Mi a különbség az általános és az egyéni között a Teremtő munkájában?

33. cikk, 1988.

Bölcseink ezt írták (Makot 24): „Habakkuk eljött, megalapozta az egységet: Amint elmondatott: ‘És az igazlelkű az ő hite által él.’” Ez azt jelenti, hogy maga a tény, hogy be kell tartanunk a Tórát és Micvát [parancsolatot/jó cselekedetet], mind azért van, hogy elérjük ezt az elemi tényezőt, ami a hit. Ez azt jelenti, hogy az embernek el kell jutnia a Teremtőbe vetett hithez, hogy elérje a teljességet. Ez azt jelenti, hogy ha egyszer elérte a hitet, akkor teljes emberré válik.

Meg kell értenünk ezt a kérdést. Ott van az a kérdés, hogy az embernek részt kell vennie a teremtés korrekciójában, mivel az ember a magának való megszerzés természetével teremtetett, ami a forma-eltérésben van a Teremtővel, mert a Teremtő az adakozó, és a forma- eltérésen keresztül az ember elszakadt a Teremtőtől, tehát hogyan segít neki a hit, ha még mindig el van választva a Teremtőtől? Továbbá, miért mondták, hogy „Habakkuk eljött, és megalapozta az egységet: ‘És az igazlelkű a hite által él.’”? Ami azt jelenti, hogy ha van hite, akkor teljessége is van.

A válasz az, hogy tudnunk kell, hogy itt egy fontos kérdésről van szó, amely kulcskérdés, amely sok figyelmet igényel, hogy elfogadhassuk, mint kaput, amelyen keresztül az ember teljes hittel lesz megjutalmazva. Ellenkező esetben csak részleges hite lesz. A „Bevezetés a tíz Szfira tanulmányába” (14. pont) ezt írja: „Ez inkább részleges hit. Így az ember a Teremtőbe vetett hitének mértékéből csak napi egy órát szán a Tóra gyakorlására és a munkára. ... A harmadik egyetlen pillanatot sem hagy figyelmen kívül. ... Így csak az utolsóé a teljes hit.” Annak érdekében, hogy valakié lehessen a teljes hit jutalma, először ki kell emelkednie az önszeretetből, különben nem lesz rá alkalmas, hogy megadható legyen neki a teljes hit. Másként nem nyílik meg a felülről kapott lehetőség a teljes hit elnyerésére.

Ez azonban az ember hasznára van. Ahogy írva van a Sulam-ban (Bevezetés a Zohár könyvéhez, [a Sulam (létra) kommentárral] 138. tétel): Az a törvény, hogy a teremtmény nem kaphat kinyilatkoztatott gonoszságot a Teremtőtől, mert az a  Teremtő dicsőségében hibát feltételezne, ha a teremtmény Őt gonosztevőként érzékeli, az nem méltó a Teljes Működtetőhöz. Ezért, amikor az ember rosszat érez, a Teremtő irányításának tagadása ilyen mértékben rajta nyugszik, és a Működtető el van rejtve előle.

Ezért, mielőtt az ember megkaphatja a Teremtőtől az örömet és boldogságot, nem érheti el a hitet. A feltételt, aminek meg kell felelnie annak érdekében, hogy megkapja az örömet és boldogságot az adakozás edényei jelentik. A megszerzés edényein korrekció volt, hogy ne használja őket, mert általuk az ember távol kerül a Teremtőtől a köztük levő forma-eltérésnek megfelelően. Ebből következik, hogy a hit előtt az embert meg kell jutalmazzák a Kelim [edények] korrekciójával, amit a „teremtés korrekciójának” neveznek.

