Mit jelent a munkában az, hogy „Minden fűszálnak van egy kijelölt megbízottja odafent, aki lesújt rá, és azt mondja neki: Növekedj!”?

Rabash 27. cikk, 1990. 

Bölcseink azt mondták: „Nincs idelent egyetlen fűszál sem, amelynek ne volna kijelölt megbízottja odafent, aki megtartja, lesújt rá, és azt mondja neki: Növekedj!” Így szól a mondás (A Zohár, és a Beresheet Rabbah 10): „Rabbi Simon azt mondta: 'Nincs egyetlen fűszál sem, amelyet ne befolyásolna egy erő az égből, amely lesújt rá, és azt mondja neki: ‘'Növekedj!’”

Meg kell értenünk, hogy mit jelentenek ezek a szavak számunkra a munkában. Látjuk, hogy a mi világunkban minden teremtmény nyugalmat szeretne, ahogyan írva van (A Tíz Sefirot tanulmánya, 1. rész, Histaklut Pnimit, 19. pont): „Ismeretes, hogy minden ág természetét tekintve megegyezik a gyökerének a természetével. Ezért minden, a gyökérben lévő irányultságra az ág is vágyik, és szereti és áhítozik rá, és minden olyan dologtól, ami nincs jelen a gyökérben, attól az ág is eltávolodik, nem tűri, és gyűlöli azokat. Ezért minden olyan dolog, amely bele van foglaltatva a Teremtőbe, és közvetlenül Tőle terjed ki ránk, az kellemes a számunkra. Ez azt jelenti, hogy szeretjük a nyugalmat, mert a gyökerünk mozdulatlan.”

Ennek megfelelően az a kérdés, hogy miért teszünk meg olyan dolgokat, amiket nem szeretünk? Ki kényszerít minket arra, hogy ilyen erőfeszítéseket tegyünk? A válasz az, hogy odafent van egy kijelölt megbízott, bottal a kezében, aki szenvedéssel sújtja a teremtett lényeket. És mivel azok nem bírják elviselni a szenvedést, arra készteti őket, hogy kilépjenek a nyugalomból és dolgozni kezdjenek. Ebből következik, hogy ezt a munkát „ kényszerű munkának” nevezzük, ahol az embert a szenvedés kényszeríti a munkára, amivel a kijelölt megbízott sújtja. Ezért kezdünk cselekedetekbe, amikor kimondja: „Növekedj!”  Máskülönben, ahogy az ember megszületik, csak egy helyben feküdne, és egyáltalán nem lenne fejlődés, sem fizikailag, sem érzelmileg. Ezért ez a bot - a kijelölt megbízott kezében , aki lesújt az emberre -, okozza a teremtmények fejlődését.

Ebből következik, hogy a teremtés fejlődésével járó örömök elnyerésének oka az, hogy van fent egy megbízott, aki lesújt és azt mondja: „ Növekedj!”, ami azt jelenti, hogy minden egyes fűszál nőni fog. Ebből következik, hogy az emberek a világban olyanok, mint a fűszálak, és minden egyes fűszálnak növekednie kell.

A munkában úgy kell értelmeznünk, hogy a kijelölt megbízott lesújt a teremtett lényekre, és amikor a teremtett lények elszenvedik a kínokat, akkor előre kell haladniuk, és nem maradhatnak nyugalomban, mivel az ember természeténél fogva, amely a gyökeréből terjed ki, a teljes nyugalom állapotában van. Ebből következik, hogy a munka teljes hajtóereje csak az, hogy a szenvedés okozza azt.

Meg kell azonban értenünk, hogy ki is az a kijelölt megbízott a bottal a kezében, aki minden teremtményre lesújt, hogy ne maradjon nyugalomban, hanem mindegyikük, neve szerint „minden egyes „fűszál”-ra, lesújt és azt mondja: „Növekedj!” Ez a második megkülönböztetés, amit a gyökerünkben kell megtennünk.

Más szóval, a Teremtő, Aki a Mi gyökerünk, tele van gyönyörűséggel. Ennélfogva ez szenvedést szül bennünk, ha nincs a Teremtőben örömünk, hiszen ami a gyökérben van, ahhoz az ágak is hasonlítani akarnak, ahogyan elmondatott (lásd): „A gyökér minden irányultságára az ág is vágyik, szereti és áhítozik rá”.

