Mit jelent a munkában, hogy „Nincs más Királyunk, csak Te”?

1. cikk, 1991.

Meg kell értenünk, mit jelent, amikor azt mondjuk: „Nincs más királyunk, csak Te”. Ez azt jelenti, hogy amikor a Teremtőt dicsérjük, hogy „Nincs más királyunk, csak Te”, akkor nem vagyunk olyanok, mint a világ nemzetei, akiknek sok istenük van, míg nekünk csak Te vagy a Királyunk.

Ebből úgy következik, mintha a Teremtő nagyobb lenne náluk. Miért olyan fontos ez, ha a Teremtő fontosabb náluk, és mi a Teremtőt választottuk? Ezt úgy mondhatjuk, ahogyan a Zohárban („A Zohár könyvének bevezetése”, 161. pont)  írva van: „Rabbi Aba mondta: ‘Meg van írva: Ki ne félne Téged, a nemzetek Királya, mert ez a Te érdemed?’ Miféle dicséret ez? Rabbi Simon azt mondta erre: ‘Ez a vers nem sok tiszteletet ad Neki, mert meg van írva: ‘Mert a nemzetek összes bölcsei között és az összes királyságukban nincs hozzád hasonló. Mivégre ez az összehasonlítás olyan emberekkel, akiknek nincs erre létjogosultságuk?’”

Bár ennek sokféle értelmezése van, a munkában megmagyarázzuk. Köztudott, hogy a munka rendje mindenekelőtt a hit alapján kezdődik. Rögtön a munka kezdetén magunkra vesszük a Mennyei Királyság terhét, vagyis azt, hogy higgyük, hogy a Teremtő a világ irányítója. Vagyis Ő vigyáz a világra a személyes Gondviseléssel, ahogyan azt a „A munka rendje, a Baal HaSulamtól’ című cikkben olvashatjuk.

Ezek után tudnunk kell, hogy a hit, amit magunkra veszünk, alárendelt jelentőségű, ami azt jelenti, hogy ha mindent tudnánk, és nem kellene hinnünk, akkor ez a tudás fontosabb lenne az ember számára. Most az embernek azt kell hinnie, hogy bár a hit az ember számára csekély jelentőséggel bír, mégis úgy dönt, hogy kifejezetten a hitnek ezt az útját választja az értelem fölött, mivel hisz a bölcsekben, abban, amit ők elértek és mondtak.

De aki nem hisz a bölcsekben, az azt mondja, hogy ha a tudás sikeresebb lenne az ember munkájában, mint a hit, ahogy az ember gondolkodik, és azt mondja, hogy ha a Teremtő szolgálata a tudás állapotában történne, és nem kellene hinnünk, akkor valószínűleg sokkal több szolgája lenne a Teremtőnek, és sok ember szentelné magát a munkának. De amikor az embernek hinnie kell mind a Teremtőben, mind a bölcsekben, akkor a hit, hogy az embereknek hinniük kell, eltaszítja őket attól, hogy dolgozni kezdjenek.

Aki azonban a Teremtőhöz akar közelíteni, annak hinnie kell a bölcsekben, akik azt mondták, hogy ha a tudás útja valóban jobb lenne a világ irányítására, a Teremtő a megismerés, tudás módján adná a munkát.

Ehelyett a Teremtő tudja, hogy a legsikeresebb módja annak, hogy az ember elérje a célt, ami a Teremtő vágya, hogy jót tegyen  teremtményeivel - hogy az ember a szégyen kenyere nélkül részesülhessen az örömben és a gyönyörben -, ez kifejezetten a hit útján történik.

Mivel azonban az ember az önszeretet természetével születik, a test azt élvezi, ami közelebb áll az önszeretetéhez. Ezért, amikor az embernek azt mondják, hogy a Tórát és a Mitzvákat [Parancsolatokat/jó cselekedeteket] a hit alapján kell betartania, akkor az nehezére esik. Boldogabb lenne, ha mindent tudna.

