Mit jelent az, hogy Mózes tanácstalan volt a Hold születése miatt a munkában?

23. cikk, 1990.

RASHI bölcseink szavait hozza, akik azt mondták ezekről a szavakról: „Ez a hónap”. Ezek az ő szavai: „Mózes tanácstalan volt a Hold születése miatt, hogy milyen módon kell szemlélni, hogy méltó legyen a megszentelődésre. Ő megmutatta neki az ujjával a Holdat az égbolton, és azt mondta:  ‘Az ilyeneket lásd és szenteld meg’”.

Meg kell értenünk, mit jelent számunkra a munkában, hogy Mózes tanácstalan volt a Hold születése miatt, és mit jelent számunkra, hogy a Teremtő megmutatta Mózesnek az ujjával. Azt is meg kell értenünk, amit bölcseink mondtak (Sukkah 29): „Izrael a Hold alapján számol, a bálványimádók pedig a Nap alapján”. Mit jelent számunkra a Hold és a Nap alapján való számolás közötti különbség a munkában?

Köztudott, hogy a teremtés célja az Ő szándéka, hogy jót tegyen teremtményeivel. Azonban, hogy cselekedeteinek tökéletességét felszínre hozza, egy Tzimtzum [Megszorítás] és elrejtés került mind a Tórára, mind a Mitzvákra, mert a Tórába és a Mitzvákba belefoglaltatik a gyönyör és az öröm, és azon a tényen, hogy Tzimtzumot és elrejtést helyezett magára a Teremtőre, ahogyan írva van: Valóban olyan Isten vagy, aki elrejtőzik”. Ez azt jelenti, hogy a Teremtő el van rejtve előlünk, és a hit parancsolatát kaptuk, hogy higgyünk a Teremtőben, hogy a világot a jóra és a jócselekedetekre való iránymutatással vezeti.

Bár amikor az ember elkezdi megvizsgálni a teremtést, azt látja, hogy az tele van hibákkal, ami azt jelenti, hogy A Jó, Aki Jót cselekszik nem tárul fel a világban, az embernek az értelem felett kell hinnie, hogy az Ő vezetése a jó és a jót cselekvő módja szerint történik. Bár nem látja ezt, azt kell mondania: „Van szemük, és nem látnak”.

Ezért, amikor az ember elkezdi magára venni a Mennyei Királyság terheit, azonnal idegen gondolatokra tesz szert, amelyek eltávolítják az embert a Teremtő munkájától. És minél inkább legyőzi az ember az idegen gondolatokat, ezek az elválasztottság gondolatai bökdösik az elméjét és a szívét, és azt gondolja: „Bár most nem tudom legyőzni az idegen gondolatokat, de várok egy olyan alkalomra, amikor nagyobb jelentőséggel fog rendelkezni számomra a Tóra és a Mitzvák, és akkor lesz erőm legyőzni”. És addig is elhagyja a küldetést.

A hittel kapcsolatban Baal HaSulam azt mondta, hogy az ember számára a hitnek nincs nagy jelentősége, mivel az ember mindent meg akar érteni és tudni akar. Ezért, amikor az ember magára veszi a hitet, ami ellentétes az értelemmel, vagyis az értelem nem képes ezt elérni, akkor a test nem akarja magára venni az ilyen munkát, különösen, mivel ez nem akármilyen munka, hanem az értelem feletti alapokon kell dolgoznia az embernek „teljes szívvel és teljes lélekkel”, ahogy bölcseink mondták, „még akkor is, ha elveszi a lelkedet”.

Ezért, a bekövetkezett elrejtés miatt, itt felemelkedések és zuhanások tapasztalhatók. Vagyis a hit dolgában nem mindig tárul fel az ember számára a beragyogás. De a legfontosabb, hogy az embernek hinnie kell a jutalomban és a büntetésben. És ami a jutalmat és a büntetést illeti, már sokszor mondtuk, hogy a jutalomban és a büntetésben való hit minden megkülönböztetésben érvényes, amiben egy adott ember van, de az emberek közötti különbség a Kelimben [Edényekben] található.

