Mit jelent a szenvedés a munkában?

27. cikk, 1989.

Yom Kippurkor [engesztelés napján] a „Tizennyolc imában” („Istenem, amíg teremtettél”) ezt mondjuk: „Amit vétkeztem előtted, töröld el a Te nagy kegyelmeddel, de ne szenvedéssel”. Meg kell értenünk, hogyan van az, hogy amikor imádkozunk, és azt akarjuk, hogy eltörölje a bűneinket, akkor feltételeket szabunk előtte, különben nem akarjuk, hogy eltörölje a bűneinket. Mi tehát a feltétel: „de nem szenvedésen keresztül”?

A Zohár (BeHukotai, 42. tétel) azt írja: „Rabbi Yosi így kezdi: ‘Fiam, ne utasítsd el az Úr kegyelmét, és ne irtózz az Ő figyelmeztetésétől. Mennyire szeretik Izraelt, hogy a Teremtő inteni akarja őket, és az egyenes útra akarja vezetni őket. És az iránta való szeretetből a botja mindig a kezében van, hogy az egyenes ösvényen vezesse, és így ne tévedjen se jobbra, se balra. Akit a Teremtő nem szeret, hanem gyűlöl, attól elveszi az Ő intését. ‘Ézsaut azonban gyűlöltem,’ ezért vettem el tőle a vesszőt, vettem el tőle az intést, hogy ne adjak neki helyet Bennem, mert lelkem gyűlöli őt. Téged azonban valóban szeretlek, és nem irtózom az ő intésétől’. Mi az, hogy ‘ne utáld’? Az, hogy ne utáld, mint aki a tövisek elől menekül, mert azok a királyok, akik rabszolgasorba taszítják Izraelt, olyanok, mint a tövis az ember testében”.

Ezt meg kell értenünk. A józan ész azt parancsolja, hogy a Teremtő tartsa a vesszőt a pogányok számára, akik a Teremtő ellen cselekszenek. De Izrael népével szemben, akiket Ő szeret, úgy kell lennie, ahogy meg van írva: „A szeretet minden bűnt lefed”. Miért sújtja tehát kifejezetten Izraelt - akit szeret - vesszővel?

Azt is meg kell értenünk, amit úgy értelmez, hogy „ne irtózzatok az Ő intésétől”, hogy a királyok rabszolgasorba taszítása Izraelben olyan, mint a tövisek az ember testében. Mégis azt mondja: „Ne irtózzatok”, vagyis ne meneküljetek a tövisek, vagyis a királyok rabszolgasorba taszítása elől. Lehet, hogy csak azért mondja nekik, hogy ne fussanak el a királyok töviseitől, mert Ő szereti őket?

Meg kell értenünk a szavakat is: „Ézsaut azonban gyűlöltem”, ezért vette el tőle a intést, „hogy ne adjak neki helyet Énbennem”. Úgy tűnik, mintha, ha mégis intette volna, akkor része lenne a Teremtőben. Hogyan kapcsolódnak ezek össze? Mintha a szenvedés miatt lenne részük a Teremtőben.

Tudnunk kell, hogy amikor a munkával kapcsolatos kérdésekben Izrael és Ézsau egyaránt a Tórát és a Mitzvákat [Parancsolatok/jó cselekedetek] betartó emberekről beszél, és nem a világ nemzeteiről vagy világi emberekről. Inkább csak azokról az emberekről van szó, akiknek van hitük és betartják a Tórát és a Mitzvákat. Mi a különbség tehát az „Izrael” minősége egy emberen belül és az „Ézsau” minősége egy emberen belül?

A szabály szerint a Tóra és a Mitzvák betartásánál a szándékot is meg kell különböztetnünk - a Tóra és a Mitzvák betartása azért történik-e, hogy jutalmat kapjon az ember ebben a világban vagy a következő világban, vagy az a szándéka, hogy adakozzon és ne kapjon semmit. Az „Izrael” minőségében a cél a Yashar-El [egyenesen a Teremtőhöz], amikor nem akar semmit sem kapni cserébe, csupán azt, hogy minden egyenesen a Teremtőhöz menjen. Ezt tekintik az „Izrael minőségének” egy emberben a munkában.