Ezért az a tény, hogy a teremtmények vágyakoznak az örömök után, és lehetetlen élni enélkül, az azért van, mert az öröm a gyökerükben van; ez a kijelölt megbízott, aki lesújt és azt mondja: „Növekedj!”. Ez az, ahogyan írva van (21. tétel): „Azonban az is lehetetlen, hogy a birtoklás és a jó nélkül maradjunk. Ezért választjuk a mozgás gyötrelmét, hogy megszerezzük a birtoklás beteljesedését”. Ez tehát az a szenvedés, amit az ember a kijelölt megbízott által kap, aki lesújt, és azt mondja: „Növekedj!”.

Ez a dolog a fizikai és a lelki dolgokra egyaránt vonatkozik. A különbség az, hogy a fizikai dolgokban nincs elrejtés, ami azt jelenti, hogy a fizikai örömökben a „szem látja, a szív pedig sóvárog”. Ebből következik, hogy amit a szem lát, az szenvedést okoz az embernek, hiszen amit lát, akár a szemében, akár az elméjében, arra vágyik, hogy megszerezze. A vágyakozás a fizikai dolgok után, amíg az ember nem kapta meg azokat, addig szenvedést okoz.

A szenvedés a sóvárgás mércéjével mérhető. Ahogyan a fizikai világban látjuk, hogy néha a viszonzatlan szerelem arra késztetheti az embert, hogy öngyilkos legyen, mert szenved attól, hogy látja, hogy nem fogja tudni megszerezni a vágya tárgyát. Ezért azt mondja: „Inkább meghalok, minthogy éljek”, és öngyilkosságot követ el. Ez azonban csak a fizikai világra vonatkozik.

A spirituális dolgokban, a korrekció érdekében Tzimtzum [Megszorítás] és elrejtés került elhelyezésre, hogy az ember ne lássa a Tórába és a Mitzvákba öltözött örömöt és gyönyört. Ezt szándékosan tették, hogy legyen hely a Teremtő érdekében végzett munkának. Máskülönben lehetetlen lenne választani, hogy az embernek legyen ereje dolgozni az adakozás érdekében, a fent említett ok miatt, hiszen amikor a szem lát, a szív sóvárog. Kénytelen lenne cselekedni, vagyis betartani a Tórát és a Mitzvákat, mert a feltárult öröm arra kényszerítené, hogy megszerezzen, hogy csillapítsa a sóvárgás okozta fájdalmát, ahogyan az a fizikai vágyakkal történik.

De most, hogy mindent az értelem feletti hittel kell tennie, és azt kell mondania, hogy a Tóra és a Mitzvák olyan módon vannak jelen, hogy „mert ezek a mi életünk”, és ahogy írva van: „akik szebbek az aranynál, a sok finom aranynál, és édesebbek a méznél és a méhpempőnél is”, ha minden feltárulna, a megszerzési vágy vágyakozna az öröm után, és teljesen lehetetlen lenne, hogy valaki ne tartsa be a Tórát és a Mitzvákat. De mivel ahhoz, hogy a Teremtővel való Dvekut [Összetapadás] jutalmát elnyerjük, dolgoznunk kell azon, hogy adakozhassunk, mert a Tórán és a Mitzvákon megszorítás és elrejtettség van. Ezért nem mondhatjuk itt, hogy: „A szem lát, a szív pedig sóvárog”.

Ebből következik, hogy a spiritualitásban, ahol először a hiten kell dolgoznunk, vagyis hinnünk kell a jutalomban és a büntetésben, nem lehet azt mondani: „Nincs lent egy fűszál sem, amelyiknek ne lenne fent egy kijelölt megbízottja, aki lesújt rá, és azt mondja neki: ‘ Növekedj!’”. Tehát a lesújt és azt mondja neki: „'Növekedj!” az maga az a szenvedés, amit az ember érez azért, mert távol van a Teremtőtől, és mert ő akarja, vágyik a Teremtővel való összetapadásra, de nem boldogul vele. Ettől szenved, és ezek a szenvedések arra sarkallják, hogy mindent megtegyen, amit csak tud, hogy Dvekutban legyen a Teremtővel.