Ez úgy van, ahogy Baal HaSulam írta ott: „Tudd meg, hogy ez a teljes különbség ebben a világban a korrekció előtt és a korrekció vége. A korrekció vége előtt a Malchut-ot úgy hívják, hogy a ‘jó és gonosz fája’, hiszen a Malchut a Teremtő útmutatója ebben a világban. Amíg a megszerzők nem állnak készen arra, hogy megkapják az Ő teljes jótéteményét, amit Ő a javunkra gondolt ki a teremtés gondolatában (azaz, amíg a megszerző edényeink nem kerülnek korrekcióra azért, hogy az adakozás érdekében működjenek, Ő nem adhat nekünk örömöt és boldogságot, mert az mind a Klipot-hoz [kagylók, héjak] fog jutni), addig az útmutatásnak a jó és rossz és a jutalom és büntetés formájában kell lennie. Ez azért van így, mert a megszerző edényeink még mindig szennyezettek az önző megszerzéssel, ami nagyon korlátozó a minőségében, és el is választ minket a Teremtőtől. Így hiányzik a teljes haszon, abban a nagyszerű mértékben, ahogy azt Ő nekünk elgondolta.”

Ennek megfelelően látjuk, hogy valóban ez az elem, a hit, a legfontosabb. Megkérdeztük: Hogyan lehet azt mondani, hogy a hit a teljesség, hiszen szükségünk van a teremtés korrekciójára is, amit „az adakozás edényeinek megszerzésének” nevezünk? Máskülönben a bőség nem juthat el az alsókhoz a forma- eltérése miatt. A válasz az, hogy általában véve be kell tartanunk a Tórát és a Mitzvákat, hogy az adakozás edényeit megszerezzük. Úgy van, ahogy bölcseink mondták: „Én teremtettem a gonosz hajlamot, a Tórát pedig fűszernek teremtettem, mert a benne lévő fény megreformálja őt.”.

Ebből következik, hogy a munka rendjében az első megkülönböztetés a gonosz megreformálása, amit „magának való befogadási akarásnak” neveznek, ami azt jelenti, hogy lesz ereje mindent felhasználni az adakozás érdekében. Itt azonban meg kell különböztetnünk, hogy ahhoz, hogy felismerjük, hogy a megszerzési vágyat  „rossznak” nevezik, szükségünk van a Tórára és a Mitzvákra. Mielőtt az ember felismeri, hogy a megszerzési vágyat „gonosznak” nevezik, hogyan lehet megjavulni? Ahogyan azt az előző írásokban említettük, bölcseink azt mondták: „Miért nevezik a Tórát Tushiának [erőforrásból való képességnek]? Azért, mert Mateshet [lemeríti/kimeríti] az ember erejét”. Megkérdeztük, de azt mondták: „Ha fáj a feje, akkor foglalkozzon a Tórával. Ha fáj a hasa, foglalkozzon a Tórával, ahogyan mondták: 'Ez gyógyítja egész testét'” (Iruvin 54).

A Baal HaSulam által mondottak szerint a Tórát „főzetnek” nevezik. Vagyis néha az élet, néha pedig a halál itala. Azt mondta, hogy egy orvosi főzet meggyógyítja azokat, akik betegek. De ha egy egészséges ember gyógyszert szedne, akkor megbetegedne. Vagyis, ha a Tóra eljut ahhoz, akinek szüksége van rá, meg tudja gyógyítani. Ennek megfelelően úgy kell értelmeznünk, hogy először az embernek Tórát kell tanulnia, hogy lássa, hogy beteg.

Ezért mondták, hogy a Tóra kimeríti az ember erejét. Vagyis a Tóra által rájöhet, hogy a benne lévő „ember” gyenge, és nincs ereje legyőzni a gonosz hajlamot. Ekkor látja, hogy lelkileg beteg. A Tóra által jut el a rossz felismeréséhez, ahogyan a Zohár mondja a versről: „Vagy tudtára adja bűnét”, ami azt jelenti, hogy a Tóra értesíti őt arról, hogy vétkezett.

