5. A Lishma egy fentről jövő felébresztés, és miért van szükségünk egy lentről jövő felébresztésre?

Hallottam, 1945-ben

A Lishma [az Ő nevéért] eléréséhez a megértés nincs az ember kezében, mivel az emberi elme képtelen felfogni, hogy egy ilyen dolog lehetséges a világban. Ez azért van így, mert az embernek annyit kell megértenie, hogy ha a Tórával és a Mitzvákkal [Parancsolatokkal] foglalkozik, akkor fog elérni bármit is. Az emberben kell legyen önös érdek, enélkül képtelen cselekedni. A Lishma esetében sokkal inkább egy felülről jövő beragyogásról van szó, amit csak az képes elérni, aki azt megkapja. Meg van róla írva: „Ízleljétek és lássátok, hogy az Úr jó”.

Ezt kell megértenünk ahhoz, hogy miért kell tanácsot kérni és útmutatást kapni azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet a Lishmát elérni. Végül is az embernek semmilyen tanács, semmilyen munka nem segít, hogy a Lishma lényegét elérje, ha a Teremtő nem adja meg neki azt a második természetet, melyet „az adakozás vágyának” neveznek. 

Ahogy bölcseink mondják (Avot, 2. fejezet, 21.): „Nem a te dolgod, hogy befejezd a munkát, és tétlenül távolodnod tőle sem szabad”. Ez azt jelenti, hogy az ébredést alulról kell megadni, ami az imának minősül.

Az imát hiánynak tekintjük, és hiány nélkül nincs kitöltés. Ezért, amikor valakinek szüksége van a Lishmára, a kitöltés fentről jön, az imára adott válasz fentről jön, vagyis az ember beteljesülést kap a hiányára. Ebből következik, hogy az embernek munkát kell végeznie, hogy a Lishmát megkapja a Teremtőtől, de ez csupán akkor lehetséges, ha a Kliben [Edényben] megjelenik a hiány. Az ember azonban soha nem kaphatja meg önmaga által a beteljesülést; ez a Teremtő ajándéka.

Az imának azonban teljes, a szív legmélyéről jövő imának kell lennie. Ez azt jelenti, hogy az ember száz százalékig tudja, hogy senki más a világon nem segíthet neki, csak Maga a Teremtő.

Mégis, honnan tudhatja ezt az ember, hogy senki más nem segíthet neki, csak maga a Teremtő? Az ember kifejezetten akkor tehet szert erre a tudatosságra, ha már minden rendelkezésére álló erőt bevetett, és semmi nem segített rajta. Ezért az embernek minden lehetséges dolgot meg kell tennie a világon, hogy elérje, hogy „a Teremtő nevéért” tudjon dolgozni. Akkor az ember szívből imádkozhat, és akkor a Teremtő meghallgatja az imáját.

Tudni kell azonban, hogy amikor az ember a Lishma eléréséért fáradozik, magára kell vennie, hogy teljes egészében kizárólag az adakozásért akar dolgozni, maradéktalanul, ami azt jelenti, hogy csak adakozni akar, semmit nem akar magának megszerezni. Csak ekkor kezdhetjük el látni, hogy az ember szervei nem értenek egyet ezzel a szemlélettel.

Mindezt követően juthat az ember arra a tiszta tudatosságra, hogy nem maradt más választása, mint kiönteni a szívét a Teremtőnek, hogy segítsen a testének beleegyeznie abba, hogy feltétel nélkül rendelje a Teremtőnek magát alá, miután már látja, hogy nem tudja a testét meggyőzni, hogy az teljesen lenullázza magát. Kiderül, hogy pontosan akkor, amikor az ember látja, hogy remény sincs arra, hogy a teste magától egyezzen bele a Teremtőért végzett munkába, az ember pontosan akkor fohászkodhat szívből, és akkor az imája elfogadásra kerül.