A hitre vonatkozóan azonban sok megkülönböztetés lehetséges, amely azt takarja, hogy az embernek mit kell hinnie. A dolog egyszerű: Az embernek csak a jutalomban és a büntetésben kell hinnie. Vagyis, ha betartja a Tórát és a Mitzvákat, akkor jutalmat kap, ha pedig nem tartja be, akkor büntetést.

Minden szinten van jutalom és büntetés. Az egyetlen különbség abban van, hogy mi a jutalom és mi a büntetés. Ebben vannak különbségek a fokozatok között. Ez vonatkozik a testi dolgokra is. Például egy gyermeknek azt mondják, hogy ha nem akar enni, akkor büntetést kap, például amikor minden gyerek, aki eszik, elmegy kirándulni, az a gyerek, aki nem akar enni, otthon marad.

Néha a jutalom és a büntetés magában az evésben fejeződik ki, abban, hogy aki nem teszi meg, amit a szülők mondanak, az ma nem kap enni, és éhes marad. Ebből következik, hogy ez minden emberre ugyanígy vonatkozik: A jutalom és a büntetés adja az embernek az erőteljes lökést a fejlődéshez.

Emiatt néha az ember azt hiszi, hogy a Tóra és a Mitzvák betartásával jutalmat kap ebben a világban, ahogy a Zohárban írva van: „Vannak emberek, akiknek a félelme ebben a világban a jutalom és a büntetés által van, ami hosszú életet, egészséget stb. jelent, és vannak, akiknek a jutalom és a büntetés a következő világban van, ami az Édenkertet jelenti számukra”. Továbbá vannak olyan emberek, akiknek a  félelme a Lishma [az Ő érdekében], amely azt jelenti, hogy „mert Ő nagy és uralkodik”, akiknek kiváltságos, hogy a Királyt szolgálják, és ez a jutalmuk, és nincs szükségük más jutalomra.

Más szavakkal, saját fennhatóságukat eltörlik, nem törődnek magukkal, és egyetlen gondjuk az, hogy megelégedettséget szerezzenek a Teremtőnek. Mivel a „megszerzési vágynak” nevezett test ezt nem fogadja el, ellenáll ennek a munkának. Ezért éppen itt, a munkában, ahol az ember azért akar dolgozni, hogy adakozzon, felemelkedések és zuhanások jelennek meg.

Ebben a munkában a „jutalom és a büntetés” teljesen más, mint a jutalomért végzett munkában alkalmazottak. Amikor az embernek van némi ízérzékelése a munkában, és úgy érzi, hogy valamennyire közel került a Teremtőhöz, ez a jutalma. Ha úgy érzi, hogy kitaszították a Teremtő munkájából, vagyis nem érez semmilyen ízt a munkában, akkor az ember ezt tekinti a „legnagyobb büntetésnek”.

Más szavakkal, nincs benne a munka érzése. Mégis azt kell mondani, hogy ez a kitaszítottság, amit érez, azért van, mert távol van a Teremtőtől, hiszen az ember megérti, hogy ha közelebb lenne a Teremtőhöz, akkor másképp kellene éreznie, mint ahogyan most érez, hiszen meg van írva: „Erő és öröm van nála”.

Ez azt jelenti, hogy amikor az ember úgy érzi, hogy a Kedusha [Szentség] helyén van, és a Kedusháról azt írják, hogy „erő és öröm”, de most úgy érzi, hogy nincs életereje, és mindent sötétnek és feketének lát, és nem tudja leküzdeni azt az állapotot, amiben van, egy olyan ember számára, aki a Teremtő érdekében akar dolgozni jönni, ez a legnagyobb büntetésnek számít.

Amikor az ember túl akar lépni azon az állapoton, amelyben van, látja, hogy lehetetlen a Teremtőhöz közelíteni. Néha kétségbeesésbe zuhan, ami azt jelenti, hogy el akar menekülni a küldetéstől, és úgy dönt, hogy ő soha nem lesz képes elérni azt a fokozatot, ahol nem a saját javára, hanem csak a Teremtő javára törekszik.