Vannak emberek, akik számára a jutalom és a büntetés a megszerzés edényeibe van beöltöztetve. Azaz, amit a megszerző edényeiben - egy adott ember meg tud szerezni - az tekinthető jutalomnak, és egyáltalán nincs szó arról a jutalomról, amit nem tud a megszerzés edényeibe belefoglalni, mivel az a jutalom, ami nem öltözik a saját magának való megszerzés vágyába, nem érdekli az embert.

Aztán vannak olyan emberek, akik számára a jutalom és a büntetés kifejezetten „jutalomnak és büntetésnek” nevezhető, amikor az adakozás edényeibe belefoglaltatik. Vagyis, ha munkájukkal a Teremtőnek adakoznak megelégedettséget, akkor ezt jutalomnak tekintik. Ezért azt mondják, hogy érdemes dolgozni és eljutni idáig, hogy jó szájízzel és örömmel legyenek képesek a Teremtőnek adakozó cselekedeteket végezni.

Ha azt látják, hogy nincs meg ez az érzés, akkor ezt büntetésnek tekintik, ami azt jelenti, hogy a Teremtő eltaszítja őket, és nem akarja őket a Király szolgájává fogadni, mivel a Teremtő méltatlan embereknek tekinti őket. Ezért nem engedheti meg nekik, hogy belépjenek a Király palotájába, és ők a Király palotáján kívül maradnak. Megértik, miért érdemelnek büntetést, hiszen még mindig elmerülnek az önszeretetben.

Ezért minden munkájuk a Teremtőnek szól, hogy segítsen nekik abban, hogy képesek legyenek az önszeretetből kiemelkedni. Ebből következik, hogy általában mindenkinek jutalommal és büntetéssel kell dolgoznia, és ebben nincs különbség az emberek között. A különbség az, hogy melyik jutalomról és melyik büntetésről beszélünk.

Ezért, amikor az embernek jutalmat és büntetést ígérnek az önszeretet edényeibe belefoglaltatva, a test nem ellenkezik annyira, hiszen amilyen mértékben az ember hisz a jutalomban és a büntetésben, olyan szintű hajtóanyaggal rendelkezik, amely lehetővé teszi a számára, hogy legyőzze a hozzá érkező idegen gondolatokat, amelyek nem engedik, hogy higgyen a jutalomban és a büntetésben.

De azok, akik számára a jutalom és a büntetés az, ami az adakozás edényeibe beleöltözik, annak a test minden erejével ellenáll. A test azt mondja: „Ha egyetértek azzal, amit mondasz, hogy hiszel a jutalomban és a büntetésben, akkor milyen jutalmat ígérsz nekem, ha nem állok ellen a Tórában és a Mitzvákban való részvételnek? A jutalom az lesz, hogy teljesen visszavonsz engem, így nekem, vagyis a megszerzési vágynak egyáltalán nem lesznek jogaim. Olyan jutalmat akarsz, mint Dávid királyé, akiről bölcseink azt mondták arról, amit Dávid mondott: ‘Megölte bennem a szívemet’, ahol a ‘megölte’ azt jelenti, hogy böjtöléssel ölték meg a gonosz hajlamot. Így, ha elhiszem neked, hogy a Tóra és a Mitzvák betartásáért cserébe megölésemmel jutalmaznak, ez a jutalom, amit szeretnél, számomra a tényleges halál, tehát hogyan segíthetnék neked megölni magamat?”

Ezért, aki azt akarja, hogy a jutalom és a büntetés az adakozás edényeiben legyen, ahol ha jutalmat kap, akkor ez lesz a jutalma, annak a test biztosan ellenáll. Ezért ebben a munkában elkezdődik a felemelkedések és zuhanások sora, olyannyira, hogy az ember gyakran úgy dönt, hogy ez az út, - hogy az adakozás edényeivel legyen jutalmazva - ez a munka nem neki való, és el akar menekülni ebből a küldetésből.

Ebben a munkában, a jutalom és a büntetés során, hogy az ember az adakozás edényeivel akar megjutalmazódni, akkor a Gondviselés Arcának eltakarva kell lennie, különben teljesen lehetetlen, hogy az ember bármit is képes legyen megcselekedni a Teremtő érdekében.