Tudnunk kell, hogy a Lishmát elérve az ember a gonosz hajlamot halálra ítéli. A gonosz hajlam a kapni akarás, és az adakozni akarás vágyának elsajátítása eltörli a kapni akarást, azt, hogy az ember bármit is tehessen. Ezt tekintik halálra ítélésnek. Mivel  a funkciójából eltávolították, többé nincs semmi dolga, hiszen már nem használják, tehát visszavonják a funkciójából, ez tekinthető halálba ítélésnek.

Ha az ember elgondolkodik azon, hogy „Mi az a munkájában, amit a nap alatt végez”, akkor látja, hogy két okból sem oly nehéz szolgálni az Ő [a Teremtő] Nevét:

1. Akárhogy is nézzük, akarva vagy akaratlanul, de az embernek mindig  erőfeszítéseket kell tennie ebben a világban, és végül mi marad meg az embernek az erőfeszítéseiből?
2. De ha az ember Lishmában dolgozik, akkor a munkából örömet nyer.

A dubnai Sayer mondta a következő versről: „Nem hívtál Engem, Jákob, mert te Értem fáradoztál, Izrael”. Hasonló ez ahhoz, mondta, mint amikor egy gazdag ember felszállt a vonatra egy kis táskával. Odatette, ahová a kereskedők szokták tenni a csomagjaikat, amiket aztán a hordárok fognak és elvisznek a szállodába, ahol a kereskedő megszállt. Most azonban a hordár úgy gondolta, hogy a kereskedő nyilván magától is elviszi azt a kis táskát, mert ahhoz nincs szükség hordárra, ezért inkább egy nagy csomagot vitt el.

A kereskedő fizetni akart neki egy kis díjat, ahogyan általában is szokott, de a hordár nem akarta elfogadni. Azt mondta: „Én egy nagy táskát vittem a szállodába, ami kimerített, alig bírtam cipelni a táskádat, és akkor te ilyen keveset akarsz fizetni nekem?”.

A tanulság tehát, hogy amikor egy ember jön és azt mondja, hogy sokat fáradozott a Tóra és a Mitzvák betartásában, a Teremtő azt válaszolja neki: „Nem hívtál Engem, Jákob”. Más szóval: nem az Én csomagomat vetted magadra. Az a poggyász inkább valaki másé. Mivel azt állítod, hogy sokat fáradoztál a Tórában és a Mitzvákban, biztosan volt egy másik Urad, akinek dolgoztál; menj hát hozzá, hogy ő fizessen neked.

Ez a jelentése annak, hogy „mert te Értem fáradoztál, Izrael”. Ez azt jelenti, hogy aki a Teremtőnek dolgozik, annak nincs munkája, hanem ellenkezőleg, annak öröme és elragadtatása van. Aki viszont más célokért dolgozik, az nem fordulhat a Teremtőhöz a panasszal, hogy a Teremtő nem ad neki életerőt a munkában, hiszen nem a Teremtőért dolgozott, hogy a Teremtő fizesse meg a munkáját. Ehelyett panaszkodhat azoknak az embereknek, akikért dolgozott, hogy adjanak azok örömöt és életerőt neki.

És mivel a Lo Lishmában [nem az Ő kedvéért] többféle cél van, az embernek a céltól, amiért dolgozott, kell követelnie a jutalmat, nevezetesen az örömöt és az életkedvet. Erről mondják: „ Azok, akik ezeket teszik, olyanok lesznek, mint ők, mindenki, aki bennük bízik”.

Mindebben azonban van valami zavarba ejtő. Hiszen azt látjuk, hogy még ha valaki minden egyéb szándék nélkül is veszi magára a Mennyország terhét, akkor sem érez életerőt, hogy azt mondhassuk, hogy vegye magára a Mennyország terhét. Az ok, amiért mégis magára veszi a terhet, az csakis az értelem feletti hit lehet. 

