engedelmesség.
Az ember így mondja: „A Teremtő szólt és én teljesítem az Ő akaratát.” Ez az, amit a vers mond: „Magatoknak” - ez a munka kifejezetten rátok tartozik, nem rám. Vagyis: a Teremtő nem végezheti ezt a munkát, mert ez olyan szolgálat, amit a ti megszerzési vágyatok követel meg tőletek

Másrészt, ha az ember kap valamiféle spirituális fényt az égből, akkor a megszerzési vágy elenged, és elolvad, mint gyertyaláng a fáklya fényében. És akkor már nincs erőfeszítés mert már nem kell az Ég uralmát kényszerből elfogadnia, nem kell többé „ökörként és szamárként” viselkednie.  Ahogy írva van: „Akik szeretik az Örökkévalót, gyűlölik a rosszat.” A magyarázat:  csak a rossz érzékeléséből fakadhat az Örökkévaló szeretete.

Vagyis: amennyire az ember gyűlöli a rosszat,  vagyis felismeri, hogy a megszerzési vágy akadályozza őt a cél elérésében, annyira vágyik arra, hogy elnyerje a Teremtő szeretetét.De ha nem érzi a rosszat, ha elégedett az állapotával, akkor nem vágyik az Örökkévaló szeretetére mert nincs rá szüksége, hiszen megelégszik azzal, amije van.

Ezek alapján az embernek nem kell panaszkodnia, amikor a megszerzési vágy akadályozza a munkában még akkor sem, ha úgy érzi, jobb lenne, ha ez a vágy nem is létezne, mert akkor nem hozna ilyen zavaró gondolatokat, amelyek eltérítik őt a Tóra parancsolatok és a jó cselekedetek betartásától.

Ehelyett az embernek hinnie kell, hogy amikor a megszerzési vágy akadályozza a munkában, azt felülről küldik az égből. Mert az égből megmutatják neki ezt a vágyat, mert pontosan a megszerzési vágy felébredése teremti meg a valódi munka helyét azt a helyet, ahol szoros, élő kapcsolat alakul ki az ember és a Teremtő között. Mert csak ilyen helyzetben, amikor az ember valóban szenved a megszerzési vágytól, kérheti a Teremtőt, hogy segítse őt, hogy átváltoztassa ezt a vágyat önmagáért való megszerzésből, adakozási szándékká.

Az embernek hinnie kell, hogy azzal szerez örömet a Teremtőnek, amikor imádkozik hozzá, hogy közelebb kerülhessen hozzá a dvekut (összetapadás, egység) szintjén, amit a kabbalisztikus nyelvezet „formai hasonlóságnak” (hisztavut ha-curá) nevez vagyis amikor az ember lemond a megszerzési vágyáról, és mindent azért tesz, hogy adjon, hogy örömet szerezzen a Teremtőnek. Erről mondja a Teremtő: „ A fiaim legyőztek engem.” Ez azt jelenti: Én megszerzési vágyat adtam nektek, és ti most azt kéritek tőlem, hogy adjam meg nektek a vágyat adakozni helyette.

Ez alapján értelmezhető, amit a Talmudban olvasunk:
Rabbi Pinchász ben Já'ir úton volt, hogy foglyokat váltson meg. Amikor elérkezett a Ginai nevű folyóhoz, így szólt hozzá: „Ginai, hasítsd ketté a vized, hogy átkelhessek rajtad.” A folyó így válaszolt: „Te a Teremtőd akaratát akarod teljesíteni, én is.  De nálad kétséges, hogy sikerül-e teljesíteni, nálam viszont biztos.” (Chulin 7a)

A magyarázat spirituális szinten így hangzik, amikor Rabbi Pinchász ben Jáír szólt a folyóhoz: A folyó a megszerzési vágyat szimbolizálja. Rabbi Pinchász arra kérte ezt a vágyat, hogy engedje át őt, hogy eljusson arra a szintre, ahol mindent a Teremtő akaratának megfelelően cselekszik, vagyis adakozó szándékkal. De a megszerzési vágy - vagyis a „folyó” - így felel: „Én úgy lettem teremtve, hogy élvezni, befogadni akarjak. Ez a természetem, amit a Teremtő adott nekem és nem akarok megváltozni.” Rabbi Pinchász ben Já'ir harcba szállt vele vagyis harcolt a természet ellen, amit a Teremtő „teremtett a semmiből” (Jesz Me'ájin), és amit „megszerzési vágynak” hívunk. Ez maga a teremtés lényege, amit az embernek meg kell fordítania: megszerzésből adakozássá.