De ha a Tóra és a Mitzvák betartásáért cserébe mégis jutalmat akar, akkor „Ézsau”-nak tekintik.  Ézsau azt jelenti, hogy Asu [megtette], ami azt jelenti, hogy létrehozott magának egy birodalmat, és azt akarja, hogy a Teremtő töltse be a birodalmát. Nem akarja visszavonni a saját fennhatóságát, amit Yashar-Elnek hívnak, ami azt jelenti, hogy törli a birodalmát és semmissé teszi a  Teremtő előtt, amit „egyenesen a Teremtőnek” hívnak, és ez az egyetlen célja. Ezt nem akarja. Ezért az ember munkájában két tulajdonságot látunk: „azért, hogy jutalmat kapjon” vagy „nem azért, hogy jutalmat kapjon”.

Emlékeznünk kell arra, hogy az ember munkája az adakozás érdekében, amikor Dvekutot [Összetapadást] akar a Teremtővel, ott kezdődik a felemelkedések és zuhanások sorozata. Vagyis, amikor az ember mindent, amit a munkában végez, arra összpontosít, hogy cserébe jutalmat kapjon, akkor, amikor hisz a jutalomban és a büntetésben, a veleszületett megszerző akarata nem tiltakozik az ellen, hogy nagyobb örömökben részesüljön.

Amikor azonban az ember azon az úton akar járni, hogy ne kapjon jutalmat, mivel ez ellentmond a természetének, akkor kezdődik az igazi hadviselés a gonosz hajlammal, mivel az ember el akarja távolítani a gonosz hajlamot a világból, mert csak itt van jelen a gonosz hajlama. Ami pedig a kapni akarás nevét illeti, „gonosz hajlam”, ez azért van, mert azt az utat jelképezi számunkra, amelyen Izrael népe rosszként akar haladni. Vagyis azt állítja, hogy az embernek az a vágya, hogy megsemmisítse saját hatalmát és megsemmisüljön a Teremtő előtt,  öngyilkosság. Ehelyett mit nevezünk „jónak”? Az lenne, ha az ember azt követelné a Teremtőtől, hogy terjessze ki az ember uralmát és elégítse ki minden hiányát, és nem azt, hogy az ember a Teremtőnek dolgozzon.

Más szóval, a gonosz hajlam azt kérdezi az embertől: „Hol van az értelmed, hogy ilyen keményen dolgozol a Tórában és a Mitzvákban, és vajon milyen jutalomért?” Ahogy bölcseink mondták: „A benne lévő fény korrigálja őt”. Ez azt jelenti, hogy mivel a gonosz nem a Teremtő előtt akarja megsemmisíteni, hanem a gonosz az emberben azt akarja, hogy az ember létezhessen, az embernek azt tanácsolja, hogy ha a Tórával és a Mitzvákkal foglalkozik, akkor ezáltal jutalmat kap. Vagyis a Tóra és a Mitzvák nélkül nem lehet olyan nagy jutalmat kapni, és csak a Tóra és a Mitzvák erejével lehet olyan nagy jutalmat elérni, hogy az ember megsemmisül a Teremtő előtt, és az ember hatalma nem látható, és a Teremtő minden uralmat átvesz.

Egy ilyen jutalomról a gonosz hajlam így kiált fel: „De hiszen elveszíted a lényedet! Olyan cselekedeteket hajtasz végre, amelyek miatt megszűnsz létezni! Ezért kellene dolgozni és fáradozni?!” Ebből következik, hogy a gonosz hajlam rossz képeket vetít elé, a munkája rendjével kapcsolatban.

Ezt hívják „szenvedésnek”. Vagyis, amikor az ember az igazság útján akar járni és el akarja érni a Teremtővel a Dvekutot, amit „a forma egyezésének” neveznek, akkor ezek a kérdések érkeznek hozzá, és elszenvedi a zuhanást, ami azt jelenti, hogy nem tudja legyőzni a gonosz hajlam érveit. Ez azonnal megnyilvánul, az értelemben és a szívben. Amikor az ember magához tér a zuhanásból, és elkezdi szemlélni a jelenlegi állapotát, akkor szenved attól, hogy távol van a Teremtőtől.

Miután jutalma a spiritualitásban való felemelkedés, azt kezdi gondolni, hogy mostantól erős és immunis lesz a világ nemzeteinek a Teremtőt rágalmazó királyai szavaival szemben. Vagyis nem feltétlenül azt mondják, hogy nem érdemes a Tórával és a Mitzvákkal foglalkozni. Inkább azt mondják, hogy nem érdemes azért a jutalomért, hogy elveszítse önmagát, és azt is, hogy azt akarja, hogy minden munka a Teremtő érdekében legyen, és egyáltalán ne saját magáért.

