Mi a munkában a négy minősége azoknak, akik tanulócsoportba járnak?

10.cikk, 1988.

Bölcseink azt mondták ( Avot, 5:17. fejezet): „Négy minőség van azok között, akik a tanulócsoportba járnak: Aki odamegy, de nem cselekszik, annak a kezében van a haladás jutalma. Aki cselekszik, de nem jár a tanulócsoportba, annak a kezében van a cselekedetek jutalma. Aki jár a tanulócsoportba és cselekszik is, az Haszid. Aki nem jár  és nem is cselekszik, az gonosz.”

A következőket kell megértenünk: 1) Miért nem azt mondja arról, aki megy a tanulócsoportba és cselekszik, hogy annak jutalma van abban, hogy odamegy és cselekszik, hanem csupán Haszidnak nevezi? 2) Azt mondja: „Négy tulajdonság azok között, akik a tanulócsoportba járnak”, és a tanulócsoportba járók tulajdonságai közé sorolja azt, aki sem nem megy a csoportba, sem nem cselekszik. De ő nem csinál semmit, akkor miért sorolja őt a minőségek közé?

Először is meg kell értenünk, hogy mi a jutalom a haladásért, és mi a jutalom a cselekvésért. Köztudott, hogy tilos jutalomért dolgozni, ahogy bölcseink mondták: „Szolgáld a Ravot [nagyot], ne azért, hogy jutalmat kapj”. Azonban meg kell értenünk, ami írva van ( Avot 2:1): „Számold ki egy Mitzva [Parancsolat/jócselekedet] veszteségét annak jutalmával szemben”. Tehát igenis meg kell dolgoznunk a jutalomért, ahogyan írva van: „Ha sok Tórát tanultál, nagy jutalmat kapsz, és bízhatsz a házigazdádban, hogy megfizeti a munkádat”.

Látjuk, hogy az egész világ a jutalomért dolgozik. A jutalom azonban nem feltétlenül a pénzt jelenti, amely az erőfeszítés ellenértékét adja. Sokkal inkább minden, amit az ember a munkájáért cserébe kap, valami, amire szüksége van, és ami boldoggá teszi, az számít jutalomnak. Ezért látjuk, hogy az ember dolgozhat és fáradozhat pénzért, de a tiszteletért is fizethet pénzt. Néha az ember pénzt és tiszteletet ad azért, hogy megkapja az életet. Más szavakkal, a jutalom az, amire egy embernek szüksége van, ahogy meg van írva: „Az ember mindent odaad amije van, az életéért.{azaz a lelkéért}”

Mi tehát a jutalom, amit a Tóra és a Mitzvot (a Mitzva többes száma) betartásáért cserébe kaphatunk? Ez a Dvekut [Összetapadás] a Teremtővel, ahogyan írva van: „Mit kér tőled az Úr, a te Istened? Hogy tapadj Őhozzá”. Ez van írva a „Beszéd a Zohár befejezésében” című írásban: „Ismeretes, hogy a Tórában és a Mitzvákban végzett munka kívánt célja a Teremtővel való összetapadás, ahogyan írva van: ‘és tapadjatok Hozzá’.”

A Dvekut jelentése bűnbánat. Mivel az embert azzal a vele született vággyal teremtették, hogy magának megszerezzen, amit a forma-eltérés miatt „elválasztásnak” nevezünk, ami azt jelenti, hogy emiatt az ember eltávolodik Tőle, a forma-egyezés elérése érdekében, amit Dvekutnak nevezünk, nagy erőfeszítéseket kell tennie, hogy megküzdjön a természetével, ami az önmagának való kapni akarás és nem az adakozás vágya. Továbbá, az adakozás mértéke, amit egy ember sokkal jobban elér, az a „teljes szíveddel, teljes lelkeddel és teljes erőddel” állapota. Nem hagyhat meg önmaga uralma alatt semmilyen létezési formát, olyannyira, hogy az ember nem tudja elérni a forma-egyezést saját maga által.