Ezért, amikor valaki magára akarja venni a Mennyei Királyságot, az elrejtettség idejének állapotában a Malchutot úgy tekintjük, mint „a Holdat, amely a Naptól kapja a fényét”. Magában Malchutban azonban nem mutatkozik fény saját magában, ahogy a Zohárban írva van: „Malchutnak nincs semmi sajátja, csak az, amit a ‘férjétől’ kap”.

Vagyis az alacsonyabb szintek részéről, aki magára veszi a Mennyei Királyság terheit, az nem ízlel meg magától semmilyen fontosság szerinti ízt. A „magától” azt jelenti, hogy nem akar semmilyen ízt, de ha a felső ad, az alsó kap. Ezt úgy tekintjük, hogy neki magától nincs semmi sajátja, csak az, amit a „férje" ad neki. Ez az övé. De önmagától nem akar semmit.

Inkább az ember feltétel nélkül beleegyezik, hogy a Teremtő szolgája legyen, vagyis akár érzi a fontosság ízét, akár nem érzi a munkában az ízeket. Azt mondja: „Ha megelégedettséget akarok szerezni a Teremtőnek, miért kellene törődnöm azzal, hogy örömöt érzek-e a munkámban? Csak hinnem kell, hogy a Teremtőnek örömet okoz a munkám. És bár látom, hogy a munkát, amit végzek, nem teljes szívemből végzem, és nem érzem, hogy a Király parancsolatát betartom, hiszen egyelőre minden rejtve van előttem, és az én szememben - mondja az ember - nincs értéke annak, amit teszek, és hogyan mondhatnám, hogy a Teremtőnek tetszik egy ilyen cselekedet, és ha legalább ilyen hit ragyogna fel bennem, hogy a Teremtőnek örömet okoz ez, akkor én is éreznék némi örömet.” 

A válasz az, amit Baal HaSulam mondott, hogy az embernek hinnie kell abban, hogy amikor megcselekszik valamit, és azt akarja, hogy a Teremtő örömét lelje abban, amit tesz, akkor Ő már fentről érzi az örömöt. A cselekedet formája nem számít, elég, hogy az ember akarja, még akkor is, ha az ember látja, hogy ez a cselekedet a teljes alacsonyrendűségben van, a legalacsonyabban, ami csak lehetséges.

Ezt úgy tekintjük, hogy az ember az egyenes úton jár, ami azt jelenti, hogy az ember nem mondja, hogy a munkája tökéletes; nem hazudik magának. Ehelyett azt mondja, hogy a munka, amit végez, nem is lehetne hibásabb, és ez igaz, de hisz a bölcseknek, akik azt mondják, hogy higgyünk abban, ami meg van írva: „Az Úr magasan van, és az alacsonyak meglátják”. Ezért hisz abban, hogy a Teremtő valóban örömét leli ebben a munkában.

Most azt kell értelmeznünk, amit kérdeztünk: Mit jelent az, hogy Mózes tanácstalan volt a Hold születése miatt, hogy milyen módon kell szemlélni, hogy méltóak legyünk a megszentelődésre? Úgy kell értelmeznünk, hogy a Hold születése azt jelenti, hogy amikor az ember elkezdi magára venni a Mennyei Királyság terheit, és az „elkezdi” az az ember születésének kezdetét jelenti, akkor a kérdés az, hogy milyen mértékben kell elfogadni a Mennyei Királyság terheit, vagyis a hitet, amit az ember magára vesz.

A hitnek ezen a mértékén hajt végre cselekedeteket, és a „Hold születése” azt jelenti, hogy a Teremtőbe vetett hit még mindig nem minden szervében, részében érezhető. Azonban már a Királyságot akarja magára vállalni, de a teste nem ért vele egyet, és a testével kényszerűségből dolgozik. Más szóval, egyfelől hinni akar a Teremtőben és szeretni Őt, másfelől a test ellenáll ennek, és érzi az alacsonyrendűségét.

Az ilyen emberről azt mondhatjuk, hogy az „Arc elrejtésének” állapotában van. De azok az emberek, akiknek nincs kapcsolatuk a Teremtőbe vetett hittel, nem az Arc elrejtésének állapotában vannak. Vagyis nem hisznek abban, hogy a Teremtő el van rejtve előlük, vagyis a Teremtő eltakarta Magát, hogy ne érezzék Őt a teremtés korrekciója céljából.