Ez nagy szenvedéseket okoz az embernek, amelyek olyanok, mint a tüskék az ember testében, és ő ki akar szabadulni abból a helyzetből, amelyben van. Azt mondja: „Valószínűleg méltatlan vagyok erre a munkára, különben nem szenvedném el a zuhanásokat”. Ebből az következik, hogy e szenvedésekből azt hallja, hogy nem érdemes ilyen szándékkal dolgozni a Teremtőért.

Itt tehát két dologról van szó: 1) A királyok érvei, akik szavaikkal rabszolgasorba taszítják Izraelt. Vagyis az ember a királyok fennhatósága alá kerül, akik rabszolgasorba taszítják az embert, hogy csak a saját érdekében dolgozhasson, mert szenved a gonosz hajlam rossz ábrázolásai miatt, amelyeket a gonosz hajlam állít az ember elé.

Általában a világ nemzeteinek minden királyát „gonosz hajlamnak” nevezik. Minden királynak megvan a saját nézete, és azt mondja az embernek: „Járj az én utamon, örömet fogok szerezni neked a munkában”. Más szóval, minden király ugyanazt mondja: „Jobb, ha magadnak dolgozol, mintha a Teremtőnek”.

Ebből következik, hogy a szenvedés, amit az ember tapasztal - hogy nem tud dolgozni a Teremtő érdekében - arra készteti az embert, hogy el akarjon menekülni a küldetés elől. Ezek a szenvedések ráébresztik arra, hogy ez a munka nem neki való, mert ez az út kijelölt embereket, néhány kiválasztottat igényel, és az egyszerű hétköznapi emberek nem tudják megközelíteni ezt a munkát, amelyet „az adakozás céljával való munkálkodásnak” neveznek.

Ami még rosszabb, a gonosz hajlam szent angyalnak öltözve jön hozzá, és azt mondja neki: „De látod, hogy igazam van. Nézz vissza, milyen lendületesen foglalkoztál a Tórával és a Mitzvákkal, és milyen lelkesen imádkoztál. Ha azt kérdezed: Miért volt ez így korábban? Azért van, ahogy mondom, mert a saját hasznodért dolgoztál, hogy jutalmat kapj. Ezért volt erőtök dolgozni. Mi értelme van tehát minden egyes alkalommal legyőzni, ha látod, hogy folyton lefelé haladsz, amit úgy hívnak, hogy ‘A töredék nagyobb, mint az egész’, ami azt jelenti, hogy sokkal több a zuhanás, mint a felemelkedés’”.

A gonosz hajlam azt is mondja neki, amikor egy szent angyal ruhájába öltözik: „Korábban haladtál előre a munkában, és minden nap a Kedusha [Szentség] tulajdonát megszerezted a Tórában és a Mitzvákban. De te ezt becsmérled, és azt mondod, hogy csak a Teremtő érdekében akarsz dolgozni. De látjátok, hogy ebben a munkában visszafelé haladtok, hogy lesüllyedtek, ami azt jelenti, hogy a rossz egyre gonoszabbá válik. Amíg a Tórát és a Mitzvákat a gyakorlatban is betartottátok a munkában, addig sikeresebbek voltatok. Láttátok magatokon, hogyan haladtatok előre. De most, hol van az energiátok és a lelkesedésetek a munkában? Ezért” - mondja neki - „fordulj el ettől az úttól”.

Ebből következik, hogy a gonosz hajlam szavai által, amely a világ népeinek összes királya, rabszolgasorba taszítják Izraelt, és megszúrják azoknak a munkát végzőknek a testét, akik azért akarnak dolgozni, hogy adakozzanak. Ez felveti a kérdést: Miért érdemelnek ezek az emberek, akik az igazság útján akarnak haladni, Dvekutot elérni a Teremtővel és semmissé válni előtte, olyan szenvedést, olyan zuhanást, hogy nem tudják elviselni a szenvedést és menekülni akarnak a küldetés elől?

Ezzel szemben, azok, akik azért dolgoznak, hogy jutalmat kapjanak, nem szenvednek attól az érzéstől, hogy távol vannak a Teremtő munkájától. Ehelyett úgy érzik, hogy napról napra haladnak előre. Természetesen, amikor látják a fejlődést, van energiájuk a munkához. Nem érzik azt, hogy zuhanásban vannak, csak azt, hogy néha többet, néha kevesebbet haladnak előre, de nem zuhannak vissza.

