Mit jelent az, hogy tilos üdvözletet mondani, a Teremtő megáldása előtt a munkában?
17. cikk, 1989.
A Zohár írja a Tetzaveh, 51. tételében: „Rabbi Yehuda így kezdte: ‘Hagyd el azt az embert, akinek az orrlyukaiban van a lélegzete, ugyan miért kellene rá figyelni?’ A próféta arra intette, hogy kerülje a többi embert, és a többi ember is kerülje őt, hogy ne közeledjenek egymáshoz? Azt válaszolja, hogy a vers arról beszél, aki a barátja küszöbére lép, hogy üdvözölje őt, mielőtt megáldja a Teremtőt. Erről azt mondták: ‘Hagyjátok el!’”
Ezzel szemben mit jelent az, hogy tilos üdvözletet mondani, a Teremtő megáldása előtt? Azt, hogy úgy tűnik, mintha előbb tisztelné meg a barátját, mint a Teremtőt. De vajon a Teremtőnek szüksége van-e tiszteletre, hogy azt lehessen mondani, hogy ha valaki nem áldja meg Őt, mielőtt a barátját áladaná, akkor az a Teremtő tiszteletén esett csorba?
Ez ahhoz hasonlít, mint amikor az ember bemegy egy tyúkólba, és látja, hogy az egyik kakas a másikra néz, és nem figyel az emberre, aki a házigazda. Mondhatjuk-e, hogy a kakas foltot ejtett a gazda becsületén? Inkább van ez így a teremtett lényekkel kapcsolatosan, mint a Teremtővel. A Teremtő embertől való távolsága túlságosan nagy ahhoz, hogy az embert a Teremtőhöz képest bárminek is tekintsük, hogy azt mondhassuk, hogy az ember meggyalázta a Teremtő dicsőségét.
Meg kell értenünk azt is, ami írva van: „A vers arról beszél, aki a barátja küszöbére lép”. Miért éppen a barátja küszöbére? Mire utal ez? Mintha, ha nem lépne a barátja küszöbére, akkor szabadna üdvözölnie a barátját? Ezt az ember munkájával kapcsolatban kell értelmeznünk, hiszen a munkában egy személyen belül beszélünk mindenről, ami azt jelenti, hogy a barátja és az üdvözlése is egy személyben van.
Köztudott, hogy az ember munkája a Dvekut [Összetapadás] elérése a Teremtővel, amit „a forma-egyezésnek” nevezünk. Mivel megtanuljuk, hogy a Teremtő szemszögéből, akinek az a szándéka, hogy jót tegyen a teremtményeivel, a teremtményekben a befogadás iránti vágyat teremtette meg, amelyet az öröm és a gyönyör iránti vágyakozásnak tekintünk. Ezt nevezik „a teremtés céljának”. Mégis, hogy ne szenvedjünk megszégyenülést, egy korrekció történt, amit Tzimtzumnak [Megszorításnak] és elrejtésnek neveznek, így nem érezzük a Kedusát [Szentséget] és a Kedusában található örömöt és gyönyört.
Bár minden nap azt mondjuk, hogy „Az egész föld ki van töltve az Ő dicsőségével”, mégis elrejtés van rajta, ezért el kell hinnünk. Mégis, amíg az ember nem javította ki a cselekedeteit, hogy az adakozás érdekében dolgozzon, addig nem érzékeljük ezt. Ehelyett az ember munkáján múlik, hogy megszerezze az adakozás edényeit. Ennyiben a Tzimtzum eltávozik, és az ember elkezdi érezni a Teremtő létezését. Ez az egész a mi munkánk, hogy elérjük a forma-egyezést, amit „Dvekut a Teremtővel” néven ismerünk.