Ezért nem is beszélünk róluk. A munkában való beszéd kezdete inkább attól az időtől kezdődik, amikor az ember elkezdi magára venni a Mennyei Királyság terheit, és erre a hitre alapozva betartja a Tórát és a Mitzvákat. Vele kapcsolatban kezdünk beszélni a Hold születésének kérdéséről, hogy milyen mértékben kell meglátni és méltóvá válni a megszentelődésre. Más szóval, a hit milyen szintjén mondhatjuk, hogy már rendelkezik Kedushával [Szentséggel], és mondhatjuk, hogy a Teremtő örül annak, amit megcselekszik, mert cselekedetei Kedushából fakadnak. Még ha a dolgok, amiket cselekszik, kötelezőek is, mivel az egész teste ellenáll annak, amit akar, így hogyan mondhatjuk, hogy a Teremtő örömét leli az ilyen cselekedetekben, amikor az embernek „a szíve nincs vele”?

Például, ha valaki ajándékot ad a barátjának, és a barátja tudja, hogy bár ajándékot ad neki, de nem teljes szívéből adja, hiszen még mindig nem szereti őt, akkor az az ember nem fogadná el tőle az ajándékot. És a fizikai világban azt látjuk, hogy ha valaki meghívja a barátját egy vacsorára, és a vendég tudja, hogy ez a meghívás nem szívből jön, hanem kötelező, ha a vendég ezt tudja, akkor visszautasítja az ajánlatot. Hogyan mondhatja tehát valaki az elrejtettség állapotáról, amikor kötelező módon végzi a munkáját, hogy a Teremtő elfogadja a munkáját és örül neki?

Hinnünk kell azonban a bölcsekben, akik azt mondják, hogy minden munkánk, bárhogyan is dolgozunk, ha az ember a Teremtőnek tulajdonítja a munkát, még ha az teljesen alantas is, a Teremtő örömét leli benne. Az embernek örülnie kell annak, hogy az alacsonyrendűség állapotában is képes dolgokat elvégezni.

Az embernek azt kell mondania magának, hogy örömmel végzi ezt a munkát, ami teljesen az értelem felett áll. Értelmen belül gondolkodva ez a munka nem tekinthető „munkának”, vagyis olyan fontos cselekedetnek, amelyben a Teremtő gyönyörködik. Mégis hisz a bölcseknek, akik azt mondták, hogy a Teremtő ebben valóban örömét leli, de ez az értelem felett áll.

Ez alapján kell értelmeznünk, hogy Mózes miért volt tanácstalan a Hold születése miatt: Hogyan lehetséges, hogy az ilyen munkáról a születés alatt, ami az elrejtettség állapota, azt mondhatjuk, hogy ez Kedusha, és hogy a Teremtő örömét leli az ilyen cselekedetekben?

Meg van írva: „Mózes tanácstalan volt a Hold születése miatt. A Teremtő megmutatta neki ujjával a Holdat az égboltozaton, és azt mondta neki: „Ilyeneket, mint ez, lásd és szenteld meg.”

Megkérdeztük: Mit jelent az, hogy egy ujjal mutatta meg neki? Ez az, amit Baal HaSulam mondott arról, amit bölcseink mondtak (Taanit vége): „Rabbi Elazar azt mondta: ‘A Teremtőnek az a rendeltetése, hogy megbocsásson az igazaknak, és közöttük lakozzon, és mindegyikükre az ujjával fog mutatni.’”. Azt mondta, hogy az „ujjával mutasson” a kifejezés a Hochma fényére utal, amit „látásnak” neveznek, ami azt jelenti, hogy mindenki a Hochma [Bölcsesség] kinyilatkoztatásával lesz megjutalmazva.

Ennek megfelelően itt úgy értelmezhetjük, hogy „a Teremtő megmutatta Mózesnek az ujjával, és azt mondta: ‘Ilyen, mint ez, lásd és szenteld meg’”, ahogy írva van: „megmutatta neki a Holdat az égboltozaton”, ami azt jelenti, hogy a Hold születése látható az égbolton. Az „égbolt” a „szétválasztó Maszach [Szűrő]”, ahogy bölcseink mondják: „És Isten megalkotta az égboltozatot, és elválasztotta a vizet a vizektől", és az alsó víz azt sírja: „A Király előtt akarunk állni”.