A válasz az, hogy ha valaki nem érez hiányt és romlást a munkájában, akkor nincs mit korrigálnia. Ezért ezek olyan emberek, akik csak a gyakorlatban tudnak dolgozni, és a gyakorlati Mitzvákhoz nincs mit hozzátenni vagy elvenni, ahogy meg van írva: „Ne adj hozzá, és ne vegyél el”.

És mivel még mindig nincs szükségük a szándékra, és a szándék a forma egyenlőségének elérését jelenti, amelyet „az adakozás érdekében” neveznek, természetesen nem akarnak ragaszkodni Hozzá. Vagyis nem értik, hogy nem azért dolgoznak, hogy jutalmat kapjanak. Emiatt a Teremtő nem ad nekik szenvedést, nevezetesen a Teremtőtől való távolság érzését, ezért kérni fogják a Teremtőt, hogy vigye őket közelebb Magához.

Ez úgy van, ahogy Maimonidész írja, hogy „a nőket, a kicsiket és a tanulatlan embereket arra tanítják, hogy azért dolgozzanak, hogy jutalmat kapjanak”, mert másképp nem fogják megérteni. Amikor „tudásra tesznek szert és sok bölcsességre tesznek szert, megtanítják nekik azt a titkot”, hogy dolgozzanak Lishmában [az Ő érdekében], ami azért van, hogy adakozzunk.

Most már értjük, amit kérdeztünk: Miért sújtja a Teremtő Izraelt, akik a Teremtő szerettei? Sőt, azt mondja nekik: „Mivel szeretlek benneteket, azt akarom, hogy ne gyűlöljétek a töviseket”, mivel azok a királyok, akik rabszolgasorba taszítják Izraelt, olyanok, mint a tövisek a testükben.

Azt írják: „Ne vedd rossz néven az Ő figyelmeztetését”, vagyis ne menekülj a küldetés elől, és ne mondd, hogy ez a munka, az adakozás céljával, nem neked való. Ez azt jelenti, hogy azok, akiket a Teremtő szeret, utalva Izrael minőségére, akik meg akarják semmisíteni a Yashar-El [egyenesen a Teremtőhöz], és a kapni akarást, ami az emberben létezik, azt akarják, hogy a Teremtő adjon nekik erőt, hogy legyőzzék, hogy a Teremtő előtt semmissé tegyék.

Az ember azonban nem tudja legyőzni a kapni akarást, mivel a kapni akarás ráébreszti arra, hogy a fő ok, amiért az embernek dolgoznia és fáradoznia kell, az az, hogy ki tudja elégíteni az önszeretetét. Ez az ember azonban az ellenkezőjét akarja - hogy visszavonja az önszeretetét, és csak azon tudjon dolgozni, ami a Teremtő iránti szeretethez tartozik. Vagyis nem a saját maga érdekében akar dolgozni, hanem a Teremtő érdekében, vagyis azért, ami a Teremtőnek örömet okoz.

Ez az ember azt mondja, hogy nem nyer megelégedettséget abból, hogy van ereje nem önmagáért dolgozni, ahogyan sok olyan okoskodó is van, akik azt mondják, hogy az ember akkor éri el a teljességet, ha nem dolgozik önmagáért. Ő azonban azt mondja, hogy a Teremtő nem ezért teremtette a teremtményeket, hogy ne legyen örömük. Sokkal inkább az volt a teremtés célja, hogy jót tegyen a teremtményeivel. Ezért a teremtményeknek is a forma egyezőségben kell dolgozniuk, vagyis így minden vágyuk az lesz, hogy jót tegyenek a Teremtőnek.

Ebből következik, hogy aki azt mondja, hogy az ember célja a teljesség elérése, csak azért van, hogy ne önmagáért dolgozzon, hogy csak ez az ember célja, és ezért lett megteremtve, az nem az igazság. Ehelyett az embernek mindig meg kell vizsgálnia önmagát, hogy vajon a Teremtő érdekében dolgozik-e, vagyis hogy a Teremtő örömét lelje benne. Vagyis az önszeretetet fel akarja váltani, és el akarja érni a Teremtő szeretetét, mert csak így érheti el a teremtmény a célt, amiért teremtették, és amely arra hivatott, hogy „Ő jót tegyen a teremtményeivel”.