Tudnunk kell, hogy a spirituális munkában, amikor a megszerzési vágy előáll az emberhez saját érveivel, akkor semmi vita, semmilyen intellektuális válasz nem segít. Az ember saját gondolatai, bármennyire „igaznak” is tűnnek, nem tudják legyőzni ezt az egoista vágyat. Csak egy út van: ahogy a bölcsek mondták: „Tompítsd meg a fogát” vagyis: ne vitatkozz vele, csak cselekedj. Ez azt jelenti, hogy az embernek növelnie kell a gyakorlati erőfeszítést, kényszerítenie kell magát a helyes cselekvésre még akkor is, ha a szíve nem kívánja. Ez a titka annak, amit bölcseink mondtak: „Kényszerítjük, míg azt nem mondja: akarom.” Más szóval: a folyamatos gyakorlás, a kitartás révén a cselekvés második természetté válik. 

Az embernek mindenekelőtt arra kell törekednie, hogy erős vágy éljen benne az adakozás szándékának elérésére, és hogy legyőzze a saját megszerzési vágyát. Az „erős vágy” értelmezése pedig az, hogy ennek ereje abban mérhető, milyen hosszú ideig tartanak a köztes szünetek az egyes próbálkozások, erőfeszítések között. Vagyis: mennyi ideig tart egy-egy „szünet” vagy „pihenés” a vágy fellángolása és annak újbóli megújulása között. Mert sokszor előfordul, hogy az ember megszakad a munkában - vagyis leereszkedik, "lezuhan" -, és ez a zuhanás lehet egy pillanatnyi szünet, vagy akár óra, nap, vagy hónapok is. Ezután újra kezdi a munkát, és ismét megpróbál erőt venni a megszerzési vágyán, és igyekszik elérni az adakozás szándékát.

Az az ember, akinek valóban erős vágya van, az nem hagy hosszú szünetet -
 hanem azonnal újra felkel és visszatér a munkához. Ez olyan, mint az az ember, aki egy nagy követ akar összetörni. Van nála egy nagy kalapács, és egész nap üti azt, de gyengén, lassan, óvatosan. Nem csap le teljes erőből, hanem csak leengedi a kalapácsot kis lendülettel. És végül panaszkodik: „Ez a munka nem nekem való. Csak egy erős ember képes összetörni egy ilyen követ. Én nem születtem ilyen erővel.”

Ezzel szemben az, aki teljes erőből lendíti a kalapácsot,  nagy erővel sújt le rá, az azonnal összetöri a követ. Ez az, amiről írva van: „Mint a hatalmas kalapács, amely szétzúzza a sziklát.” (Jeremiás 23:29)

Ugyanez érvényes a szent munkában is - vagyis a befogadó edényeket a szentségbe emelni,  hogy a megszerzési vágy eszközeiből szentség váljon. Bár van „erős kalapácsunk” - a Tóra szavai, amelyek jó tanácsokat adnak, ha az ember lassan, megszakításokkal, nagy szünetekkel dolgozik, akkor végül megfutamodik a harcból, és azt mondja: „Ez nem nekem való. Ehhez csak azok értenek, akik különleges képességekkel születtek.” 

Ugyanígy van a szent munkában is, amelynek célja, hogy a megszerzés edényeit a szentséghez csatolja. Bár a kezünkben van az erős kalapács — vagyis a Tóra szavai, amelyek jó tanácsokat adnak nekünk —, ha valaki mégis gyenge lendülettel dolgozik, nagy szüneteket tartva közben, akkor végül elfut a harctérről. Azt mondja magában, hogy őt nem erre teremtették, hanem hogy ehhez a munkához különleges tehetséggel született emberekre van szükség.

Az igazság azonban az, hogy minden ember elérheti a célt -
csak arra kell törekednie, hogy minden egyes alkalommal erősebben álljon neki,
és így végül rövid időn belül összetöri a követ. Fontos tudni azt is, hogy ahhoz, hogy a fáradozás valódi kapcsolatot teremtsen a Teremtővel, van egy nagyon nehéz feltétel: A fáradozásnak az ember szemében dicsőségként (hidur) kell megjelenni. A „hidur” azt jelenti: valami becses, értékes, dicsőséges dolog. Mert ha az ember nem tartja értékesnek a fáradozást,  akkor nem tud örömmel dolgozni. És a cél az, hogy az embernek öröme legyen abból, hogy éppen most van kapcsolata a Teremtővel - hogy a munkája során még ha nehéz is - kapcsolatban áll a Felsővel.