Ha a Tóra nem értesíti őt, akkor az ember nem tudhatja, vagy nem érezheti, hogy a magának való megszerzést „rossznak” nevezik, a közte és a Teremtő közötti forma-eltérés miatt. Annak a tudatnak, hogy a forma-eltérés elkülönülést okoz, felülről kell jönnie, a Tórán keresztül. Ezért azt kell mondanunk, hogy a sorrend az, hogy 1) azért tartja be a Tórát és a Mitzvákat, hogy elérje a rossz felismerését, és 2) azért tartja be a Tórát és a Mitzvákat, mert „a benne lévő fény megreformálja őt”. Ez az az idő, amikor felülről megkapja az erőt, amit „adakozási vágynak” neveznek, amit a forma-egyezésnek tekintünk. 3) a hit, ami a „Habakkuk eljött, és egyöntetűen megalapozta őket: ‘Az igaz ember a hitéből él.’” Ebből következik, hogy minden, amit a Tórában és általában a Mitzvákban teszünk, annak érdekében történik, hogy elérjük ezt az alapvető alkotó elemet, ami a hit. Ekkor kaphatja meg a teljes hitet. Ebből következik, hogy minden munkája csakis ennek elérése érdekében történik.

E három fenti megkülönböztetés előtt azonban van egy megkülönböztetés, amely egész Izraelre vonatkozik. Ez az első megkülönböztetés, amikor az ember Tóra- és Mitzva-oktatása elkezdődik: Ez az, hogy az egész világnak tudnia kell, hogy milyen célból kell betartania a Tórát és a Mitzvákat: azért, hogy jutalmat kapjon. Ha pedig nem tartják be, büntetést fognak szenvedni. Ez az általános rend, ahogy Maimonidész mondja: „Amikor a gyerekeket, a nőket és a tanulatlan embereket tanítják, csak félelemből dolgozzanak és azért, hogy jutalmat kapjanak. Amíg nem tesznek szert tudásra és nem szereznek sok bölcsességet, addig apránként tanítják nekik ezt a titkot” (Maimonidész, Hilchot Teshuva, 10. fejezet).

Ebből következik, hogy a munka sorrendje az, hogy 1) egész Izraelt arra tanítják, hogy a Tórát és a Mitzvákat minden részletével és bonyolultságával együtt az önszeretet szándékával tartsa be. Nem azt kell megtanítani nekik, hogy Lishmában [az Ő érdekében] kell dolgozniuk, ami az adakozás érdekében történik. Inkább csak azért kell dolgozniuk és fáradozniuk, hogy saját hasznukra megszerezzenek.

Tudnunk kell, hogy az önszeretetért végzett munka azt jelenti, hogy a Tóra és a Mitzvák betartásával a másvilágon jutalmat kapunk. Ha az illetőnek valódi hajtóanyaga van az önszeretetben való munkához, akkor kész bármit megtenni. Vagyis, ha energikus, és azt akarja, hogy a következő világgal jutalmazzák meg, akkor hajlandó lesz olyan munkát végezni, ami az értelem felett áll, amit az ember értelme nem érthet meg. Úgy van, ahogy meg van írva (5Mózes 12:30): „Vigyázzatok, ne kérdezősködjetek isteneik után, mondván: Hogyan szolgálnak ezek a népek az ő isteneiknek, hogy én is így cselekedjem. Ne tedd ezt, mert még fiaikat és leányaikat is tűzben égetik isteneiknek”.

RASHI hozza bölcseink értelmezését: „Beleértve az apáikat és anyáikat is. Rabbi Akiva azt mondta: „Láttam egy idegent, aki az apját a kutyája elé kötötte és megette vele. A Siftei Chachamim című könyv szerzője így értelmezi: 'Azt akarja mondani, hogy bálványimádás. 'Megette őt' azt jelenti, hogy tűzben elégette őt’”.