Ezért azokat, akik el akarják érni a Teremtő szeretetét, bár ez a fokozat még messze van tőlük, mégis el akarják érni, ezeket nevezik „a Teremtőt szeretőknek”. Ez úgy van, ahogy Baal HaSulam mondta a verssel kapcsolatban: „bölcsességet ad a bölcseknek”. Azt kérdezte: „Azt kellett volna mondania, hogy ‘bölcsességet ad a balgának!’” Mivel ők már bölcsek, mit ad nekik a bölcsesség? Továbbá, honnan lenne bölcsességük, mielőtt a Teremtő adná nekik? Csak utána, amikor már rendelkeznek bölcsességgel.

Azt mondta, hogy a „bölcs” jelentése az, aki bölcs akar lenni. Bár még nincs bölcsessége, de vágyik a bölcsességre, máris „bölcsnek” nevezik, a szándéka szerint. Ezért annak, aki bölcs akar lenni, hinnie kell abban, hogy a Teremtő bölcsességet ad neki.

Így kell értelmeznünk, hogy aki szeretni akarja a Teremtőt, azt már úgy tekintjük, mint aki szereti a Teremtőt. Ezért a Teremtő szeretetet akar adni nekik, ami az önszeretet érvénytelenítését és a Teremtő szeretetével való jutalmazást jelenti. A Zohár azt mondja nekik, hogy a Teremtő egy botot tart a kezében, hogy az igaz útra vezesse őket. Vagyis hinniük kell, hogy a szenvedések, amelyeket az általuk átélt zuhanások miatt elszenvednek, a Teremtőtől származnak. Vagyis ezeket az idegen gondolatokat, amelyeket kapnak, amelyek olyanok, mint a tövisek a testükben, a Teremtő az, aki küldi őket.

Bár az ember megérti, hogy jobb lenne, ha a Teremtő több felemelkedést küldene, és miért van szüksége ezekre a zuhanásokra, vagyis mi a céljuk, a válasz erre az, hogy ezt hívják „a Teremtő kezében lévő botnak, hogy az igaz úton vezessen”. Ellenkező esetben, ha az ember a felemelkedés állapotában marad, azt fogja hinni, hogy elérte a teljességet, és megmarad az alantasság állapotában, mert nem fog hiányt érezni, amit ki kell korrigálnia.

Ezért a Teremtő megmutatja neki az alacsonyrendűségét, és megmutatja neki, hogy bármennyire is hitte már, hogy ő felsőbbrendű, hogy nincsenek olyan alacsonyrendű gondolatai, mint más embereknek, hirtelen látja, hogy rosszabb gondolatai vannak, mint azoknak, akik úgy dolgoznak, mint a köznép, akiket úgy tekintünk, hogy azért dolgoznak, hogy jutalmat kapjanak.

Azt mondja, hogy csak a Teremtőért akar dolgozni, nem pedig a saját érdekében, és ő bizonyára magasabb fokon áll, mint ők. De hirtelen azt látja, hogy alacsonyabb fokon áll, mint ők. Ebből következik, hogy a szenvedés, amit érez, arra készteti, hogy kérje a Teremtőt, hogy valóban közelebb vigye őt Magához. Ezért vonatkozik ez kifejezetten azokra az emberekre, akiket Izraelnek tekintenek, akik „Izrael” akarnak lenni. Azért, hogy ne valljanak kudarcot a munkában, elküldi nekik ezeket a zuhanásokat. Ezt úgy tekintjük, hogy Ő „botot tart a kezében, hogy az igaz útra terelje őket”. Az „egyenes út” az az út, amely egyenesen a Király palotájába vezet.

Nem így van ez azokkal, akiket csak Ézsaunak tekintenek. Ez csak cselekvés, anélkül a szándék nélkül, hogy a cselekedetek az önszeretet érvénytelenítéséhez vezetnének, és nem akarnak a Teremtő érdekében cselekedni, hanem megelégszenek a cselekvéssel, anélkül a cél nélkül, hogy az, a Teremtővel való Dvekuthoz vezetne, és nem gondolnak a Teremtővel való Dvekut ügyére, ahogy írva van: „És összetapadás a Teremtővel”. Számukra a Teremtő nem tartja a kezében a botot, hogy figyelmeztesse őket.

