16. Mit jelent az Úr napja és az Úr éjszakája a munkában?

Hallottam: 1941, Jeruzsálem

Bölcseink mondták a versről: „Jaj nektek, akik az Úr napját kívánjátok! Miért van szükségetek az Úr napjára? Sötétség [ חוֹשֶׁך  - Hashech} az, és nem világosság [אוֹר - Or - fény, világosság]” (Amos 5): „Van egy allegória egy kakasról és egy denevérről, akik a fényt várták. A kakas azt mondta a denevérnek: ‘Várom a fényt, hiszen a fény az enyém. De te, miért van neked szükséged a fényére?’” (Sanhedrin 98b). Az értelmezés szerint, mivel a denevérnek nincs szeme, hogy lásson, mit nyer a napfénnyel? Ellenkezőleg, annak, akinek nincs szeme, a napfényt csak sötétebbé változtatja.

Meg kell értenünk ezt az allegóriát, vagyis azt, hogy a szemek hogyan kapcsolódnak a Teremtő fényébe való betekintéshez, amelyet a szöveg „az Úr napjának” nevez. E tekintetben egy denevérről szóló allegóriát is leírtak, hogy akinek nincs szeme, az a sötétben reked.

Azt is meg kell értenünk, hogy mi az Úr napja, mi az Úr éjszakája, és mi a különbség a kettő között. Az emberek napját a napfelkelte alapján ismerjük fel, de az Úr napját miben ismerhetjük fel?

A válasz az, amikor a Nap megjelenik. Más szóval, amikor a Nap a földre ragyog, akkor „nappalnak” nevezzük. Amikor a Nap nem ragyog, azt „sötétségnek” nevezzük. Ugyanígy van ez a Teremtővel is. A napot „megmutatkozásnak, feltárásnak”, a sötétséget pedig „Arca elrejtésének” nevezzük.

Ez azt jelenti, hogy amikor az Arc megjelenése megtörténik, amikor olyan tiszta, mint a Nap az ember számára, akkor azt „ nappalnak” nevezzük. Úgy van ez, ahogy bölcseink mondták a versről: „A gyilkos nappal kel fel, hogy megölje a szegényeket és a nincsteleneket, éjjel pedig úgy jár, mint a tolvaj.” Mivel azt mondják: „és éjjel olyan, mint a tolvaj”, ebből az következik, hogy a fény a nappal. Azt mondja ott, hogy ha a dolog olyan tiszta számodra, mint a fény, amely a lelkek fölé borul, akkor ő az a gyilkos, akinek a lelkét meg lehet menteni" („Psachim 2”). Tehát azt látjuk, hogy a „nap” kérdésében a Gemara azt mondja, hogy olyan világos a dolog, mint a nap.

Ebből következik, hogy az Úr napja azt fogja jelenteni, hogy az útmutatás, amellyel a Teremtő irányítja a világot, egyértelműen a jó és a jócselekedetek formájában fog megjelenni. Például, amikor valaki imádkozik, imája azonnal meghallgatásra talál, és megkapja, amiért imádkozott, és bárhová fordul, mindenhol sikerrel jár. Ezt nevezik „az Úr napjának”.

Ezzel szemben a sötétség, ami az éjszakát jelenti, az Arc elrejtését jelenti. Ez kétségeket ébreszt a jóság iránymutatásában és a jó cselekedetekben, valamint az idegen gondolatokat kelt az emberben. Más szavakkal, az iránymutatás elrejtése mindezeket az idegen nézeteket és gondolatokat hozza magával. Ezt nevezzük „éjszakának” és „sötétségnek”, ami azt jelenti, hogy az ember olyan állapotot él át, amikor úgy érzi, hogy a világ elsötétült előtte.

Most már értelmezni tudjuk, ami meg van írva: „Jaj nektek, akik az Úr napját kívánjátok! Miért van szükségetek az Úr napjára? Sötétség az, és nem világosság.” Az a helyzet, hogy akik az Úr napját várják, az azt jelenti, hogy várják, hogy értelem feletti hitet kapjanak, hogy a hittől olyan erősek legyenek, mintha a szemükkel, bizonyossággal látnák, hogy így van, hogy a Teremtő jó és jót cselekvő módon őrködik a világ felett.

Más szóval, nem akarják látni, hogy a Teremtő hogyan vezeti a világot, mint a Jó, Aki jót cselekszik, mivel a látás ellentmond a hitnek. Más szóval, a hit éppen ott van, ahol az értelemmel ellentétes. És amikor valaki azt teszi, ami az értelem ellen van, azt „értelem feletti hitnek” nevezzük.

Ez azt jelenti, hogy hiszi az ember, hogy a Teremtő irányítása a teremtmények fölött a jó és a jót cselekvés módján történik. Bár nem látják ezt abszolút bizonyossággal, mégsem mondják a Teremtőnek: „A jó és  jót cselekedni minőségét akarjuk látni, ahogyan az értelemben lehetséges”. Inkább azt akarják, hogy ez megmaradjon bennük, mint az értelem feletti hit, de kérik a Teremtőtől, hogy adjon nekik olyan erőt, hogy ez a hit olyan erős legyen, mintha az értelemben látnák, hogy ne legyen különbség a hit és a tudás között az elméjükben. Ez az, amit ők, akik a Teremtőhöz akarnak tapadni, „az Úr napjának” neveznek.

Más szóval, ha ezt úgy érzik, mint tudást, akkor a Teremtő fénye, amelyet „felső bőségnek” neveznek, a megszerző edények felé halad, amelyeket „elkülönítés Kelim [Edényeinek]” neveznek. Ezt nem akarják, mivel ez a kapni akarás felé fog irányulni, ami a Kedusha [Szentség] ellentéte, ami ellenkezik az önmagáért való kapni akarással. Ehelyett a Teremtőhöz akarnak tapadni, és ez csak a forma azonosságon keresztül valósulhat meg.