Ahhoz, hogy az adakozás edényeivel legyen az ember megjutalmazva, a munka teljes folyamata szükséges, ahogyan Baal HaSulam értelmezte az emberben lévő három lélek ügyét: 1) a Kedusha Nefesh [Lélek], amelyben nincs mit kijavítani, 2) a három tisztátalan Klipa [kagyló/héj] Nefesh, amelyben nincs mit kijavítani, mivel ez csak a korrekció végén lesz kijavítva, és 3) a Klipa Noga Nefeshe, amely félig jó, félig rossz. Az ember minden munkája ebben a Nefeshben van. Ha az ember teljesít egy Mitzvát [Parancsolatot/jó cselekedetet], ez a Nefesh kapcsolódik a Kedusához. Ha vétket követ el, akkor ez a Nefesh a három tisztátalan Klipot Nefesh-éhez kapcsolódik. Ezért ebben a Nefeshben [Lélekben] tud dönteni rossz és jó között, és minden munka csak ebben a Nefeshben van.
Ezért, amikor az ember elkezd a Tórával és a Mitzvákkal őszintén elköteleződni, hogy elérje a Dvekutot [Összetapadást] a Teremtővel, két út áll előtte: A munkája jutalma a saját hasznára lesz, és nem a Teremtő érdekében, úgy tekintve, hogy a Klipa Nefesh-ét akarja ápolni, hogy ő kapja a munkája jutalmát, vagy, ha a Kedusát akarja ápolni a munkájával, vagyis a munkája jutalma csak a Teremtő érdekében lesz, akkor a munkája a Kedusa Nefesh-ét táplálja. Ezt úgy tekintjük, hogy a Klipa Noga Nefeshe csatlakozik a Kedusha Nefesh-éhez.
Tudnunk kell azonban, hogy nem lehet egyszerre elérni azt a fokozatot, amikor „minden munkád a Teremtő érdekében van”. Ehelyett, ahogy bölcseink mondták: „Az ember hajlamai minden nap legyőzik őt, és ha nem lenne a Teremtő segítsége, nem tudna felülemelkedni rajta”. Vagyis azt látjuk, hogy bölcseink azért jönnek, hogy két dolgot mondjanak nekünk: 1) Lehetetlen egy csapásra legyőzni a rosszat. Sokkal inkább minden nap új munka van, ahogy írva van: „Az ember hajlama minden nap legyőzi őt”. 2) Az ember nem tudja legyőzni a Teremtő segítsége nélkül.
Ezt a két megkülönböztetést „fénynek és Klinek” nevezik. Ez azt jelenti, hogy a hiányosság, amit az ember talál - hogy a gonosz irányítja őt -, az a Kli. Vagyis érzi, hogy milyen messze van attól, hogy a Teremtő érdekében és a „Szeresd az Urat teljes szívedből”, stb. dolgozzon, és nem a saját érdekében. A test nem érti, hogyan lehetséges az ilyesmi, hiszen teljesen ellenkezik minden értelemmel és ésszel, hogy ilyesmi a valóságban megtörténjen.
Az ember csak akkor értheti meg a Mennyei Királyság terhének vállalását, ha ezáltal a Teremtő megadja neki szíve minden kívánságát. Vagyis az ember megértheti, hogy a Teremtő szolgálni fogja az embert, és gondoskodik minden szükségletéről. De ha ennek az ellenkezőjéről van szó, vagyis arról, hogy az embernek szolgálnia kell a Teremtőt, és mindig arra kell gondolnia, hogyan tud a Teremtőnek örömet szerezni, hogy a Teremtő örüljön a munkájának, ahogyan írva van: „Az Úr örülni fog a műveinek”, vagyis a Teremtő művei, akik a teremtmények, gyönyörködtetik Őt, akkor az ember azt kérdezi: „Mit nyerek azzal, ha örömet szerzek a Teremtőnek?”, mivel az ember teste csak azt érti, ami a saját hasznára vonatkozik.
Ezt a hiányt, amit az ember elkezd érezni, hogy nem tud a Teremtő érdekében dolgozni, Klinek [Edénynek] nevezik, ami azt jelenti, hogy szüksége van valakire, aki segít neki, hogy vágya legyen a Teremtő érdekében dolgozni. A segítséget, amit felülről kap, úgy tekintjük, hogy a Teremtő megsegíti őt, és ezt úgy tekintjük, mint „fényt”. Ez a kettő egyszerre jelenik meg, ám nem együtt.