Ez a gondolat utalásként jelenik meg az etrog gyümölcsében, amiről a Tóra azt mondja: „Etrog - a díszes fa gyümölcse” ("pri ec hadar", 3Mózes 23:40) -  és a bölcsek szerint az etrognak tisztának kell lennie a csúcsa (az orra) fölött, azaz ne legyen sérült, törött vagy hibás felül. Ismeretes, hogy három szintet különböztetünk meg:

1. (א) Hadar (דְּרוֹר) - „Dísz, szépség”: ez a külső tökéletesség, az egész gyümölcs fizikai épsége.

2. (ב) Réach - „Illat”: ez a spirituális érzékelés emelkedése, amely alulról felfelé irányul.

3. (ג)Ta’am - „Íz”: ez az érzékelés leáramlása felülről lefelé, vagyis amikor a fények a megszerzés edényein keresztül jutnak be,
 ez a szint a száj alatti területhez (szájpadlás, ízlelőszerv) kötődik - ahol az ember „ízleli” a fényt, vagyis kapja azt.

Az „illat” (rêach) viszont az adakozó edényeken keresztül való befogadást jelöli,
ez az irány lentről felfelé halad, és nem a megszerzés céljából történik - hanem olyan, mint amikor az ember befogad, de nem tart meg semmit magának („mekabelet ve-eina mashpiá” - azaz „befogad, de nem ad vissza”), és ez a szint a szaglás, az orr szintjéhez kapcsolódik,  amely a száj felett, de a torok alatt helyezkedik el. Ez az, amit a próféciákban olvasunk a Messiásról: „És szaglásával fogja megítélni az embereket, az Örökkévaló félelme szerint.” („vaharicho b'Yirat Hashem”, Ézsaiás 11:3) És az is ismert, hogy az illat (réach) szintje spirituálisan a „chotem” - az orr minőségéhez kapcsolódik, mert az orr szimbolizálja az önzetlenséget, a finom érzékelést, ahol nincs teljes „kapás”, hanem csak emelkedés -  a vágy finom, szublimált formában közeledik a Felsőhöz. 

A „hadar” - azaz a „dísz”, „szépség” - olyan minőség, amely az etrog csúcsához (az „orra” fölé) kapcsolódik, vagyis ahhoz a részhez, amelynek nincs sem íze, sem illata. Mit jelent ez?  Hogy nincs benne sem „ta’am” (íz), sem „rêach” (illat) - vagyis nincs sem a fények megszerzése, sem emelkedés, érzékelés. Akkor mégis mi az, ami megtartja ezt az állapotot? Csak a „hidur” - a szépség, a méltóság, a becsesség érzése, és ez az, ami tartást ad neki.

Az etrognál az a rész számít díszesnek (hadar), amely még nem ehető -  vagyis még nem vált megszerzett, elfogyasztott élvezetté. Amikor viszont már ehetővé válik, azaz valódi „íz” lesz benne, akkor már elveszíti a díszét. Ez mély szimbolikus utalás a spirituális munkára -  különösen arra, amit korábban tanultunk:  „Az első nap - az első a bűnök elszámolásában.”  Ez az az időszak, amikor az ember dolgozik a vers szerint:  „És vegyetek magatoknak” (Vəlákáchtem láchem) -  vagyis a spirituális munka ideje, amikor az ember elfogadja az Ég uralmát (ol malchut shamáim),  akkor is, ha a teste tiltakozik ellene.Ez az az idő, amikor a „dísz” valóban látszik. Ha az ember örömöt érez ebben a munkában, akkor ez azt jelenti, hogy ezt a munkát becsben tartja, nem pedig megveti.

Van ugyanis olyan időszak, amikor az ember lebecsüli ezt a munkát - az Ég uralmának elfogadását, különösen a hajnal idején, amikor még sötétség van a lélekben. Ez az az időszak, amikor az ember felismeri:  „Senki más nem tud megmenteni ebből az állapotból - csak a Teremtő.” És ezért elfogadja az Ég uralmát a tudás fölött, ahogy írva van: „Mint iga alá hajtott ökör, és mint terhet hordozó szamár.” És ebben az elfogadásban örömnek kell lennie - mert most van valami, amit az ember „adhat” a Teremtőnek. És ez az, amiben a Teremtő gyönyörködik - hogy az ember önmagát feláldozva, a saját vágyát legyőzve elfogadja az Ő uralmát.