Ehelyett csak annyit kell tennie az embernek, hogy olyan legyen, mint „aki megtisztulni jön”. Más szóval, az embernek elő kell készítenie egy Klit [Edényt] és egy hiányt a Teremtő számára, hogy segítsen neki. Köztudott, hogy Kli nélkül nincs fény. Ebből következik, hogy a munka mértéke az, hogy az embernek be kell építenie magába egy hiányt, a  forma-egyezésnek a  hiányát, amit „bűnbánatnak” nevezünk. Vágyik a bűnbánatra, de képtelen ezt önmagától elérni.

Tehát miért imádkozik és dolgozik azért, hogy munkája jutalmát megkapja? Csak a bűnbánat utáni vágyakozásért, mivel a fáradozás révén, amelyet a bűnbánat elérése érdekében tesz, fokozatosan elülteti benne a hiányt és a szükségletet, amely által az ember belátja, hogy szüksége van a Teremtő segítségére. Ilyenkor válik valóra  „Aki a megtisztulni jön, az segítséget kap”. A Zohár azt kérdezi: „Mivel segítik őt?” Azt válaszolja: „Egy Szent lélekkel”. Ekkor lélekkel jutalmazzák meg, ahogyan: „Az ember lelke tanítja őt”.

Ezáltal megértjük azt, amit kérdeztünk: „Szabad-e dolgozni és erőfeszítést tenni azért, hogy a Teremtő megjutalmazzon minket, hiszen azt mondták:’Legyetek olyanok, mint a Rav [Nagyszerű] szolgái, akik úgy szolgálnak, hogy nem kapnak jutalmat.’” Meg kell azonban értenünk, miért tilos jutalmat kapni. Azért van ez így, mert az embernek dolgoznia kell, hogy elérje a forma-egyezést. Ha valaki jutalmat kér a munkájáért, akkor az önszeretet hatalma alatt áll. Ez a forma-egyezésnek az ellentéte, és ezért tilos jutalomért dolgozni.

De aki dolgozik, fáradozik és imádkozik, hogy a Teremtő jutalmazza meg a munkáját, az milyen jutalomra törekedhet? A jutalom, amit akarhat, az az, hogy a Teremtő adjon neki erőt ahhoz, hogy minden gondolata és cselekedete csak a Teremtőnek való adakozásról szóljon, és ne a saját maga érdekében. Így ez a jutalom, amit kér, elviszi őt a forma-egyezéshez, amit „bűnbánatnak” nevezünk, amikor visszatér a Dvekutba a Teremtőhöz, akiről levált.

Ez hasonló ahhoz, ami a A Bölcsek gyümölcse című könyvben elhangzik (1. rész, 116. o.): „Köztudott, hogy a lélek a felső Isteni rész. Mielőtt testbe kerülne, úgy kapcsolódik a Teremtőhöz,  mint az ág a gyökérhez”. Azt is írják ott, hogy „a lélek célja, amikor testbe kerül, hogy amíg testbe van öltöztetve, a gyökeréhez való visszatérés és az Ő vele való összetapadás legyen a jutalma”.

Látjuk tehát, hogy az embernek arra kell törekednie, hogy munkájáért jutalmat kapjon, és a jutalom a bűnbánat. Vagyis nem azt mondjuk, hogy az embernek a Tórában és a Mitzvákban végzett munka közben arra kell törekednie, hogy a munka a jutalomra való törekvés nélkül történjen. Ellenkezőleg, az ember előtt mindig világos célnak kell állnia, ahogy a Zohárban írva van: „Az ember imájának kellően egyértelműnek és világosnak kell lennie”. Más szóval, az embernek tudnia kell, hogy mire van szüksége, és azt munkával és imával együtt kell megpróbálnia megszerezni.