Tudnunk kell azonban, hogy bár az ember hajlandó a saját hasznára dolgozni és a legkeményebb munkát elvégezni, ha hisz abban, hogy garantáltan eljut a következő világra, még ha azt mondják is nekik, hogy égessék el a fiaikat és a lányaikat és a szüleiket, vannak közöttük olyanok, akiknek van hajtóanyaguk és erejük ehhez a munkához, hiszen még mindig az önszeretet Kli [edényében] vannak. Ebből következik, hogy ez még mindig nem tekinthető „értelem felettinek”. Más szóval, megérthetjük, hogy a természet velejárója, hogy az ember hajlandó bármit megtenni azért a  vágyért, hogy önmagának megszerezzen.

Azt is találjuk, hogy a Templom pusztulása idején írva van (Siralom 4:10): „A könyörületes asszonyok megfőzték saját gyermekeiket; azok lettek az ételükké”. A Szent Alsheich úgy értelmezi, hogy „étel nekik”, hogy „csak ők maguk ették gyermekeik húsát. Ez a „nekik” jelentése, csak az anyák ettek egyedül, és nem osztoztak a többi gyermekükkel, pedig ők is éhesek voltak”.

Ez megmutatja nekünk, hogy mire képes az ember az önszeretetért, amikor nincs Kedushaban [szentségben], hanem a Kedusha romlásában van , és csak a maguknak való megszerzési vágya uralkodik rajta: „A könyörületes nők megfőzték a saját gyermekeiket”.

Erre két példa van: 1) Az a vágy, hogy a gyermekek és a szülők elégetéséért cserébe megkapják a következő világot, vagy azért, hogy megkapják ezt a világot, amiért „a könyörületes nők megfőzték saját gyermekeiket” Ebből következik, hogy az ember bármit megtehet annak érdekében, hogy kielégítse a megszerzési vágyát - az a természetete okozza ezt, amelyben az ember születik.

De amikor elkezd dolgozni az ember ösvényén, vagyis azért dolgozik, hogy a Teremtővel való Dvekut jutalmát kapja, vagyis amikor ki kell lépnünk az önszeretetből, az ember a legkisebb munkát sem tudja elvégezni. Vagyis, ha az embernek azt mondják: „Csináld ugyanazt, amit most is csinálsz, de helyezd fölé a célt, hogy jutalom nélkül adakozz a Teremtőnek. Ezt nagyon nehéz megtenni, mert ez természetellenes, úgynevezett „önmagáért való megszerzési vágy”.

Vagyis ugyanaz a munka, ugyanaz a gyakorlati munka, amit az ember végez, anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést kellene hozzátennie, hanem egyszerűen az a célja, hogy ezt a Teremtő érdekében tegye, erőtlenné teszi. Úgy tűnik neki, mintha egy magas hegy állna előtte, és ő egy kicsit sem tudja elmozdítani a hegyet. Úgy érzi, mintha az egész világa összeomlott volna, és mindezt azért van, mert ez ellenkezik a természetünkkel.

Abban az állapotban, amikor az ember el akarja érni az igazságot, és az egyén munkáját akarja végezni, felülről értesítik, hogy az alázatosság állapotában van, mivel látja, hogy semmit sem tehet a Teremtőért. Ezt az állapotot „a rossz felismerésének” nevezik. Ezt nevezik „az egyén munkájának első állapotának”, ami a rossz felismerése.

Ezután kezdődik a második fázis, amikor meg kell tartania a Tórát és a Mitzvákat, hogy a benne lévő fény megreformálja őt, mivel a fény által az adományozás edényeit kapja, ami azt jelenti, hogy szenvedélyt kap, amit a Teremtőnek adhat, és ebből élvezetet fog nyerni.

Ezután következik a harmadik fázis, ami a teljes hit, ahogyan fentebb mondtuk, hogy „Habakkuk eljött és egységbe emelte őket: „És az igaz az ő hitéből él”. Ez az az elem [szintén „egyéni”], amit az embernek el kell érnie. Ha megvan a hite, akkor az Ő gondviselésében való gyönyörködés és öröm lesz a jutalma, mint A Jónak, Aki jót cselekszik.