A Hold, amely a születés idején az égbolton van, eltakarja az Arcot. A Teremtő azt mondta: „Ezt a mértéket, amit a születéskor látsz, mint ezt, lásd és szenteld meg. Bár ez teljes alacsonyrendűség, ami teljesen az értelem felett áll, mivel minden cselekedete még mindig kényszerű, mégis, ha ezt a munkát az Én nevemnek tulajdonítod, úgy örvendek neki, mintha az ujjam rámutatott volna”.

Ahogy bölcseink mondják: „A Teremtőnek az a szándéka, hogy megbocsásson az igazaknak, és mindenkire az ujjával fog mutatni”. Vagyis úgy örülök ennek, mintha már megjutalmazták volna őket a Hochmával. Ezért, ha valaki ebben meghaladja önmagát, és hittel bízik a bölcsekben, akkor felemelkedhet, hiszen azt mondja a Teremtőnek: „Feltétel nélkül alá akarom vetni magam, ezért nem kell, hogy Te jó ízt adj nekem a munkában”.

Vagyis az ember azt mondja a Teremtőnek: „Ha látod, hogy gyönyörködöm, akkor dolgozhatok azért, hogy adakozzak, hogy Te is gyönyörködhess. Máskülönben nem tudok dolgozni azért, hogy adakozzak”. Ebből következik, hogy megszabja a Teremtőnek, hogyan viselkedjen vele, vagyis az ember értelme szerint. Erről azt kell mondanunk, hogy a Teremtő azt mondta: „Mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok”.

Inkább azt mondja az ember: „Nem érdekel, hogy mennyit tudok a Tóra és a Mitzvák betartásának fontosságáról, hogy ebből olyan nagy inspirációt kapok, hogy az egész testem átadja magát a Teremtőnek, és mindent szeretettel és örömmel teszek. Inkább azt látom ebből, hogy a szent munkát csak kényszerből tudom elvégezni. Ebből következik, hogy még mindig nincs meg a tudásom ahhoz, hogy megértsem és értékeljem, hogy kit szolgálok, vagyis hogy érezzem, hogy egy nagy Királyt szolgálok. Hogyan mondhatnám tehát, hogy Kedushában dolgozom? Hiszen idegen gondolataim vannak a Teremtő munkájával kapcsolatban, olyannyira, hogy mindent kényszerből kell tennem”". És az ember mégis hisz a bölcsekben vetett hittel.

A válasz erre az, hogy a Teremtő azt mondta: „Az ilyeneket lásd és szenteld meg”. Vagyis, bár még mindig nem látja a Hold fontosságának mértékét, ahol a „Hold” a Mennyei Birodalmat jelenti, a Holdat pedig a Teremtő az ujjával mutatta meg az égboltozaton, hogy az az alsók irányába el van rejtve, ahogyan azt az értelmezés mondja: „És Isten megteremtette a Mennyei Birodalmat, és elválasztotta a vizek közötti részeket, amelyek a Mennyei Királyság alatt vannak”.

Más szóval, az alsók nem tudnak felfelé nézni, mivel van egy Mennyei Birodalom, amely elrejti és leválasztja az alsókat. Ez volt a Teremtő válasza Mózesnek, aki tanácstalan volt, hogy milyen mértékben kell látni, és méltónak kell lenni a megszentelésre, vagyis hogy azt mondhassa: „Ez a Kedusha, és ez a Kedusha emelkedik fel előttem, és én elfogadom Kedushaként”.

Megmutatta neki az ujjával. Azaz: „Ilyeneket, mint ez, lássátok és szenteljétek meg”. Más szóval, ahogy a Hold, a Mennyei Királyságban teljesen rejtve van, és az ember megszenteli, és azt mondja: „Bármilyen összetapadást kapok a spiritualitásban, szeretettel fogadom el, még ha a munkám kötelező is, ez is fontos, hogy van némi hitem a Teremtőben, hogy mégis meghajolhatok, és kényszerből tehetek valamit, hogy a Teremtő kedvében járjak, és ez a legkevesebb, amivel rendelkezem.” Ez a legkevesebb, amivel rendelkezem. Az embernek azt kell mondania, hogy ez olyan fontos a szemében, mintha Ő mutatna rá az ujjával.