Ezért mondták, hogy „az ember hajlama minden nap legyőzi őt”. Vagyis a fény és a Kli nem egy napon teljesedik ki. Sokkal inkább úgy van, ahogy írva van: „ Fillérről, fillérre egyesül egy nagy összeggé”, amíg a Kli el nem éri a hiány teljes mértékét, amely alkalmas arra, hogy a fényt teljes egészében befogadja.
Ez úgy van, ahogyan a Zohárban („A Zohár könyvének bevezetésében”, 140. tétel) írva van: „’Napról napra kifejezésre juttatja a feltárulást, kinyilatkoztatást és éjszakáról éjszakára feltárja, kinyilatkoztatja a tudást’, stb. Ez azért van így, mert a korrekció vége előtt, mielőtt a megszerzés edényeit úgy készítettük volna el, hogy csak azért kapjunk, hogy megelégedettséget adjunk Teremtőnknek, és nem a magunk érdekében, a Malchutot ‘a jó és a gonosz tudásának fájának’ nevezzük. Ez azért van így, mert a Malchut, a világnak az emberek cselekedetei által történő irányítása. Ez az útmutatás alkalmassá tesz minket arra, hogy végső soron korrigáljuk a megszerző edényeinket, hogy megajándékozzon és megjutalmazzon bennünket azzal az örömmel és élvezettel, amit Ő a számunkra elgondolt. ... Gyakran a jó és a gonosz vezetése okoz nekünk emelkedéseket és lezuhanásokat... Tudd meg, hogy minden egyes felemelkedés külön nappalnak számít... mivel mindazok az éjszakák, a zuhanások és szenvedések és a büntetések, amelyek megakadályozták a Dvekutot [Összetapadást] a Teremtővel, egymás után sok nappallá nem váltak. Most, amint az éjszaka és a sötétség is érdemekké és jócselekedetekké váltak ... nincs több megtorpanás, és mind a 6000 év egyetlen nagy nappallá kapcsolódik össze.”
„...Ez a jelentése a ‘Napról napra kifejezésre juttatja a feltárulást, kinyilatkoztatást’, mivel a szó, amely elválasztotta az egyik napot a másiktól, most nagy dicséretté vált, és dicsőíti azt, mert érdem lett belőle. Így váltak mindannyian egy nappá az Úr számára ... mivel csak mindannyian együtt, összegyűlve váltak méltóvá arra, hogy megkapják ezt a nagy tudást.”
Ebből következik, hogy csak a „napoknak és éjszakáknak” nevezett felemelkedéseken és zuhanásokon keresztül, amikor azok teljes mértékben egyesülnek, hogy képesek legyenek a nagy tudás megszerzésésre, kell lennie egy nagy Klinek [Edénynek], ami nagy hiányt jelent. Ez a zuhanás miatt történik, amikor látja, hogy minden egyes nappal, egyre nagyobb hiánya van a Teremtőre, hogy segítsen neki kilépni az önszeretetből. Minden nap a felemelkedéseket jelenti, ami azt jelenti, hogy minden alkalommal segítséget kap, amit „fénynek és bőségnek” neveznek, mert a benne lévő fény megreformálja őt.
Ezt úgy tekintjük, hogy a Teremtő segít nekünk, mert kifejezetten mindkettőn keresztül kapunk egy olyan Klit, amely alkalmas arra, hogy megkapjuk azt a gyönyört és élvezetet, amit a Teremtő a kedve szerint gondolt ki a számunkra. Ezt úgy tekintjük, hogy megkapta a korrekciót és a felkészülést arra, hogy megkapja a teremtés célját, ami az, hogy Ő jót tegyen a teremtményeivel.
A munka legnehezebb része azonban az, hogy a munka sorrendje két egymást tagadó írásként jelenik meg. Nehéz megérteni, hogyan lehet a kettő egyszerre igaz.