Más szavakkal, kényszer hatására, akaratlanul teszi meg. Megkérdezhetjük tehát: miért érez az ember megerőltetést ebben a munkában, miközben a teste folyton keresi az időt, amikor megszabadulhat ettől a munkától, mivel nem érez életerőt benne? A fentiek értelmében, hogy ha valaki alázatosan dolgozik, amikor egyetlen célja az adakozás érdekében végzett munka, akkor miért nem ad neki a Teremtő ízt és életerőt a munkában?

A válasz az, hogy tudatában kell lennünk annak, hogy mindez egy hatalmas korrekció. Ha ez nem így lenne, vagyis ha a fény és az életerő azonnal beragyogna, amikor valaki a Mennyek Királyságának terhét elkezdi magára venni, akkor lenne életerő a munkában. Más szóval, akkor a kapni akarás is támogatná ezt a munkát. 

És akkor meg is lenne az egyetértés, hiszen be akarná tölteni a vágyát a saját hasznára való munkával. Ha ez így lenne, az embernek soha nem lenne lehetősége a Lishmát elérni, hiszen inkább kénytelen lenne a saját hasznára dolgozni, minthogy nagyobb örömet érezzen a Teremtőért végzett munkában, mint a testi vágyak kitöltésében. Akkor a Lo Lishmában kellene maradnia, ahol a munkában megelégedettséget érezne, és ahol megelégedettség van, ott nincs mit tenni, mivel az ember haszon nélkül nem tud dolgozni. Ebből következően, ha valaki megelégedettséget kapott a Lo Lishma munkájában, akkor ebben az állapotban lenne kénytelen maradni.

Hasonló lenne ez ahhoz, mint amiről az emberek beszélnek, hogy amikor üldöznek egy tolvajt, hogy elkapják, akkor a tolvaj is fut, és azt kiabálja: „Kapjátok el a tolvajt!”. Ilyenkor lehetetlen felismerni, hogy ki az igazi tolvaj, hogy elkapják és kivegyék a kezéből az ellopott dolgot.

Amikor azonban a tolvaj, vagyis a kapni akarás, semmi ízt vagy életerőt nem érez a Mennyek Királyságának terhét elfogadó munkában, más valaki viszont az értelem feletti hittel kényszerítve önmagát dolgozik, és a teste a kapni akarás vágya ellenében is megszokja ezt a munkát, akkor neki megvan az eszköze, hogy olyan munkához jusson, melynek célja megelégedettséget szerezni a Teremtőnek, miután az legfőbb elvárás az emberrel szemben, hogy a munkáján keresztül eljusson a Dvekuthoz [Összetapadáshoz] a Teremtővel, ami formaegyezésként érzékelhető, miután minden cselekedete az adakozás érdekében történik.

Ezt jelenti az, ami írva van: „Akkor gyönyörködni fogtok az Úrban”. Az „akkor” jelentése az, hogy először, a munkája kezdetén az embernek nem volt öröme, a munkájának kényszerítő jellege volt.

De aztán, miután már megszokta, hogy az adakozásért dolgozzon, és ne önmagát tekintse, hogy jó ízt érez-e a munkában, hanem már hiszi, hogy a célja a munkájával megelégedettséget szerezni a Teremtőjének, akkor már hinnie kell, hogy a Teremtő attól függetlenül is, hogy milyen és mennyire nagy a munka jellege, elfogadja az alacsonyabb rendűek munkáját. A Teremtő mindenben csak a szándékot vizsgálja, az ad megelégedettséget Neki. És ekkor az ember „az Úrban való örömmel” lesz megjutalmazva.

Még a Teremtőért végzett munkája közben is örömöt és gyönyört fog érezni, hiszen most már valóban a Teremtőnek dolgozik, miután a kényszerített munka során tett erőfeszítései alkalmassá tették arra, hogy valóban a Teremtőért dolgozhasson. Ekkor is azt találjuk, hogy az öröm, amit kap, szintén a Teremtőhöz kapcsolódik, vagyis azért érzi, mert az kifejezetten a Teremtőnek szól.