De nem mindig van meg az emberben az az erő, hogy azt mondja:
 „Ez szép munka. Ez értékes szolgálat - ez hidur.” Sokszor inkább lenézi ezt a munkát, összehasonlítva egy olyan állapottal, amit a bölcsek „l’vaninot” világosságnak, fehérségnek, megértésnek neveznek - amikor az ember ízeket érez a munkában,  amikor nem kell megerőltetnie magát, hogy elfogadja a Teremtő uralmát a tudáson túl. De az igazi próba ott van, amikor az ember számára nincs íze a munkának, nincs megértése, és mégis azt mondja: „Ez a legszebb munka - ezt választom.”

És ha az ember mégis képes legyőzni önmagát, és képes azt mondani, hogy ez a munka kellemes számára - hogy most a hit parancsolatát teljesíti a tudás fölött, és ezt a munkát szépségként és díszként (hidur) fogadja el - ez az, amit úgy nevezünk: „a parancsolat öröme” (szimchá sel micvá).

Ez az isteni szolgálat egy magas szintje, amikor az ember örömét abban leli, hogy nincs íze és nincs fénye, mégis ragaszkodik a Teremtőhöz az önátadás által. És ez ad értelmet a következő gondolatnak: hogy az ima (tefilá) fontosabb, mint annak meghallgatása (ániját hatfila). Miért? Mert az imában van a fáradozás, az ember szükséget érez, és a Teremtőtől várja a könyörületet - és éppen ezért valódi kapcsolatban van a Teremtővel. Ez a pillanat az, amikor az ember valóban a Király palotájában van - közvetlen kapcsolatban az Isteni jelenléttel. De amikor az imát már meghallgatták, az ember kilépett a palotából -  mert már megkapta, amit akart, és továbbállt.

Ez segít megérteni a következő verset: „Illatosak keneteid, kifolyt olaj a neved.” (Shir haShirim 1:3) A „kenet” (semen) a felső fényt (Or Eljon) jelképezi, amikor az áramlik, folyik -  ez a nyílt, bőséges isteni jelenlét. De a „kifolyás” (turák) jelentése: a bőség megszakadása - amikor már nem árad a fény,  és csak az illat marad vissza belőle -  vagyis egy rezgés, emlék, utóhatás (r’shimó), amit az ember megőriz abból, ami volt. Az „illat” tehát a hiányban való megmaradt benyomás - egy finom maradvány a kapcsolatból, amely már megszűnt ragyogni. De a „dísz” (hidur) még ettől is távolabb van::  az olyan helyzet, ahol még rezgés sincs,
 sem íz, sem illat, csak teljes sötétség -  és mégis öröm és szépség van benne az ember számára,  mert ő adni akar a Teremtőnek, anélkül, hogy bármit is kapna cserébe.

Ez kapcsolódik a kabbalában ismert fogalmakhoz is: „Atik” (Ős) és „Arich Anpin” ( hosszú arc). „Arich Anpin” a bőség ideje, amikor a fény kiárad, ez megfelel a Hochma, vagyis a nyílt isteni gondviselés szintjének. „Atik” szó szerint: „elvonni”, „elmozdítani” („vaja’atek”) ez az, amikor a fény visszavonul, nincs megvilágítás, ez az elrejtés ideje (heszter),  de éppen ekkor lehet az embernek legnagyobb kapcsolata a Teremtővel,  mert akkor veszi magára a Király koronáját -  ez a malchut de-orot, vagyis az isteni királyság fényeinek elfogadása,  azaz: a Mennyek Királyságának (malchut shamajim) elfogadása

Erről mondja a Zohár, hogy a Szent Sechina (az isteni jelenlét) így szólt Rabbi Simonhoz:  „Nincs olyan hely, ahol el tudnék rejtőzni előled.” („Deleit atar le’itastamra minach”) Ez azt jelenti, hogy még a lehető legnagyobb rejtettségben is -  amikor minden el van takarva, minden sötét, ő akkor is örömmel és teljes boldogsággal fogadja magára a Mennyek királyságának igáját (ol malchut shamajim).