Azt mondja: „Ézsaut azonban gyűlöltem, ezért elvettem tőle a vesszőt, elvettem tőle a figyelmeztetést, hogy ne adjak neki részt Bennem”. Vagyis:    „Nem akarom, hogy Dvekutban legyen Velem”. Ezért mondja: „A lelkem gyűlöli őt”, ami azt jelenti, hogy mivel az egész munkájuk csak a saját érdekükben történik, „a lelkem gyűlöli őt”, és nem adok neki részt Bennem. Vagyis nem adok neki szenvedést, amellyel Hozzám tapadhatna. Mivel nem vágynak Rám, Én sem vágyom azokra, akik Ézsau minőségében vannak, akik egésznek érzik magukat. Az „Ézsau” azt jelenti, hogy ő már Asah [megtette/megcselekedte] a maga részét, és egésznek tekinti magát.

Mégis, mit tehet az ember azért, hogy ne menjen keresztül a „szenvedésnek” nevezett zuhanáson, amit a Teremtőtől való távolságtartás érzése okoz, hiszen minden szenvedés azért van, hogy az ember ne maradjon alacsony fokozaton, mert megelégszik a kevéssel, hiszen már azt hiszi, hogy már elnyerte jutalmát egy spirituális fokozattal. Ezért van szükség arra, hogy az illető lejjebb kerüljön a fontosságában, vagyis, hogy saját maga lássa, mennyire hiányos. Akkor majd eljut oda, hogy kérni fogja a Teremtőt, hogy szabadítsa meg őt az alacsony rendűségéből.

Hogyan ne zuhanhatna tehát az alacsonyrendűség állapotába? A tanács erre az, hogy ha valaki kiszámolja és látja a gondolatok és a vágyakozás által, hogy még mindig messze van a Teremtővel való Dvekuttól, vagyis még egy felemelkedés során is önmagát nézi, és elkezdi érezni a hibáit, akkor nem kell lezuhannia az állapotából, vagyis alázatos gondolatokat kell kapnia, amíg nem érzi, hogy a hiányok állapotában van.

Inkább még a felemelkedés közben is elkezd tanácsot kérni, hogyan kell fokozatosan felemelkedni. Ebben az esetben nincs szüksége arra, hogy fentről lefelé vezető tanácsokat kapjon, hiszen ő maga is elkezd tanácsot kérni, még mielőtt lezuhant volna az alacsony szintre. Most úgy tűnik, hogy abban a helyzetben, amelyben van, tele van hibákkal. Ezáltal megszabadulhat attól, hogy szüksége legyen arra, hogy felülről zuhanást kapjon.

Általában azonban az a rend, hogy a felemelkedés során az ember nem akar hibákat keresni magában. Ezért kell neki fentről zuhanást adni.

Ezzel értelmezhetjük azt, amit bölcseink mondtak („Shabbat 152”): „Amit nem veszítettem el, azt keresem”. Vagyis mint egy öregember, aki görnyedten jár, és mindig a földet nézi, mintha keresne valamit. Azt mondja: „Nem vesztettem el semmit, mégis keresem”. Úgy kell értelmeznünk: „Öreg az, aki bölcsességet szerzett”. Vagyis: „Bölcs, aki látja a jövőt”. Mivel azért tud leereszkedni, hogy üres Kelimeket szerezzen, így a Teremtő betöltheti azokat, vagy pedig az alantas állapotában marad, mert nem érzi magát hiányosnak. Aztán, amikor elveszíti a felemelkedés állapotát, elkezd tanácsot kérni, hogyan emelkedjen fel újra a spiritualitásban.

Ezért aki már idős, vagyis bölcs és a jövőt látja, az már azelőtt elkezdi keresni, hogyan emelkedhet fel a spiritualitásban, mielőtt még elveszítené a felemelkedés állapotát. Elkezdi követni az összes tanácsot, a spirituális fokozatokon való felemelkedés módjairól, és ezt úgy teszi, hogy a hiányokat keresi abban az állapotban, amelyben van. Ebben az esetben nincs szükség arra, hogy fontosságában zuhanásba taszítsák őt, hogy megtalálja és meglássa a hiányosságokat önmagában, mivel ő maga fogja keresni a hiányokat, hogy üres Kelimei legyenek, amit a Teremtő betölthet.