Az azonban köztudott, hogy az imának a szív mélyéről kell jönnie. Más szóval, az embernek világosan tudnia kell, hogy egyedül nem tudja elérni a bűnbánatot, ami a Teremtővel való összetapadást jelenti a forma-egyezésben. Ez a tudatosság csak akkor jut el az emberhez, amikor már mindent megtett, amit megtehetett. Ekkor mondhatjuk, hogy most már biztosan tudja, hogy ez nem az ő kezében van, és csak a Teremtő segíthet rajta.

Most megmagyarázzuk, amit azzal kapcsolatban kérdeztünk, amit bölcseink mondtak a tanulócsoportba járók négy minőségéről: 1) „Aki elmegy a tanulócsoportba, de nem cselekszik, annak a kezében van a haladás jutalma”. A munkában ez azt jelenti, hogy a Teremtővel való Dvekut eléréséhez vezető úton jár, amelyet „az adakozás útjának” neveznek. Azonban látja, hogy nem tesz semmit azzal a céllal, hogy adakozzon.

„A haladás jutalma a kezében van”, ami azt jelenti, hogy az a tény, hogy az igazság útján akar járni, és ez már jutalomnak számít. Más szóval, meg kell köszönnie a Teremtőnek, hogy megjutalmazta őt azzal a vágyával, hogy az igazság útján járjon, míg mások, akik a Tórával és a Mitzvákkal foglalatoskodnak, nem rendelkeznek ezzel a vággyal. Ők megelégszenek azzal, hogy egyszerűen csak dolgoznak, anélkül, hogy a Tórában és a Mitzvákban való munkájuk közben a szándékukat mérlegelnék, ahogyan a köznép is teszi.

2) „Aki cselekszik, de nem jár a tanulócsoportba, annak a kezében van a cselekvés jutalma.” Ez azt jelenti, hogy a Tórában és a Mitzvákban mindenben részt vesz, amit csak meg tud tartani, minden részletében és bonyolultságában. Mégsem jár azon az úton, amely közvetlenül a Teremtővel való Dvekuthoz vezet. Ehelyett megelégszik azzal, amit szándék nélkül cselekszik. „A cselekvés jutalmát tartja a kezében”. Bár nem jár, a jutalma mégis az, hogy örüljön, mert a Teremtő vágyat és vágyakozást adott neki a Tóra és a Mitzvák betartására. Nem lát magában érdemet más emberekhez képest, akiknek a Teremtő nem adta ezt a vágyat és sóvárgást, míg ő megkapta a Teremtőtől ezt a vágyat. Úgy véli, hogy minden a Személyes Gondviselésen keresztül történik.

Ezért sok köszönetet mond a Teremtőnek, hogy részt vehetett a Tórában és a Mitzvákban, míg a többi ember nem részesül ebben a kiváltságban. Ezt úgy tekintjük, hogy „a cselekedetek jutalmát a kezében tartja”, az által hogy köszönetet mond a Teremtőnek. Ez a fokozat mind a köznépre, mind az egyénekre egyaránt vonatkozik. Vagyis az egyén útján haladóknak is vannak olyan időszakai, amikor nem akarnak azok közé tartozni, akik „járnak”, ezért meg kell elégedniük a „cselekvéssel”.

3) „Aki jár a tanulócsoportba és cselekszik, az egy Haszid.”Megkérdeztük: Miért van az első két megkülönböztetésben az írva, hogy jutalom van a kezében, míg itt a harmadik megkülönböztetésben nem az áll, hogy jutalom van a kezében, hanem az, hogy Haszid?