Ebből következik, hogy mivel lehetetlen, hogy az ember szenvedjen valami miatt, amire vágyik, kivéve a dolog fontosságának megfelelően, itt a kérdés az, hogy mivel az ember egyáltalán nem halad előre szenvedés nélkül, a fenti okból, mert nyugalomra vágyik, honnan veszi az ember a fontosságot, hogy a Teremtő érdekében dolgozzon, vagyis hogy sóvárogjon, hogy megelégedettséget hozzon a Teremtőnek, és szenvedni fog, ha látja, hogy nem tud megelégedettséget adni a Teremtőnek. Ezek a szenvedések arra sarkallják, hogy mindent megtegyen, amit csak tud, ha csak azért nem, hogy a Teremtővel való igaz Dvekut jutalmában részesüljön. Erről mondja a vers (94. zsoltár): „Boldog az az ember, akit megbüntetsz Uram, és akit törvényed szerint [Tórából] tanítasz”.

Meg kell értenünk, miért „örül” az ember, amikor a Teremtő megpróbáltatások alá veti őt. Úgy kell értelmeznünk, hogy ez azt jelenti, hogy a Teremtő átadja neki a Tóra fontosságát, és elkezdi érezni, hogy a Tóra olyan, mint ahogyan az írva van: „A Tóra és a Teremtő egy”. Vagyis a Tóra a Teremtő nevei. A Teremtő által ráruházott fontosság mértékében az ember szenvedést kezd érezni amiatt, hogy távol van az egész spirituális világtól.

Más szóval, elkezd sóvárogni, hogy spiritualitással jutalmazzák, és minden alkalommal, amikor látja, hogy messze van ettől, szenvedni kezd, és a fájdalom arra készteti, hogy mindent megtegyen, amit csak tud, hiszen elkezdi érezni, hogy spiritualitás nélkül nincs értelme az életnek.

Ebből következik, hogy a spiritualitásban is ott van a fentről kijelölt megbízott, aki lesújt rá, vagyis megpróbálja őt. De ami ezeket a megpróbáltatásokat illeti, nem mindenki részesül abban a jutalomban, hogy a Teremtő átadja neki azt a fontosságot, ami a Tórában van, hogy ez őt megpróbálja. Ebből érthetjük meg a szavak jelentését: „Boldog az az ember, akit megbüntetsz, Uram”. Vagyis a Teremtő úgy ruházza fel  ezzel a fontossággal az embert, hogy vágyni fog Rá. Ez az a fent említett szenvedés, ahol a felülről kijelölt megbízott lesújt és azt mondja: „Növekedj!”. Ez vonatkozik mind a fizikai, mind a spirituális életre.

Ez a jelentése annak, ami a Zohárban (Kedosim, 108. tétel) le van írva: „Nincs még egy apró fűszál sem a földön, amelyen nincs magasabb erő a felsőbb világokban. Minden, amit minden egyes fűszálban megcselekednek, és minden cselekedete a fűszálaknak, az mind annak a felsőbb erőnek az uralma alatt van, amely föléjük van rendelve. És minden irányulás bennük az ítéletből származik; az ítélet alapján haladnak, és az ítélet alapján léteznek, és nincs olyan, aki a saját létezésén kívül kerülne.”

A fentiek szerint úgy kell értelmeznünk, hogy mindent a személyes Gondviselés irányít, és az alsó szinteken lévőknek nincs szabad választásuk, hogy kilépjenek a Gondviselés által rájuk kényszerített törvények alól. Ebből következik, hogy amikor a munkáról beszélünk, ahol minden egyes ember egy kicsiny világ: „Nincs olyan fűszálad, amely fölött ne lenne egy felülről kijelölt megbízott”. Ez azt jelenti, hogy nincs egyetlen olyan vágy vagy gondolat sem, amely egy emberben felmerülne, amely ne követné ezeket a fentről jövő szabályokat. Ezért minden nehézség, ami a Teremtő munkájában jelen van, az az ellentmondásokból adódik. Más szóval, egyrészt azt mondjuk, hogy minden az ember munkáján múlik, ahogy bölcseink mondták, hogy az embernek azt kell mondania: „Ha én nem vagyok magamért, ki van értem?”. Ez azt jelenti, hogy minden az embertől függ, ami a jutalom és a büntetés jelentése.