Megkérdezhetnénk, hogy mi áll a Sulamban [a Zohárhoz írt létra-kommentár]: „Törvény, hogy a teremtmény nem kaphat a Teremtőtől kinyilatkoztatott rosszat, mert a Teremtő dicsőségének hibáját feltételezné, hogy a teremtmény őt gonosztevőként érzékeli. Ezért, amikor az ember rosszat érez, az Működtető el van rejtve előle.” Miért bánná a Teremtő, ha valaki gonosztevőként érzékeli őt? A Teremtő tiszteletet kér a teremtett lényektől, hogy tiszteljék Őt az Ő megelégedettségére? Neki nincs szüksége olyan dolgokra, amelyek a hús-vér emberekre vonatkoznak.

Inkább az ember érdekében van ez. Az a hiba, amiről a spiritualitásban beszélünk, például, hogy hibát vét az ember a Kedusában, a Sitra Achra [másik oldal] ott van az ember lelkének gyökerében, aki a fenti hibát okozta. Vagyis hinnünk kell abban, hogy a Teremtő neve a Jó, Aki jót tesz.

Ebből következik, hogy amikor egy ember úgy érzi, hogy rossz állapotban van, nem igazolhatja a Gondviselést, és nem mondhatja, hogy a Teremtő úgy viselkedik vele szemben, mint A Jó, Aki Jót Tesz. Ebből következik, hogy az ember megkapja a hibát, amit a Szent Névben hibázott, ami A Jó, Aki Jót Tesz. És amikor az ember felülről kapja a jót, akkor boldog, és teljes szívvel mondhatja: „Áldott, aki azt mondta: „Legyen a világ’”.

De amikor az ember rosszul érzi magát, nem mondhatja: „Áldott legyen, aki azt mondta: ‘Legyen világ’”. Ehelyett az ember azt mondja, amit Jób mondott (Jób 3): „És felelt Jób, és ezt mondta: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, és az éjszaka, amely azt mondta: Fiú fogant. Az a nap legyen sötétség.” Ezért ez egy helyreigazítás, mert abban az időben, amikor az ember nem hiszi, hogy a Teremtő okozta neki az összes megpróbáltatást, nem rágalmazza a Teremtőt.

A fizikai világban kiterjesztve, néha látunk olyan embert, akinek a fia olyan fizetésért dolgozik, ami nem elég a fenntartásához. Amikor dolgozni kezdett, még agglegény volt, és a fizetés akkor jó volt. De most már nem tudja fenntartani magát ebből a fizetésből. Az apa beszél a fiához: „Mivel látod, hogy a munkaadó nem ad fizetésemelést, menj, keress olyan munkát, ahol jobban fizetnek”. De a fiú így válaszol: „Már megszoktam a munkaadót és a munkatársakat, nem tudok elmenni onnan”.

Mit csinál az apa? Elmegy a munkáltatóhoz, és elmondja neki a fiával kapcsolatos helyzetet. A munkáltató azt válaszolja, hogy nem tud fizetésemelést adni neki, de elküldheti oda, ahol jobban megfizetik. Ekkor az apa megkérdezi tőle: „Mondja meg a fiamnak, hogy nincs munkája számára, ezért menjen máshová. Többször beszéltem vele arról, hogy hagyja ott a munkahelyét, ahol nem fizetik jól, és menjen oda, ahol jobban fizetnek, de megmondom az igazat, azt mondta nekem, hogy kedveli önt és a munkatársait, és ezért nem akar elmenni innen. Ezért, ha kirúgod, nem lesz más választása, minthogy máshova menjen. De arra kérlek, ne mondd el neki, hogy itt jártam, és arra kértelek, hogy ne engedd, hogy nálad dolgozzon. Különben azt fogja mondani, hogy az apja kegyetlen a fiával. Vagyis nem értheti meg, hogy azzal, hogy ki akarja rúgatni, az ő javát szolgálja. Vagyis, amikor meghallja a munkaadójától, hogy én kértem, hogy rúgják ki, mit mondana: ‘Áldja meg az Úr az apámat, aki csak az én kedvemért próbálkozik ilyen keményen’? Kétségtelen, hogy nagyon dühös lenne az apjára.”