A kérdés tehát az, hogy melyik az igaz? Vagyis téved-e, és valóban lehetséges-e eljutni egy olyan állapotba, ahol minden cselekedete a Teremtő érdekében történik, vagy nem? Azaz, segít-e a felülkerekedés, és az embernek valóban van-e ereje arra, hogy egyedül tegyen meg mindent a Teremtő érdekében?

A válasz az, ahogyan írva van: „Nincs más királyunk, csak Te”, mert erőtlenek vagyunk, hogy legyőzzük önmagunkat és magunkra vegyük ezt a munkát {mindenek felett}, hogy Te vagy a Királyunk, és hogy csak a Király fontossága miatt fogunk Téged szolgálni, és semmit sem teszünk önmagunkért, azon kívül, ami Neked szolgál. Csak Te adhatod nekünk az erőt, a második természetet, ami az adakozás vágya.

Ezért először is azt mondjuk: „Atyánk, Királyunk, vétkeztünk Előtted”. Vagyis az ember nem mondhatja: „Nincs más királyunk, csak Te”, ami azt jelenti, hogy csak a Teremtő adhatja ezt a hatalmat. És honnan tudja az ember, hogy ez nem az ő hatalmában áll? Ezért először is az embernek meg kell tennie mindazt, amit megtehet, ahogy meg van írva: „Mindent, amit a kezeddel és erőddel megtehetsz, azt tedd meg”.

Ekkor az ember olyan állapotba kerül, ahol érzi, hogy mennyire távol van a Teremtőtől, azaz semmit sem tud tenni a Teremtő érdekében. Akkor az ember úgy érzi, hogy bár betartja a Tórát és a Mitzvákat, mégis bűnösnek tekintik, mert azt látja, hogy nem a Teremtő érdekében dolgozik. Ezért az embernek először is azt kell mondania: „Atyánk, Királyunk, vétkeztünk Előtted.” Annak ellenére, hogy betartja a Tórát és a Mitzvákat az ember, úgy érzi, hogy vétkezett azáltal, hogy nem tesz semmit a Teremtő érdekében.

Ezután teljes szívvel kijelenti: „Atyánk, Királyunk, nincs más királyunk, csak Te.” Más szóval, csak a Teremtő segíthet abban, hogy Őt tegyük királyunkká, tehát dolgozhatunk, mert a Királyt szolgáljuk, és ez a jutalmunk az, hogy kiváltságunk van a Király szolgálatára. Ez azt jelenti, hogy csak ekkor tehetünk meg mindent a Teremtő érdekében.

Más szavakkal, ha a Teremtő nem adja meg az embernek ezt az erőt, hogy érezze, „nagy Királyunk van,” akkor nincs ereje dolgozni a Teremtő érdekében, mert a test azt állítja: „Mit kapsz attól, hogy a Teremtőnek adakozol?” Más szóval, amíg a kapni akarás uralkodik, addig az ember erőtlen. Néha kételkedik a kezdetekben, azaz azt mondja, hogy most már látja, hogy hiába dolgozott, és nem nyert semmit a munkájával. Most látja igazán, hogy minden munkája hiábavaló volt.

Ezért, amikor a Teremtő segít neki, és megadja neki az adakozás vágyát, és úgy érzi az ember, hogy nagy Királya van, csak a Teremtő adhatja meg ezt. Ez az értelme annak, ami meg van írva: „Atyánk, Királyunk, nincs más királyunk, csak Te.” Nevezetesen: „Csak Te tudod éreztetni velünk, hogy nagy Királyunk van, és érdemes érte dolgozni, megelégedettséget szerezni Neki.”

A fentiek szerint kell értelmeznünk azt, ami a Zohárban (Haazinu, 210. tétel) meg van írva: „Boldog az, aki a Királyt hívja, és tudja, hogyan kell Őt helyesen hívni. Ha hívja, de nem tudja, kit hívott, a Teremtő eltávolodik tőle, ahogyan meg van írva: ‘Az Úr közel van mindazokhoz, akik segítségül hívják Őt’. Kihez van Ő közel? Megismételte és azt mondta: ‘Mindenkihez, aki igazságban hívja Őt’. De vajon hívja-e valaki Őt hamisan? Rabbi Aba azt mondta: ‘Igen, az, aki hívja, de nem tudja, kit hív’. Írva van: ‘mindazoknak, akik igazságban hívják Őt’. Mi az, hogy ‘igazságban’? Ez a Király pecsétgyűrűjével van.”