Másrészt azt kellene mondanunk: „Minden felülről jön”, a Zohár szavai szerint: „Nincs még egy apró fűszál sem a földön, amelyen ne lenne felülről magasabb erő”, ami arra utal, hogy minden a felső Gondviselést követi, és az alsók nem képesek változtatni ezen. A válasz mindkét, egymásnak ellentmondó kérdésre az, amit Maimonides szavaival mondott (a Tav-Shin-Nun [1989-90] 25. cikkében), aki azt mondja, hogy nem érthetjük meg, de hinnünk kell, hogy ez így van.

A munkában való előrehaladás rendje, amelyről azt mondtuk, hogy a cél fontosságának megszerzésével jön, ahogy bölcseink mondták, a Tóra által jön. Ez azért van így, mert még ha látja is, hogy Lo Lishmában [nem az Ő érdekében] tanul, mégis, a Tórában lévő fény megreformálja őt, ami azt jelenti, hogy a fény által kapja meg a Tóra fontosságát.

Ekkor az ember olyan állapotba kerül, hogy „minden egyes fűszál fölé kijelölt megbízottat kap, amely lesújt rá, és azt mondja neki: ‘Növekedj!’”. Más szóval, elkezdi érezni a szenvedést, mert távol van a Teremtővel való Dvekuttól. Ezek a szenvedések arra késztetik, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy megszerezze a Dvekutot a Teremtővel.

Ebből következik, hogy az embernek Lo Lishmában kell kezdenie, bár látja, hogy nem tud Lishmában [Érte] dolgozni. Ha azonban, azért tanulja a Lo Lihsmát, mert hiszi, hogy ezáltal eléri a Lishmát, akkor megkapja a Tóra fényét, és ebből jutalma a Lishma elérése lesz.

Ami a szenvedést illeti, ide hozom azt, ami a Zohárban (Beresheet Bet, 103. pontban) le van írva, mert bölcseink azt mondták: „Soha nem volt még akkora öröm a Teremtő előtt, mint azon a napon, amikor az ég és a föld megteremtődött”. Az ember azonban nem részesülhet az Ő nagy örömében, hacsak nem tett teljes bűnbánatot a szeretetből.

„Előtte egyáltalán nem fog örülni sem magának, sem a világ népeinek. Ellenkezőleg, egy szomorúsággal és fájdalommal teli világot érez maga előtt, mind a test fájdalmait, mind a lélek fájdalmait, amelyek az általa elkövetett vétkekből fakadnak. Mindez azért jutott el hozzá, mert a világot csak az adakozásra teremtették, arra, hogy Tórával és jócselekedetekkel foglalkozzon, hogy megelégedettséget adjon Teremtőjének, és nem pedig saját örömére.”

„De kezdetben: ‘Az ember vadszamár csikónak születik’”, ami azt jelenti, hogy egyetlen érdeke a saját öröme. Ezért a Teremtő keserű és kemény megpróbáltatásokat vésett az ember önző megszerzésébe, amelyeket születése pillanatától fogva beoltott az emberbe - testi fájdalmakat és a lélek fájdalmait -, hogy ha a Tórával és a Mitzvákkal még a saját örömére is foglalatoskodik, a benne lévő fény által megérezze a magának való megszerzés természetének alantasságát és rettenetes romlottságát. Ekkor elhatározza, hogy visszavonul a megszerzés természetétől, és teljesen annak szenteli magát, hogy csak azért dolgozzon, hogy megelégedettséget adjon Teremtőjének. Akkor a Teremtő felnyitja a szemét, hogy egy teljes, tökéletességgel teli világot lásson maga előtt.