Úgy kell értelmeznünk, hogy tudnunk kell, hogy akár „jár a tanulócsoportba, de nem cselekszik”, akár „cselekszik, de nem jár a tanulócsoportba”, az embernek még mindig megvan a saját fennhatósága. Vagyis még mindig nem kapta meg jutalmul, hogy lenullázza saját tekintélyét és a Teremtőbe olvadjon bele, amit „bűnbánatnak” nevezünk. Bölcseink azt mondták: „A Tóra csak abban létezik, aki halálba taszítja magát felette”. Úgy értelmezzük ezt, hogy lenullázza a saját fennhatóságát, és akkor már csak az egyedüli fennhatóság alatt van, ami a Teremtő fennhatósága, miközben ő maga nem is létezik a maga önvalójában.

Ezért a „tanulócsoportba jár és cselekszik” állapotában nem lehet azt mondani, hogy a kezében van a jutalom, hiszen nincs keze. Vagyis nincs olyan saját fennhatósága, amiről azt mondhatnánk, hogy van akitől megszerezhet. Ezért mondják azt, hogy Haszid, vagyis olyan állapotban van, amikor azt mondja: „Az enyém az a  tiéd, és a tiéd a tiéd”. Két fennhatóság között lehet jutalom, hasonlóan ahhoz, mint amikor egy alkalmazott dolgozik egy munkáltatónak. A munkaadó fizet neki a munkájáért.

Ha azonban egy fiú az apjának dolgozik, és a fiút az apja támogatja, vagyis még mindig az apja házában él, és nem független, akkor a fiú nem kap fizetést az apjától. Amikor azonban a fiú elkezd gondolkodni azon, hogy független akar lenni, és nem függ az apjától, az apja elkezd fizetést adni neki a munkájáért.

Ugyanez vonatkozik itt is a munkára, amikor az embert azzal jutalmazzák, hogy „tanulócsoportba jár és cselekszik”, mindent a Teremtő érdekében cselekszik meg. Ilyenkor nincs saját fennhatósága, hanem a Teremtő előtt lenullázza önmagát. Ezt hívják „Dvekutnak és a forma-egyezésnek”, és ezt hívják „bűnbánatnak”. Ekkor nem lehet azt mondani, hogy jutalom van a kezében, mert nincs keze, amivel meg tudná vásárolni, vagyis nincs saját fennhatósága. Ezért nem azt mondjuk, hogy „a kezében van a jutalom”, hanem azt mondjuk, hogy Haszidnak tekinthető.

Most elmagyarázzuk, hogy mit kérdeztünk, amikor azt mondja, hogy „négy minőség van azok között, akik a tanulócsoportba járnak”, és ezek közül az egyik az, hogy „aki nem jár és nem is cselekszik”. Ha nem tesz semmit, miért számít a négy minőség közé azok közül, akik a tanulócsoportba járnak?

Köztudott, hogy amikor az ember a Teremtővel való Dvekut elérésének útján akar dolgozni, ami a  forma-egyezést jelenti, a test minden ellen tiltakozik. Eljuthat egy olyan állapotba, amikor úgy érzi, hogy a legrosszabb alantas állapotba jutott, vagyis azt látja, hogy „nem jár”, vagyis nem halad előre az adakozásban, és „nem is cselekszik”, azaz nem képes jó cselekedetekre, és bármit tesz, az óriási erőfeszítéseket igényel.

Vagyis most látja, hogy rosszabbul van, mint amikor elkezdett dolgozni az adakozás útján. Korábban nagyon boldog volt, amikor jó cselekedetet tett, és különösen az ima alatt. Most azonban olyan alantas állapotba került, hogy nagyon nehezen tud imádkozni. Vagyis mindazokat a dolgokat, amelyeket azelőtt örömmel tett, mielőtt elkezdett volna az adakozáson dolgozni, most alacsony rendűnek látja.

Most már érzi a „Shechina [Szentség] a porban” jelentését, ami azt jelenti, hogy minden szent dolog olyan formát ölt, mint a por, nevezetesen olyan az ízük, mint a poré. Minden apró dolog, amit tesz, elviselhetetlenül nehéz, mert elvesztette az értékét. Így most azt látja, hogy visszafejlődött, ami azt jelenti, hogy se nem jár a tanulócsoportba, sem nem cselekszik. Erről mondták bölcseink, hogy gonosz.