Meg kell értenünk, amit az „igazságban” és a „hamisan” kifejezéssel kapcsolatosan mond az írás, hogy csak azokat hallgatják meg, akik „igazságban” hívnak. Azt kérdezi: „Mi az ‘igazságban?’” Azt is tudnunk kell, mi az a „hamisan”, azaz mit jelent az, hogy az ember hamisan hívja a Teremtőt a munkában.

A Sulam [A Zohár létra kommentárja] („A Zohár könyvének bevezetése”, 175. pont) a következőképpen idézi bölcseink szavait: „A világ teremtésekor, amikor Ő azt mondta az angyaloknak: ‘Alkossunk embert a mi képmásunkra’, a Heszed [Kegyelem] azt mondta: ‘Legyen megteremtve, mert kegyelmesen cselekszik’. Emet [Igazság] azt mondta: ‘Ne teremtsük meg, mert ‘ő csupa hazugság’. Mit tett a Teremtő? Fogta az Igazságot, és a földre vetette, ahogyan meg van írva: ‘Vessétek az Igazságot a földre.’” Értelmezés: Ismeretes, hogy bölcseink azt mondták: „Az embernek mindig a Tórával és a Mitzvákkal kell foglalatoskodnia, még akkor is, ha Lo Lishmában [nem az Ő érdekében], mivel Lo Lishmából [nem az Ő érdekében] eljutunk a Lishmába”. Az ember alacsony volta miatt nem tud azonnal részt venni az Ő Mitzváiban, hogy megelégedettséget szerezzen Teremtőjének. Ezért előbb Lo Lishma Mitzváival kell foglalatoskodnia, vagyis minden a saját érdekébenkell tennie. És mégis bőséges Kedusát meríti a Mitzvák végzése közben. A bőség által, amit kiterjeszt, végül eljut arra, hogy részt vegyen a Lishma Mitzváiban. Ez az, amire az Igazság panaszkodott az ember teremtésével kapcsolatban, aki azt mondta, hogy csupa hazugság.

A fentiek alapján látjuk, hogy az „Igazság” azt jelenti, hogy Lishma, vagyis a Teremtő érdekében végzett munka, a  „hamisság” pedig azt jelenti, hogy Lo Lishma, vagyis a saját érdekében végzett munka. Ez alapján értelmezhetjük azt, amit a Zohár mond: „közeli mindazokhoz, akik Igazságban hívják Őt”. Köztudott, hogy a „közeli és távoli” a spiritualitásban azt jelenti, hogy a forma-egyezést „közel”-nek, a forma-eltérést pedig „távol”-nak nevezik.

Ebből következik, hogy aki eljut az „igazság” állapotába, ahol érzi, hogy hacsak a Teremtő nem segít neki, hogy a Teremtő érdekében jusson munkához, annak nincs reménye arra, hogy valaha is elérje a Lishma fokozatát önmagától, ami azt jelenti, hogy mindent csak a Teremtő érdekében tegyen. Ezért kéri a Teremtőt, hogy segítsen neki, és adja meg neki az igazság minőségét, amelyet „a Teremtő érdekében” állapotának neveznek.

Más szóval, arra kéri a Teremtőt, hogy adja meg neki az igazság minőségét, amit „a forma-egyezésnek” nevezünk. Ehhez az emberhez a Teremtő közel áll. Más szóval, a forma-egyezésben akar lenni a Teremtővel, akit úgy hívnak, hogy „ahogy Ő kegyelmes, úgy te is kegyelmes vagy”. Ezt úgy hívják, hogy „az Úr közel van azokhoz, akik közel akarnak lenni”, amit „ forma-egyezés”-nek neveznek.