A testi és lelki megpróbáltatásokban, amelyeket a bűnbánat előtt elszenvedett, kétféle út van:

1) „’Mindent, amit a Teremtő cselekszik, a lehető legjobb szándékkal teszi.’ Látja, hogy ha nem szenvedte volna el azokat a szörnyű fájdalmakat az ember, amelyeket azért kellett elszenvednie, mert elmerült az önző megszerzés természetében, soha nem jutalmazta volna meg a bűnbánattal az embert. Ezért áldja az ember a rosszat, ahogyan a jót is áldja, vagyis a rossz okozza a jót.”

2) „’Ez is a legjobbat szolgálja.’ Vagyis nem csak a gonoszságok, amelyeket elkövettek, okozták a jót, hanem maguk a gonoszságok is jóra fordultak nagyon nagy fények által, amelyeket a Teremtő ragyogtat mindazokon a gonoszságokon, amíg azok jóra nem fordulnak.”

Kiderül, hogy az ember minden fejlődése kifejezetten az, ha szenved abban a helyzetben, amelyben van, mert ez ad neki egy lökést előre.

A fentiek szerint kell értelmeznünk azt, amit az ARI mond, hogy egyetlen fokozat sem emelkedik fel, hacsak nem a Mayin Nukvin [Arám nyelven: női vizek, MAN] felemelkedésén keresztül, mert a Nukvin [Arám nyelven: női] a hiányt jelenti. A „víz” a Binat jelenti, amely magába foglalta a Malchut minőségét, ahol a Malchutot „hiánynak” nevezzük, a [héber] „[gödör]” szóból. Ezért a felsőnek meg kell adnia az alsónak, amire szüksége van.

Mivel „Nincs új fény a világban, kivéve az Ein Sof [Végtelen Világ/ vég nélküli”], ezért a felső fokozatosan emelkedik felfelé, hogy bőséget kaphasson az alsó. A munkában úgy kell értelmeznünk, hogy a felső és az alsó azt jelenti, hogy az első állapotot „felsőnek”, a másodikat pedig „alsónak” nevezzük. Ez azt jelenti, hogy ha abban az állapotban, amelyben valaki van, nem érez hiányt és megelégedettséget, akkor nyilvánvalóan nincs szüksége arra, hogy a munkában előrehaladjon, mivel nem lát olyan hiányt, amely arra késztetné, hogy haladjon.

Emiatt, ha valaki sikeres, hiányt vált ki az állapotából. Van egy szabály: „Minden egyes állapotot ‘felsőnek és alsónak’ neveznek.” Ebből következik, hogy míg abban az állapotban, amelyben az ember van, hiányt talált, addig a második, „hiányállapotnak” nevezett állapotban ezt a hiányt most „alsónak” nevezik, és ez arra készteti, hogy elhagyja az előző állapotot, és megpróbálja kijavítani a most érzett hiányt.

A munkában ezt úgy tekinthető, mint az alsónak a Mayin Nukvinja, amely fokonként felemelkedést okoz a felsőhöz, vagyis az előző állapothoz. Ez az értelme annak, amit az ARI mondott, hogy az alsó az ő MAN-ján keresztül a felsőhöz való felemelkedést idézi elő. Ebből következik, hogy csak a hiányok, amelyeket „szenvedésnek” neveznek, indukálják a felemelkedést, amely által mindig felemelkednek, hogy előre haladjanak.

A fentiek szerint értelmezhetjük azt, amit bölcseink mondtak (Beresheet Rabbah 92a): „Rabbi Yehoshua Ben Levi azt mondta: ‘Minden szenvedés, amikor az emberre tör, és elvonja a figyelmét a Tóra szavaitól, a figyelmeztetés megpróbáltatásai. De azok a szenvedések, amelyek az emberre törnek, és nem vonják el a Tóra szavaitól, azok a szeretet fájdalmai, ahogyan meg van írva: ‘Akit az Úr szeret, azt figyelmezteti'.’”