A legjobb tanács a felemelkedés állapotában az, hogy amikor az ember úgy érzi, hogy most van a spiritualitás állapotában, és meg akarja találni a hiányokat, akkor ebben az állapotban kell elmélyednie a Tórában, és meg kell találnia a kapcsolatot a Tóra és az ember között. Ebből tudást fog tudni meríteni arról, hogyan szolgálhatja a Teremtőt, ahogyan meg van írva: „a lélek tudás nélkül sem jó”, és ahogyan meg van írva: „adj nekünk bölcsességet, értelmet és tudást Magadból valót”. Ebben az állapotban látni fogja a benne lévő hiányt, és üres lesz a Kelim. Ezáltal megmenekül attól, hogy valódi zuhanásba kerüljön.

Most megmagyarázzuk a kérdést: Amikor a Teremtőhöz imádkozunk, hogy törölje el bűneinket, miért szabunk előtte feltételeket, és miért mondjuk, hogy „de nem szenvedésen keresztül”, vagyis „nem zuhanásokon keresztül”? A zuhanás során elszakadunk Tőle, hiszen a zuhanás során minden alacsonyrendűségben van. Ezt nevezik  „Shechina [Szentség] a porban” állapotának. Mivel éreznünk kell az alacsonyrendűségünket, a Shechinát is száműzetésbe taszítjuk, ahogy mi is elsodródtunk a szent földről. Vagyis nincs meg bennünk a Kedusha [Szentség] vágya. Ehelyett a zuhanás során megkapjuk a „nemzetek földjének” vágyát, és ezzel lealacsonyítjuk a Kedusát.

Ezért kérjük Őt, hogy segítsen eltörölni bűneinket, hogy beléphessünk a Kedusába. Azonban, hogy ez ne a szenvedések, az úgynevezett „zuhanások” által jöjjön el, mert ezek a zuhanások a Kedusha megalázását okozzák, amit úgy hívnak, hogy „Shechina a porban” vagy „Shechina a száműzetésben”. Imádkozunk kell, hogy ez a szenvedés ne jöjjön el, mivel mi okozzuk a Kedusha lealacsonyodását.

Bölcseink azt mondják (Berachot 5. o.): „Rabbi Yohanan gyenge volt. Elment Rabbi Haninah-hoz. Az megkérdezte tőle: ‘Szereted a szenvedést?’ Ő azt válaszolta: ‘Sem őket, sem a jutalmukat’”. Mindenki kérdez erről. Hiszen sok igaz ember vállalta magára a szenvedést, akkor miért mondta Rabbi Yohanan, hogy „sem ők, sem a jutalmuk”?

A Baal HaSulam ezt úgy értelmezte, hogy a Shechina száműzetése miatt vitatkoznak, ami azért késik, mert a Klipákba [héjakba] lezuhant Kedusha szikrái közül még nem minden szikrát korrigáltak ki. Emiatt, bár van jutalom, nevezetesen, hogy minden, ami lezuhant a Klipák közé, vissza fog térni a Kedusába, ami egy nagyon nagy jutalom - hogy minden kijavításra kerül -, de addig is, amíg minden kijavításra nem kerül, a Shechina száműzetésben van, mindenki lealacsonyítja Őt, és felmagasztalja a szolgálót, nevezetesen a Klipát [a Klipot egyes számban]. Ez a Shechina bánata, amit az ember nem tud elviselni. Erről mondta, hogy „sem ők, sem a jutalmuk”.

Látjuk, hogy mi a szenvedés a munkában. Az, hogy szenvednek, hogy a Shechinának alacsonyrendűségben kell lennie miattuk. Hogy ezt megértsük, meg kell vizsgálnunk a „Szentség száműzetésben” című cikket (Shamati, 1. cikk), ahol az áll, hogy amikor az ember megbánja, hogy távol van a Teremtőtől, hogy benne van az a megszerzési vágy, hogy csak a saját hasznára szerezzen meg, mint az állatok, ami nem méltó az „emberi” minőséghez, akkor a szenvedést úgy kell irányítania, hogy ne azért szenvedjen, mert ember akar lenni, - mert így ezért szenved - hanem inkább a Shechina szomorúsága miatt.

Erről egy allegóriát mond, hogy akinek fájdalma van egy bizonyos szervében, az elsősorban a szívében és az elméjében érzi a fájdalmat, ami az egész ember. Hasonlóképpen, az ember egy meghatározott része a Shechinának, amelyet „Izrael gyülekezetének” neveznek. Ő érzi a fájdalom nagy részét, és ezért kell bűnbánatot tartania az embernek. Ezt a munkában „szenvedésnek” nevezik.