Például Baal HaSulam a munka rendjéről szóló cikkében azt írja, hogy „amikor a munkát a Teremtőnek tulajdonítjuk, azt kell hinnünk, hogy a Teremtő elfogadja a munkánkat, függetlenül attól, hogy a munka milyennek mutatkozik”. Vagyis nem számít, hogy sok tudással és megértéssel dolgozunk-e, de ha a munkát a Teremtőnek tulajdonítjuk, vagyis azzal a szándékkal dolgozunk, hogy adakozzunk, akkor a Teremtő készségesen elfogadja a munkánkat, még ha az a legegyszerűbb is, minden megértés nélkül. Azonban az adakozásra kell törekedni. Azt mondta, hogy így vagy úgy, de hinnünk kell abban, hogy Ő meghallgat, még akkor is, ha nem kifejezetten az adakozás a cél, hanem az a célja az embernek, hogy a Teremtőhöz intézzük a szavainkat. Ekkor az embernek hinnie kell, hogy a Teremtő meghallgatja az imáját.
Másrészt az “A bölcsesség gyümölcse” (1. kötet, 119. o.) azt írja, hogy az embernek vágyakoznia kell a Teremtő elérésére, vagyis teljes tudatossággal kell Hozzá tapadni, hogy ezt tekintsük a Teremtőnek. Ez azt jelenti, hogy az embernek a helyes, teljességnek tekintett vonalon kell járnia, és imádkoznia kell a Teremtőhöz, és köszönetet kell mondania Neki, még akkor is, ha nem talál benne semmit, amitől spiritualitásra vágyik. De ennek megfelelően, hogyan mondhat köszönetet a Teremtőnek és mondhatja, hogy a Teremtő meghallgatja, amit mond neki, ami azt jelenti, hogy a munkát a Teremtőnek tulajdonítja, és Ő elfogadja a munkáját, függetlenül attól, hogy a munka milyennek tűnik?
Ha azonban csak a Teremtőhöz kapcsolódik, és azt mondja: „A Teremtőhöz fordulok, és hiszem, hogy Ő válaszol a kéréseimre”, akkor az ember boldog lesz, és magasabb rendűnek érzi magát. Vagyis a többi embernek nincs kapcsolata a spiritualitással, és úgy véli, hogy a Teremtő adta neki [azt az érzést], hogy nincs spiritualitása, bármilyen módon is, de az a tény, hogy érdeklődik a spiritualitásról való gondolkodás iránt, nem számít, hogy van-e vagy nincs, vagy hogy most a teljes alacsonyrendűségben van, ami azt jelenti, hogy látja, hogy most nincs vágya arra, hogy fokozatosan felemelkedjen és kilépjen az alacsonyrendűségből, de köszönetet mond a Teremtőnek, mert legalább ő már foglalkozik a spiritualitással, míg a többi ember nem gondol a spiritualitással kapcsolatos gondolatokra.
Ha meg tudja köszönni a Teremtőnek, az örömet okoz neki, és a Lo Lishmából [nem az Ő érdekében] eljut a Lishmába [az Ő érdekében] állapotába. Ezáltal felemelkedik a teljesség állapotából, és így eljuthat egy olyan állapotba, ahol még ha el is felejti az alantas állapotot, amiben a számítás és a Teremtőnek való hálaadás előtt volt, úgy tűnik számára, mintha mindig is ebben az állapotban lett volna.
Ez abból a felismerésből indul ki, hogy „Az áldott összetapad az Áldottal”, mivel a Teremtőnek adott hála által az ember egésznek érzi magát, és az általa kiterjesztett öröm mértékéig, így emelkedhet felfelé a szinteken. Azt kell mondanunk, hogy ez az igaz út, ami azt jelenti, hogy az embernek nincs hatalma felmérni a Kedusha fontosságát, de még a Kedusha bármiféle érintése is sokkal fontosabb a Teremtő számára, mint bármilyen testi dolog.