Ezt látszólag nehéz megérteni. A Teremtőnek azért kell őt sanyargatnia, mert szereti őt? Értelemszerűen, ahogy az életben látjuk, ha valaki szereti a másikat, akkor megajándékozza, és nem úgy, hogy aki szereti a másikat, az szenvedésre készteti. De a fentiek szerint, mivel szenvedés nélkül az ember a nyugalom állapotában akar maradni, mivel a gyökerünk a teljes nyugalom állapotában van, és csak a kijelölt megbízott által, aki lesújt és azt mondja neki: „Növekedj!” Vagyis csak a szenvedés késztet minket arra, hogy lemondjuk a nyugalom öröméről, és megpróbáljunk új birtoklást szerezni.

De ha nem szenved az ember, akkor megmarad a jelenlegi állapotában. Például egy egyszobás lakásban élő ember megnősül, de lusta, vagyis jobban szereti a nyugalmat, mint mások, ezért beleegyezik, hogy egyszobás lakásban éljen. Bár amikor egyedülálló volt, akkor is egy szobában élt, a házasságkötés után is így él tovább.

De ha van néhány gyereke, akkor ő is érzi a zsúfoltságot a házban, és ő is elkezdi érezni az egy szobában élés szenvedéseit. Ez a szenvedés aztán arra kényszeríti, hogy túlórázzon, vagyis a megszokottnál jobban megerőltesse magát, hogy egy többszobás lakásba költözhessen.

Ugyanez a helyzet a munkában is. Amikor az ember tanult, és az apja arra nevelte, hogy a Tórával és a Mitzvákkal foglalkozzon, és amennyire az apja hagyta, hogy lássa, mi a spiritualitás, és mi a Teremtő érdekében végzett munka, ez elég volt ahhoz, hogy folytassa a munkát és betartsa a Tórát és a Mitzvákat. De amikor felnőtt, megnősült, és saját ura lett, gyerekekkel, és tudja, hogy nevelnie kell őket, és át kell adnia nekik az istenfélelem mibenlétét, akkor elgondolkodik azon, hogy mennyivel több megértése és érzékelése van most, mint akkor, amikor kilencéves gyerekként elkezdődött a nevelése, vagy amikor [tizenhárom évesen] a Bar-Mitzvah-ját tartotta.

Aztán látja, hogy nem haladt előre úgy, hogy azt mondja: „Most már értem a Tóra és a Mitzvák fontosságát, amit gyermekkoromban nem tudtam”. És ha emiatt szenvedést kezd érezni, vagyis visszamaradottnak látja magát, hogy bár ő már felnőtt, de az elméje olyan, mint egy gyermeké, vagyis most ugyanolyan megértése van a Tórában és a Mitzvákban, mint akkor volt, és nem haladt előre úgy, ahogyan haladni kellene. Ebből következik, hogy úgy érzi magát, mint egy kisfiú, és ezek a szenvedések arra késztetik, hogy erőfeszítéseket tegyen, hogy találjon egy vezetőt, aki tanítja őt, hogy felnőjön és férfivá váljon, és ne maradjon meg gyermekként a munkában.

Most már értjük, amit kérdeztünk: Mit jelent az, amit bölcseink mondtak a Tórától el nem térítő szenvedésekről, hogy azokat „a szeretet fájdalmainak” nevezik? Azt jelenti, ahogyan írva van: „Akit az Úr szeret, azt meginti”. Vagyis ezek a szenvedések arra késztetik az embert, hogy a Tórában és a Mitzvákban előrehaladjon, vagyis ne úgy értse a Tórát és a Mitzvákat, mint amikor még gyermek volt, hanem úgy, ahogy az egy felnőtt emberhez méltó.

Ebből következik, hogy a szenvedés arra késztette, hogy úgy tanuljon és foglalkozzon a Tórával és a Mitzvákkal, ahogy az az „ember” állapotához méltó, és nem a „gyermek” állapotához, ahogy bölcseink mondták: „Téged ‘embernek’ hívnak, a világ nemzeteit pedig nem hívják ‘embernek’”. Az „ember” azt jelenti, hogy „beszélőnek” tekinthető, vagyis nem az „állatok” táplálékát veszi magához, hanem a „beszélőnek” megfelelő táplálékot. Ezt nevezik „a szeretet fájdalmainak, amelyek nem vonják el a Tórától”, hanem éppen ellenkezőleg, a Tóra és a Mitzvák eléréséhez vezetik.