És mi az oka annak, hogy képes erre? Azért, mert ő a „adniakarás vágyának” útján jár.  Vagyis:  amit csak kap, azt azonnal vissza akarja adni - adakozni általa. Ha a Teremtő sok fényt ad neki, ő sokat ad vissza. De ha nem kap semmit, ha nincs mit adnia, akkor is kiált, mint egy fájdalmas sóhaj: „Ments meg, Örökkévaló, a viharos vizekből!” És ezáltal is kapcsolatban marad a Teremtővel.

És miért hívják ezt az állapotot „Atik”-nak (עתיק)? Hiszen „Atik” a legmagasabb fokozat, akkor hogyan lehetséges, hogy a teljes elrejtés is ezt a nevet viseli? A válasz az, hogy:  minél távolabb van egy dolog az öltözettségtől, vagyis a közvetlen érzékeléstől, annál magasabb a szintje. És az ember képes érzékelni épp azon a legelvontabb helyen, amit a kabbala „az abszolút semminek” (Efes Hamuchlat) nevez.Miért? Mert ott nincs már helye az emberi kéznek - vagyis a megszerzési vágy ott nem tud kapaszkodni. A megszerzés vágya csak ott képes megjelenni, ahol valamilyen fény kiterjedése tapasztalható. De mielőtt az ember megtisztítja az edényeit (kli), vagyis mielőtt képes lenne nem ártani a fénynek saját önzésével, a fény nem tud leereszkedni hozzá valódi öltözettség formájában. mert akkor a vágy megkárosítaná a szentséget.

Csak akkor, amikor az ember a teljes adakozás útján jár, azaz ott, ahol a megszerzés vágya egyáltalán nincs jelen - sem az elmében (móchá), sem a szívben (libá) -  akkor képes a fény megjelenni teljes teljességében. És akkor a fény valódi érzékeléssé válik -  az ember képes érzékelni és megérezni a Felső Fény nagyságát és magasztosságát.

Ezzel szemben, amikor az ember még nem tisztította meg az edényeit (kli), hogy azok adakozási szándékkal (leháshpia) működjenek, akkor - amikor a fény megpróbál leereszkedni és kiáradni - kénytelen összehúzódni, megszorítani önmagát (cimcum), és csak annyira ragyogja be az edényt, amennyire az edények tiszták és alkalmasak rá. Ezért ilyenkor a fény a legnagyobb kicsinység formájában jelenik meg -  nem teljes egészében, hanem csak korlátozottan, megszorításokkal.

Ebből az következik, hogy a munka igazi értéke éppen abban az állapotban mutatkozik meg, amikor az ember eljut az „abszolút semmi” (Efes Hamuchlat) állapotába -  vagyis amikor teljesen lemond saját létezéséről, fontosságáról,  és a megszerzési vágy egyáltalán nem uralkodik benne. Csak ebben az állapotban képes belépni a szentségbe (Kedusha).

Továbbá tudnunk kell, hogy „ez a másiknak megfelelően van megteremtve” („ze leumat ze asá Elokim” - Prédikátor 7:14). Vagyis: amilyen mértékben felfedődik a szentség,  ugyanakkora mértékben ébred fel a szitra achra (másik oldal, gonosz erő) is.

Ez azt jelenti, hogy amikor az ember azt érzi, hogy „teljesen az Örökkévalónak szentelem magam”, azaz hogy a teste, vágyai és egész létezése a szentség szolgálatában áll, akkor a szitra achra is követelni kezd -  azt állítva, hogy „az egész test az enyém, nekem kell szolgálnia”. Ezért az embernek tudnia kell: amikor azt tapasztalja, hogy a teste és az ego hangosan tiltakozik, hogy zavart kelt és felteszi a jól ismert kérdéseket - mint például:  „Mi ez a munka?” és „Ki az a Teremtő?” (ezek a híres „má” és „mi” kérdések),  ez nem annak a jele, hogy rossz úton jár, hanem éppen ellenkezőleg: Ez a jele annak, hogy az ember valóban az igazság útján jár, és hogy minden szándéka arra irányul, hogy örömet szerezzen Teremtőjének.

Ezért a valódi spirituális munka éppen ebben az állapotban válik a legfontosabbá.
Az embernek tudnia kell, hogy ez annak a jele, hogy a munkája a célhoz vezet. A bizonyíték erre az, hogy harcol, és nyilait a kígyó fejébe lövi ("Rishá de-chivyá") -
mert a test kiált, és felhozza a két ismert kérdést: „Mi?” és „Ki?” Ezek a spirituális munka elleni leggyakoribb érvek.A „Mi ez a munka nektek?” („Má ha-avodá ha-zot lahem”)azaz: „Mit nyertek ti azzal, hogy csak a Teremtő javára dolgoztok, és nem magatokért?” A „Ki az a Hashem, hogy hallgassak a hangjára?” ez fáraó kérdése volt, aki megkérdőjelezte a Teremtő létezését vagy hatalmát.