Ahhoz azonban, hogy ezt elérjük, vagyis hogy az emberben legyen vágy és sóvárgás a Teremtőhöz való tapadás iránt, mivel az ember azzal a természettel születik, hogy csak a saját hasznára akar megszerzni, hogyan lehetséges olyasmit elérni, ami teljesen ellentétes a természetével? Ezért az embernek nagy erőfeszítéseket kell tennie, amíg el nem sajátítja a második természetét, ami az adakozás vágya.

Amikor valaki megkapja az adakozás vágyát, akkor képessé válik arra, hogy a felső bőséget hibátlanul elnyerje, megszerezze mivel minden hiba csak a saját magának való megszerzési vágyon keresztül jöhet létre. Vagyis még akkor is, amikor valamit azért tesz, hogy adakozzon, mélyen belül ott van a gondolat, hogy kapni fog valamit ezért az adakozásért, amit most végez.

Egyszóval, az ember képtelen bármit is tenni, ha nem kap valamit cserébe a tettéért. Más szavakkal, élvezetet kell szereznie, és minden élvezet, amit az ember a saját hasznára kap, annak az élvezetnek az Életek Életétől való elkülönülést kell okoznia az elválasztottság miatt.

Ez megakadályozza, hogy az ember a Teremtőhöz tapadjon, mivel a Dvekut-ot [Összetapadást] a forma azonossága alapján mérik. Így lehetetlen a tiszta adakozás a befogadó saját erejének keveredése nélkül. Ezért ahhoz, hogy valaki rendelkezzen az adakozás erejével, szükség van egy második természetre, hogy az embernek legyen ereje a forma egyenlőség eléréséhez.

Más szóval, a Teremtő az adakozó és nem kap semmit, mert semmiben sem szenved hiányt, ami azt jelenti, hogy amit Ő ad, az szintén nem a hiány miatt történik, vagyis ha nincs kinek adnia, azt hiányként éli meg.

Inkább játékként kell ezt felfognunk. Vagyis nem arról van szó, hogy amikor Ő adni akar, akkor az valami olyasmi, amire szüksége van. Ehelyett ez az egész olyan, mint egy játék. Úgy van, ahogy bölcseink mondták a királynőről: „Mit csinál a Teremtő, miután megteremtette a világot?” - kérdezte a királynő. A válasz így hangzott: „Leül és játszik egy bálnával”, ahogyan írva van: „Ezt a bálnát azért teremtette, hogy játsszon vele” (Avoda Zarah, 3. o.).

A bálna ügye a Dvekutra és a kapcsolatra utal (ahogy írva van: „az ember megnyílása és a kapcsolatok szerint”). Ez azt jelenti, hogy a cél, ami a Teremtő és a teremtmények kapcsolata, csak játék; nem vágy és szükséglet kérdése.

A különbség a játék és a vágy között az, hogy minden, ami a vágyban van, szükséglet. Ha valaki nem szerzi meg a vágyát, akkor hiányt szenved. De a játékoknál, ha valaki nem szerzi meg a kívánt dolgot, az sem számít hiánynak, ahogy mondják: „Nem olyan rossz, hogy nem kaptam meg, amit elterveztem, mert nem olyan fontos”. Ez azért van így, mert a vágya, amit iránta érzett, csak játék volt, és nem komoly.

Ebből következik, hogy az ember munkája teljes mértékben az adakozásra irányul, és nem lesz semmilyen vágya vagy sóvárgása arra, hogy örömet kapjon a munkájáért.

Ez magas szint, hiszen ez történik a Teremtőben. És ezt nevezik „az Úr napjának”. Az Úr napját „teljességnek” nevezik, ahogyan meg van írva: „A reggeli csillagok sötétek legyenek, fényt keressen, de nincs”, mert a fényt teljességnek tekintjük.

Amikor az ember megszerzi a második természetét, az adakozás vágyát,  amelyet - a Teremtő az első természet - azaz kapni akarás után ad neki, akkor immár az adakozás vágyát is megkapja, és akkor az ember képessé válik arra, hogy a Teremtőt a maga teljességében szolgálja. Ezt tekintjük „az Úr napjának”.

Így, aki még nem részesült a második természet jutalmában, hogy képes legyen a Teremtő szolgálatára az adakozás érdekében, és várja, hogy ezzel, vagyis az adakozással megjutalmazzák, ami azt jelenti, hogy már mindent megtett amit megtehetett, hogy ezt az erőt megszerezze, az úgy tekinthető, hogy várja az Úr napját, hogy a Teremtővel azonos formát kapjon.

Amikor eljön az Úr napja, örül. Boldog, hogy kikerült az akarat uralma alól, hogy megkapja magának azt, ami elválasztotta őt a Teremtőtől. Most a Teremtőhöz tapad, és úgy tekint rá, mint aki felemelkedett a csúcsra.

Éppen ellenkezőleg, ha valaki csak saját maga érdekében dolgozik: Ő addig boldog, amíg azt hiszi, hogy munkájáért valamilyen jutalmat kap. Amikor azonban azt látja, hogy a kapni akarása miatt nem kap jutalmat a munkájáért, akkor szomorúvá és üressé válik. Néha eljut oda, hogy kételkedik a kezdetekben, és azt mondja: „Nem erre esküdtem meg”.

Így az Úr napja eléri az adakozás erejét. Ha valakinek azt mondanák: „Ez lesz a hasznod a Tórával és a Mitzvotokkal [מצווה - Mitzvák] való foglalatosságból”, azt mondaná: „Sötétségnek tartom, és nem világosságnak”, mivel ez a tudás sötétségbe taszítja az embert.