Ez a jelentése annak, hogy „Izrael a Hold szerint számol, a bálványimádók pedig a Nap szerint”. Megkérdeztük: Mit akar  nekünk tanítani ez a munkában? Azt kell magyaráznunk, hogy mivel az ember egy kis világ, amely magában foglalja „Izrael” minőségét és „a világ népei” minőségét, „Izrael a Hold szerint számol, a bálványimádók pedig a Nap szerint számolnak”. Valamit fontosat az alapján, hogy „valami, amit számolnak”.

A világ nemzetei között egy emberben az van, mikor a Teremtő munkája úgy ragyog számára, mint a Nap. Ahogy a Napot „Napnak” nevezik, ahogy bölcseink mondták: „Ha a dolog olyan világos számodra, mint a Nap fénye, vagyis mint a fény, amely ragyog” ( Pesachim 2b). Más szóval, a munka dolga az egész testét beragyogja. Ilyenkor tud dolgozni és a Tórával és a Mitzvákkal foglalatoskodni.

De ha nem ragyog fel számára az egész testében, akkor nem tudja elvégezni a szent munkát. Ezt a felismerést nevezik „a világ nemzeteinek”, akik csak a Napot szolgálják, vagyis konkrétan akkor, amikor az világít nekik, és nem tudnak felemelkedni és kényszerből dolgozni.

De az izraeliek, egy emberként a Hold szerint számolnak. Vagyis a Hold születése alatt szentelik meg a munkájukat, amikor még nem látszik a fény, amit a Naptól kellene kapniuk. Inkább: „Az ilyeneket lásd és szenteld meg”. Nem várja meg, amíg valami felülről jövő megvilágítás felragyog számára, és akkor kezd el dolgozni. Inkább megköszöni a Teremtőnek, hogy bármilyen kapaszkodót kap a spiritualitáshoz. Ezt nevezik „Izrael minőségének”, és kifejezetten ezzel jutalmazza meg az embert a szentség lépcsőfokain való felemelkedés, ahogyan azt mondták: „És Mózes elrejtette az arcát, mert félt a látványtól” jutalmául azt kapta: ‘Az Úr képét látja.’”  Más szóval, kifejezetten azáltal, hogy az ember feltétel nélkül vállalja a szentség munkáját, jutalma a teremtés céljának elérése, ami az Ő vágya, hogy jót tegyen teremtményeivel.

Ilyesmit látunk bemutatva a Zohárban (Beresheet Bet, 14. tétel): „Abban a palotában vannak mindazok, akik kínokat és betegségeket szenvedtek ezen a világon, hogy teljes bűnbánattal megjavuljanak, akik minden nap megköszönték és dicsérték Mesterüket, és soha nem törölték el az imájukat. Vagyis az Ő előtte aggodalommal teli ember természete, hogy hiányokkal teli embernek lássa magát. Ez teszi lehetővé számára, hogy mindig imádkozzon a hiánya teljesítéséért, hiányosságainak pótlásáért. Azonban nem tud köszönetet mondani és dicsérni a Teremtőt, mert az értelmében nincs semmi, amiért köszönetet mondhatna és dicséretet mondhatna. Másrészt, ha legyőzi, és mindig, minden nap megköszöni és dicséri a Teremtőt a vele szemben tanúsított nagy jóságáért, akkor szükségszerűen megelégedettséget érez az állapotában, és ismét nem tud imádkozni és panaszkodni a Teremtőnek a hiányosságai miatt”. A Zohár azt mondja, hogy „az igazak érdeme az, hogy mindkét oldalról teljesek. Ezért jutalmul beléphettek a Hod palotájába az Édenkertben”.

Ebből következik, hogy az embernek mindkét vonalon kell járnia, bár ezek ellentmondanak egymásnak, mert kifejezetten ez a jutalma, hogy beléphet a Király palotájába.