Ezzel szemben azokhoz az emberekhez, akik hamisan hívják a Teremtőt, vagyis akik azt akarják, hogy a Teremtő segítse őket Lo Lishmával, amit „ forma-eltérésnek” neveznek, azoktól a Teremtő távol van, mivel nem akarnak közel kerülni a Teremtőhöz, amit Dvekutnak, azaz „ forma-egyezésnek” neveznek. Ez a jelentése annak, amit mond: „Az igazságot ‘a Király gyűrűjének’ nevezik”, ami az igazságot jelenti, ami azt jelenti, hogy a Mennyek Királyságát, amit magukra vesznek,  „igazságnak” tekintik, azaz minden a Teremtő érdekében történik.

Az embernek azonban előbb elő kell készítenie egy Klit erre a fényre, amit „adakozási vágynak” hívnak. A Klit „hiánynak” nevezzük, ami azt jelenti, hogy az ember nem hívja segítségül a Teremtőt, amíg nem kezdi el az adakozás munkáját, és nem látja, hogy teljesen alkalmatlan arra, hogy ezt egyedül elérje. Ekkor az ember kéri, hogy segítséget kapjon felülről.

Ezért, miután az ember megtett mindent, amit csak tudott, és látta, hogy teljesen képtelen elérni ezt a vágyát, rájön, hogy senki más nem segíthet neki, csak a Teremtő. Ekkor az ember azt mondja: „Atyánk, Királyunk, nincs igazi királyunk, vagyis nincs módunk arra, hogy egy olyan királyban higgyünk, akit képesek lennénk szolgálni, ‘mert Ő hatalmas és mindenek felett uralkodó’, de Te, vagyis csak a Teremtő segíthet hozzá ehhez.” Ez azt jelenti, hogy csak a Teremtő segíthet az emberen.

Ott, a Zohárban úgy van értelmezve, hogy a király gyűrűjét „középső vonalnak” nevezik, és a középső vonalat „igazságnak”. Más szavakkal, minden vonal önmagában nem teljes. Ezt egy allegóriával érthetjük meg: Két ember ételt készített a vendégeknek. Az egyik húst, halat és egyéb dolgokat készített, a másik pedig csak fűszereket, sót, ecetet és így tovább. De aztán vita támadt közöttük, és mindegyikük azt mondta, hogy majd ő hívja magához a vendégeket, és ő adja nekik az ételt. Amikor az, aki megígérte, hogy csak fűszereket ad, hagyta, hogy megegyék a fűszereket, vagyis igyák az ecetet, egyék a sót, stb. És a másik, aki húst, halat és egyéb ételeket adott nekik enni. De ki tudta volna megenni a húst és a halat só stb. nélkül? Mivel az emberek egyik helyen sem tudtak enni, ezért békét kellett kötniük egymással, és az ételt a fűszerekkel össze kellett keverni, és a kettőből együtt jó étel kerekedett ki.

Hasonlóképpen, amikor valaki elkezd a Lo Lishmában járni, az a teljesség állapotában van. Ezt nevezik „egyetlen vonalnak”. Amikor azonban átvált a bal vonalra, és elkezdi kritizálni a munkája rendjét, vagyis azt, hogy milyen szándékkal dolgozik, nevezetesen, hogy milyen jutalmat akar a munkájáért, keserű ízt érez.

Más szóval, látja, hogy nincs minden rendben vele. Másképpen fogalmazva, látja, hogy nem tud semmit sem tenni a Teremtő érdekében. Ebben az állapotban egyik  vonal sem teljes önmagában, mivel a „ jobb” kiteljesedése csak azért van, mert az ember elégedett a sorsával, vagyis azt mondja, hogy nagyon kiváltságos, hogy van egy kis kapaszkodója a spiritualitásban, még ha ez Lo Lishma is, mert a tettek tekintetében van valamije azáltal, hogy betartja a Teremtő Mitzváit. Bár a Teremtőbe vetett hit csak részben van jelen és nem kiteljesedett hit (ahogy a „Bevezetés a Tíz Szfíra Tanulmányába” 14. pontjában írják), ez a rész mégis fontos az ember számára.