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a „Mi” és „Ki” kérdések értelmi kérdések,  hiszen a világ rendje is az, hogy ha azt mondják valakinek: „Menj, dolgozz valakinek”, akkor az ember azt kérdezi: „Kinek dolgozzak?” - „Ki az, akiért dolgoznom kellene?” Ezért, amikor a test azt mondja: „Ki az a Teremtő, hogy hallgassak rá?”, úgy tűnhet, mintha ez egy racionális, jogos kérdés lenne. De a kabbala tanítása szerint ez nem valódi értelem, nem valódi gondolkodás -  mert a „szellem” (sechel) nem létezik önálló lényként,  hanem csak egy tükör, amely visszaveri a testi érzékek állapotát. Ez a titka annak, amit a Tóra mond: „És Dán fiai: Chusim (érzékelések).”  („Uvené Dán Chushim” - 1Mózes 46:23) 

Vagyis: a gondolat, az ész (sechel) csak azt vizsgálja, amit az érzékek (chushim) mutatnak neki. A szellem nem önálló, hanem eszköz - egy szolgáló az érzékek kezében. Amit az érzékek kívánnak, ahhoz a gondolat eszközöket keres, és levezeti, megindokolja, igazolja a vágyat. Ezért: ha az érzékek adakozást, kapcsolódást, isteni szolgálatot akarnak, akkor a gondolat ezeket a vágyakat szolgálja és nem tesz fel kérdéseket,  mert csak végrehajtja az érzékek parancsait. De ha az érzékek megszerzést, önérdeket akarnak, akkor a gondolat elkezdi feltenni a kérdéseket: „Mi hasznom ebből?”, „Ki az a Teremtő?”, „Miért dolgozzak másért?”

Az értelem (הַשֵּׂכֶל - haszechel) hasonlít ahhoz az emberhez, aki a tükörbe néz, hogy meglássa, vajon piszkos-e az arca. És minden helyen, ahol a tükör szennyeződést mutat,  az ember elmegy és megfürdik, megtisztul,  mert a tükör megmutatta neki, hogy vannak csúnyaságok az arcán, amelyeket el kell távolítani.

A legnehezebb azonban azt eldönteni, hogy mi számít valóban csúnyának: Vajon a megszerzési vágy az, ami helytelen,  mivel az emberi test mindent önmaga érdekében akar? Vagy éppen az adakozás vágya az, ami „csúnyának” számít, hiszen a test (az ego) képtelen azt elviselni, és ellenáll neki? Ez az, amit az értelem (a gondolkodás) önmagában nem képes eldönteni, éppen úgy, mint a tükör sem tudja megmondani,  hogy mi a szépség és mi a rútság. Mert ez teljes mértékben az érzékeken múlik csak a testi-lelki érzékelés (hachushim) tudja megállapítani, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az, amit szeretünk vagy elutasítunk.

Ezért, amikor az ember szoktatja magát arra, hogy kényszerből is hajlandó legyen dolgozni az adakozás érdekében, akkor az érzékei is hozzászoknak ehhez az irányhoz és ennek megfelelően az értelem (szellem) is elkezd az adakozás törvényei szerint működni. És ekkor nincs többé lehetőség arra, hogy az értelem feltegye a híres kérdést: „Ki az a Teremtő, hogy hallgassak rá?” ( Mi Adonáj asher eshma bekolo), mert ha az érzékek már az adakozás szándékában élnek, akkor az értelem is ezt szolgálja, és nem kérdez vissza.

Ezért mondjuk, hogy: A fő munka valójában a „Mi ez a munka nektek?” (Ma ha'avodá hazot lachem?)  kérdés körül forog.  És az, hogy az ember mégis hallja magában a „Ki?” kérdést (Mi), az azért van, mert a test nem akarja magát annyira megalázni és ezért kerülőutat keres, és az ellenállást értelmi kérdésként próbálja tálalni. De az igazság az, amit fentebb mondtunk:  a valódi próba, a valódi munka az, amikor az ember meghallja a kérdést: „Mi értelme ennek a munkának?”, és mégis azt válaszolja: „Azért dolgozom, hogy örömöt szerezzek a Teremtőnek.”