A testi dolgokról az ember tudja, hogy érdemes köszönetet mondani a Teremtőnek, hiszen a Teremtő azért adta a testi örömöket, hogy az, aki kapja őket, örömöt és élvezetet érezzen. Ezzel szemben a Kedushát a korrekció céljából adta, ahogyan az elrejtésről és az elrejtettségről tanultuk. Az embernek azonban hinnie kell abban, hogy nagy hálával tud adni, ha egy dolog fontossága feltárul előtte, de ami nem tűnik számára fontosnak, azt az ember nem értékeli. Ennek ellenére annak, aki a Teremtő munkájába szeretne belépni, hinnie kell a bölcseknek, és azt kell mondania, hogy a Kedusha egy parányi érintése is nagy dolognak számít. Addig kell dolgoznia ezen, és addig kell értékelnie a dolgot, amíg örömet nem tud előcsalogatni ebből az apró kis dologból.
Bölcseink ezt így hívják: „Ki a gazdag? Aki megelégszik a sorsával”, aki kevéssel is beéri. Vagyis egy kis dologért is úgy tud hálás lenni, mintha nagy dolog lenne. Ezért minden kapcsolatát, még ha negatív is, mégis pozitívnak tekinti.
Más szóval, az a tény, hogy az ember látja és érzi, hogy nincs vágya és vágyakozása a munka iránt, ami valóban negatív, mégis, ha ebből ki tud lépni és látja, hogy legalább egy gondolata van arra, hogy a spiritualitásról gondolkodjon, akkor megköszöni és dicséri a Teremtőt, hogy a spiritualitással foglalkozik, miközben látja, hogy vannak emberek, akiknek a Teremtő még azt sem engedte meg, hogy a munkára gondoljanak. Úgy véli, hogy a Teremtő őt választotta ki, hogy megadja a tudást, hogy van a spiritualitással kapcsolatos ügy, és azt mondja, hogy csak arról van szó, hogy a Teremtő nem adott neki engedélyt arra, hogy belépjen és végezze a szent munkát. Ha ebből az állapotból örömet meríthet, az kihúzhatja őt az alantas állapotából, és beléphet a Kedushába.
Másrészt azonban az embernek fel kell ébresztenie magában az igazság útján végzett munka értékét, vagyis azt, amit az embernek ki kell korrigálnia. Ez úgy van, ahogy ott meg van írva, hogy az embernek el kell érnie a teljességet, 620-szoros jutalmat kell kapnia, mint amivel a lélek testbe való zuhanás előtt rendelkezett. Bár ez ellentmond az „jobb” minőségének, mégis igaz, vagyis a teljesség (joob oldal) pontosan azért jön el, hogy korrigálja azt, amit ki kell korrigálnia.
Most már értjük, mit kérdeztünk a tilalomról, hogy üdvözölje barátját, mielőtt megáldja a Teremtőt. Tudnunk kell, hogy a munkában minden ember egy egész világ. Ebből következik, hogy a barátja a testet jelenti, abban az értelemben, hogy az rendelkezik a Klipat Orla [Noga] Nefesh-ével. Az „üdvözölni” azt jelenti, hogy teljességgel rendelkezik, mielőtt megáldja a Teremtőt. Vagyis az alapja az kell, hogy legyen, hogy megáldja a Teremtőt, ami azt jelenti, hogy minden, amit tesz, a Teremtő érdekében történik, és nem a saját érdekében, ami a három tisztátalan Klipa Nefesh-e. Ezért, amikor először megpróbálja azt a célt kitűzni, hogy minden a Teremtő érdekében történjen, akkor üdvözölheti a barátját, ami azt jelenti, hogy ekkor aláveti magát a barátjának, és ezáltal, aláveti magát annak, hogy ő is a Teremtő érdekében dolgozzon.
Ebből következik, hogy ha az ember megáldja a Teremtőt, mielőtt köszönti a barátját, az azt jelenti, hogy azt akarja, hogy a Teremtő dicsősége megmutatkozzon, ahogyan írva van: „Ha az Úr kedvez az ember útjainak, még az ellenségei is békét kötnek vele”. Ennek így kell lennie, és nem fordítva. Ez a jelentése annak a tilalomnak, hogy az ember a barátja küszöbére lépjen, stb.