Nem így van ez a bal vonalon, ahol látja, hogy tele van hibákkal, és keserű ízt érez az életében. Olyan, mint egy fűszer, amit azért adnak, hogy megédesítsék az ételt. De a fűszer étel nélkül nem étel. Ebből következik, hogy mindegyik vonal önmagában hiányos, de ha mindkét vonalat, a jobb és a bal vonalat használjuk, akkor ebből a középső vonalhoz jutunk.

Más szóval, a Teremtő adja a lelket, ahogy bölcseink mondták: „Három társa van az embernek: az apja, az anyja és a Teremtő”. Az apát „jobb vonalnak” nevezik. Ő adja a fehéret. A „fehér” azt jelenti, hogy ott nincs hiány. Az anyát a „bal vonalnak” nevezik. Ő adja a pirosat, amit „hiánynak” neveznek. A kettőből együtt kialakulhat a középső vonal, amit úgy hívnak, hogy „A Teremtő adja a lelket”. Ekkor jelenik meg az „ember” minősége.

Tudnunk kell, hogy amikor az ember a bal vonalra vált, és elkezdi látni, hogy milyen messze van az adakozás vágyától, és hogy elmerül az önszeretetben, és olyan mértékben látja a hibáit, amit soha nem gondolt volna - hogy mennyire eltávolodik a Teremtőért való munkától -, akkor elkezd gondolkodni, hogy idegen gondolatok érkezhettek hozzá a Sitra Achratól [Másik Oldalról], aki ezeket a gondolatokat és vágyakat adja neki, amelyek nem illenek ahhoz, aki a Teremtő szolgája akar lenni. Még egy hétköznapi ember számára is, aki nem dolgozik, nem helyénvaló, hogy ilyen gondolatai és vágyai legyenek. Ilyenkor az embernek a bölcsekbe vetett hittel kell felülemelkednie, és hinnie kell, hogy mindezek a gondolatok felülről jönnek, ahogyan az a „Más istenek” című cikkben írva van. Más szóval, a Teremtő küldi őket az embernek, de nem szabad azt gondolnia, hogy ezek új gondolatok és vágyak, amelyek korábban nem léteztek az emberben, de most megjelentek. Ez nem így van.

Sokkal inkább arról van szó, hogy ezek már korábban is ott voltak az ember testében, de nem tárultak fel, mert semmi sem történik ok nélkül. Most, hogy az ember az igazság útján akar járni, és korrigálni akarja saját magát, felülről megmutatkozik neki, ami a testében van, és ami kifelé nem látható. Most, hogy az ember korrigálni akarja magát, ezeket a gondolatokat megmutatják neki, hogy tudja, mit kell korrigálnia.

Hogy ezt megértsük, meg kell néznünk A bölcsek gyümölcse című könyvben (1. rész, 55. oldal), ahol ez áll: „Elismerem, hogy ebben igazad van; egyáltalán nem érzem azokat a fájdalmakat, amelyeket te érzel. Ellenkezőleg, örülök azoknak a romlottságoknak, melyek már feltárultak és azoknak, amelyek éppen most tárulnak fel. Sajnálom és panaszkodom, azonban a nem feltárt romlottságok miatt. Ha most jelentek meg, akkor kétségtelen, hogy kezdetben is itt voltak, csak el voltak rejtve. Ezért örülök, amikor előbújnak a rejtekhelyeikből. Emlékszem, hogy hasonlóan beszélgettem veled Rosh HaShanah [a zsidó év első napja] első napján, Tav-Reisz-Peh-Alef [1920. szeptember 13-án], amikor hazatértünk A. M. házából, és nagyon szomorú dolgokat osztottál meg velem, amelyeket aznap reggel a reggeli istentisztelet [ima] alatt láttál (ő volt a reggeli istentisztelet ima vezetője). Öröm töltött el előtted, és megkérdezted tőlem: ‘Miért az öröm?” Én akkor ugyanazt válaszoltam neked, hogy amikor eltemetett gonoszok jelennek meg, bár még nem győzték le őket teljesen, már a megjelenésük is nagy megváltásnak számít, és a nap megszentelését eredményezi.”