A kérdés azonban az, hogy miért jutott el ebbe az állapotba mindazok után, amit tett, mert az igazság útján akart járni? Baal HaSulam szerint, amit mondott, az ima meghallgatásának ideje, az hogy az ember engedélyt kapjon arra, hogy beléphessen a király palotájába, hogy Ő közelebb vigye Magához, és Dvekut jutalmat kapjon a Teremtővel, kifejezetten akkor van, amikor az ember látja, hogy elveszett és tehetetlen bármit is tenni. Ilyenkor az ember igazi imát mond, hiszen látja, hogy egyszerűen gonosz. Vagyis nincs megragadva általa a Kedusha [Szentség].

Emiatt, amikor az ember lezuhan, nem szabad kétségbe esnie, és elmenekülnie a küldetés elől. Éppen ellenkezőleg, ez az az idő, amikor szívből jövő imát kell emelni.

Ebben a tekintetben értelmeznünk kell azt, amit bölcseink mondtak (Hulin 7b): „Izrael szent. Némelyek vágynak és nem kapnak”. A RASHI úgy értelmezi, hogy egyesek azzal akarnak másoknak örömet szerezni, amijük van, de nem tudnak, és ezért tőle senki nem akar örömet szerezni. „Néhányan birtokolnak és nem akarnak”. RASHI úgy értelmezi, hogy megvan a képessége, de nem akar másoknak örömet szerezni. „Így szólt Rabbi Pinhas rabbihoz”.

A kérdés az, hogy miért tekintjük szentnek azt, akinek van, de nem akar adni másoknak? A Tosfot így magyarázza: „Akinek van, de nem akar, még így is ‘szentnek’ nevezik, mert meghívja a barátját, hogy nála egyen, mert szégyelli magát”.

A munkában azt úgy kell értelmeznünk, hogy „Izrael szent”. Van, aki azért akar dolgozni, hogy adakozzon, de nem birtokol. Ha végiggondolja tetteit, látja, hogy elmerült az önszeretetben, és nem tud semmit sem tenni azért, hogy adakozzon. Őt azért nevezik „szentnek”, mert az igazság útján jár. Bár látja, hogy visszafejlődik, mégis ragaszkodik az igazság ösvényéhez. Végül megérinti az igazságot, ami azt jelenti, hogy valóban Dvekutban van a Teremtővel. Mert a legfontosabbak a Kelimek [Edények], amit „vágyaknak” nevezünk, és mivel el akarja érni a Dvekutot, jutalmat fog kapni.

Ahogy Baal HaSulam mondta arról, ami meg van írva: „Bölcsességet ad a bölcseknek”. Azt kérdezte: „Azt kellett volna írni, hogy ‘Bölcsességet ad a bolondoknak’. A ‘bölcs’ azonban az, aki bölcsességre vágyik. Akkor neki van egy Klije [Edénye], amelyben adakozhat. A bolondok azonban egyáltalán nem vágynak a bölcsességre, ahogy meg van írva: ‘a bolond nem vágyik a megértésre’”.

Ebből következik, hogy aki a Kedusha útján akar járni, azt szentnek nevezzük. A „Szent” azt jelenti, ahogy írva van: „Szentek lesztek”, ami azt jelenti, hogy kivonulnak az önszeretetből. Emiatt szent az illető. Ez a jelentése a szavaknak: „Izrael szent; van, aki akar, de nincs neki”. És van, akinek van, de nem akar. Ez azt jelenti, hogy vannak Mitzvái és jó cselekedetei, de nem akar azon az úton járni, amely az „adakozás érdekében” vezeti. Ehelyett megelégszik a Lo Lishmával [nem az Ő érdekében]. Őt is „szentnek” nevezzük, mivel a cselekedete rendben van, és nincs mit hozzátennie a cselekedetekhez.