Így van ez a spiritualitásban is - a Teremtő az embert a zuhanás állapotába küldi. Vagyis egy olyan helyzetből, ahol táplálékot kapott, bár az apja megértette, hogy ez nem elegendő táplálék, és többet is kereshetne, a fiú ezt nem értette meg. Emiatt a Teremtő olyan zuhanást küld neki, ami ahhoz hasonló, mint ha kirúgnák a munkából. Ekkor haragszik a Teremtőre, amiért kárt okozott neki, hiszen tudja, hogy ezt megelőzően a spiritualitásban felemelkedő állapotban volt, de a Teremtő kidobta, ezért természetesen haragszik a Teremtőre. Ezt úgy tekintjük, hogy „Aki kételkedik a Shechinában [Szentségben], annak nagyon súlyos a büntetése”. Ezért, amikor olyan korrekció történik, hogy nem találja az ember a gonosztevőt, nincs kire haragudnia. Ebből következik, hogy az, hogy nem tudja, ki az, aki mindezt teszi, az a legjobb neki.

Azt mondta ott: „Aki arra törekszik, hogy ne váljon meg a belé vetett hittől, bár a Gondviselés rossz ízét ízlelgeti, jutalmat kap. Ha nem tesz erőfeszítést, büntetést kap, mert levált a belé vetett hittől. Így, bár egyedül Ő tette, teszi és Ő fogja megtenni az összes tettet, ez mégis rejtve marad azok előtt, akik jót és rosszat éreznek”.

Azt látjuk, hogy aki meg tudja tenni az erőfeszítéseket, és azt tudja mondani, hogy a Teremtő a rosszat küldi neki, és ez az ő javát szolgálja, az megmarad a hitben, amennyiben azt tudja mondani, hogy a Teremtő a saját javára küldte neki azt az állapotot, amelyben van. Ez nem tekinthető „rossz cselekedetnek”. Így marad a hitben.

Ezzel szemben, ha nem tudja azt mondani, hogy a Teremtő ezt az ő érdekében küldte neki, hanem az ő kárára, akkor ezt az állapotot úgy nevezzük, hogy a Teremtő kárt okoz. Emiatt el kell rejtőznie az ember elől a Működtetőnek. Ezt a hit elvesztésének tekintjük, és büntetésnek tekintjük.

Ebből következik, hogy ha nem lennének felemelkedések  és lezuhanások, az ember nem érezné, hogy hiányos. Vagyis nem érezné, hogy szüksége van az ég kegyelmére, hogy az embernek nem áll hatalmában kilépni az önszeretetből, és csak azt a kívánságát teljesíteni, hogy megelégedettséget szerezzen Teremtőjének. Inkább minden munkája csakis a saját érdekében történhet, és önnön hasznára, olyan dolgokra is képes, amit az ember el sem tud képzelni. Vagy, mint a Templom pusztulása idején, amikor a könyörületes asszonyok a saját gyermekeiket főzték meg, miközben isteneiket szolgálták, elégetve a fiaikat és lányaikat.

De a Teremtőnek dolgozni, azaz nem várva semmilyen ellenszolgáltatást a munkájukért, még csak egy szándékot sem a megszerzés cselekedetei felett, ezt az ember nem teheti meg. Vagyis, ha valaki a Teremtő érdekében akar enni, és nem a saját érdekében, bár a cselekedet az élvezetek megszerzése, az, hogy mi legyen a szándéka, nem az ő kezében van. Ebben csak a Teremtő segíthet. Ez a különbség az általános munka - amely a köznépé -, és az egyén munkája között.