Ezért nem szabad megijednünk, ha valaki úgy érzi, hogy zuhanás állapotában szenved, mintha fentről dobták volna le. Ellenkezőleg, ilyenkor az embernek hinnie kell, hogy a Teremtő gondoskodik róla, és vezeti őt, hogy képes legyen elérni a Dvekutot [Összetapadást] Vele, ahogy írva van: „És hogy ragaszkodjon Hozzá”.

Ekkor az ember olyan állapotba kerül, amikor úgy érzi, hogy vétkezett. Vagyis mielőtt elkezdte volna az adakozás munkáját, úgy gondolta, hogy ő nem teljes, de általában véve rendben van, hiszen látta mások alacsonyrendűségét, míg ő, hála Istennek, nem olyan rossz. Most azonban azt látja, hogy ő a legrosszabb. Vagyis senkinek nincsenek ilyen gondolatai és vágyai, mint neki.

A válasz az, hogy ahhoz, hogy valaki képes legyen egy teljes értékű dolog befogadására, teljes hiányt kell mutatnia. Ezért fentről minden alkalommal megmutatják neki a hiányait, amelyek a testében rejtve voltak. Ebből következik, hogy az embernek azt kell mondania, hogy a Teremtő kegyelmes volt vele, amikor feltárta előtte a hiányosságait, éppen úgy, ahogyan a kitöltöttséget is megadja majd neki, mert „hiány nélkül nincs kitöltöttség”.

Ezzel értelmezhetjük azt, ami meg van írva (89. zsoltár): „Az Úr Kegyelméről fogok énekelni örökké, nemzedékről nemzedékre hirdetem számmal a Te hitedet”. Meg kell értenünk az „örökké énekelni” jelentését. Hogyan énekelhet valaki a Teremtőnek, amikor azt látja, hogy tele van hibákkal, és a szíve nem teljes a Teremtővel, és távol érzi magát a Teremtőtől? És néha még a küldetés elől is menekülni akar. Hogyan mondhatja, hogy ez az Úr kegyelme, és erről énekel a Teremtőnek?

A fentiek szerint az embernek azt kell mondania, hogy az a tény, hogy ő egy alantas állapotban van, nem azért van, mert most rosszabbá lett. Inkább most, mivel ki akarja javítani magát, hogy minden cselekedete a Teremtő érdekében legyen, felülről megmutatkozik neki a valódi állapota, ami a testében van, ami eddig rejtve volt, és nem volt nyilvánvaló. Most a Teremtő feltárta őket, ahogyan az Egy bölcs gyümölcse című könyvben meg van írva.

Az ember azt mondja erről, hogy kegyelem, hogy a Teremtő feltárta előtte a benne lévő rosszat, hogy megismerje az igazságot, és képes legyen a Teremtőtől igaz imával kérni. Ebből következik, hogy egyrészt most látja, hogy távol van a Teremtőtől. Másrészt az embernek azt kell mondania, hogy a Teremtő közel van hozzá és törődik vele, és megmutatja neki a hibáit. Ezért azt kell mondania, hogy ezek kegyelmek.

Ezt jelentik a szavak: „Az Úr kegyelméről fogok énekelni örökké”. Vagyis egyrészt boldog, és erről énekel. Másrészt látja, hogy meg kell térnie. Más szóval, kérnie kell a Teremtőtől, hogy hozza közelebb, és adja meg neki az adakozás vágyát, ami egy második természet.

Ezt jelentik a szavak: „nemzedékről nemzedékre megismertetem a Te hitedet”. A „nemzedékről nemzedékre” azt jelenti, hogy a kettő között megszüntetés van, ami a felemelkedések és a zuhanások jelentése. A nemzedék pozitív, a megszüntetés pedig negatív. Azonban kifejezetten ez által jelenik meg a hit fénye.