Az adakozással kapcsolatban

16. cikk, 1984.

Az adakozás kérdésének magyarázata. Amikor valaki olyan valakit szolgál, akit a világ fontosnak tart, a fontos embernek nem kell őt megjutalmaznia a szolgálatáért. Ehelyett az illető úgy tekinti a fontos személy szolgálatát, mintha az megjutalmazta volna őt. Ez azt jelenti, hogy ha valaki tudja, hogy az egy fontos ember, akkor már élvezi a szolgálatot, és nincs szüksége további jutalomra a szolgálatáért. Inkább maga a szolgálat az ő öröme.

De ha egy hétköznapi embert szolgál, akkor nem leli örömét a szolgálatban, és meg kell őt jutalmazni. Ez azt jelenti, hogy ha ugyanazt a szolgálatot végzi egy fontos ember számára, akkor nincs szüksége jutalomra.

Például, ha egy fontos személy repülővel érkezik, kis bőrönddel, sokan várják az érkezését, és a fontos személy odaadja bőröndjét valakinek, hogy vigye el az autóhoz, amely hazaviszi őt. Ezért a szolgálatért mondjuk száz dollárt akar adni az illetőnek. Biztosan megtagadja, hogy elfogadja tőle, mert a szolgálatából nyert öröme több, mint amit a felkínált száz dollár megszerzése jelentene neki.

Ha azonban a az illető egy hétköznapi ember volna, ő még pénzért sem szolgálná. Ehelyett azt mondaná neki: „Vannak hordárok itt; ők elviszik az ön bőröndjét az autóhoz. Ami engem illet, nem méltó hozzám kiszolgálni önt. De mivel ez a hordárok dolga, azok szívesen szolgálják önt, ha fizet nekik.”

Ebből következik, hogy ugyanabban a cselekedetben eltérés és jelentős különbségtétel van, nem magában a cselekedetben, hanem abban, hogy kiért teszi az ember, amennyiben egy fontos emberért teszi. Ez csak attól függ, hogy mennyire fontos az ő szemében az illető, vagyis ahogy mit érez az illető nagyságával kapcsolatban. Nem számít, vajon ő tudja-e róla, hogy fontos ember, vagy körülötte mások mondják róla, hogy fontos ember; ez már erőt ad neki, hogy szolgálja őt, mindenféle jutalom nélkül.

A fentiek szerint meg kell értenünk annak valódi szándékát, aki a fontos embert szolgálja. Vajon az a szándéka, hogy élvezze a szolgálatát, hiszen ezt nagy kiváltságnak tartja? Vagy azért, mert nagy örömét leli abban, hogy őt szolgálhatja? Melyik forrásból származik számára a fontos ember szolgálatának öröme? Ő maga nem tudja. Azonban úgy látja, hogy valami magától értetődő - hogy itt nagy örömről van szó -, ezért akarja őt szolgálni.

Más szóval, az-e a célja, hogy ez egy fontos ember örömét lelje? Vagy szolgálni akarja-e őt, mert ez neki (magának) szerez örömet? Ami azt jelenti, hogy ha ugyanolyan örömet szerezhetne magának valami más féle módon, mint szolgálattal neki, lemondana-e erről a szolgálatról, mivel csak azért akarja szolgálni őt, mert úgy érzi, hogy itt jó érzést találhat, és azért szolgálja őt?

A kérdés az, hogy azért van-e a szolgálat, mert ő azt akarja, hogy a fontos ember jól érezze magát, az öröm pedig, amit a szolgálatából nyer, csak eredmény, de a célja nem önmaga, hanem csak az, hogy a fontos ember jól érezze magát. Vagy valójában nem is veszi figyelembe a fontos embert, de minden számítása arról szól, hogy neki magának mennyi élvezete származhat a szolgálatból?

És ha megkérdeznénk: „Számít, hogy melyik szándék szerint dolgozik az ember?” A válasz az, hogy tudnunk kell, mit is jelentenek az adakozás edényei.

Három megkülönböztetést találunk az adakozás cselekedetében:

1) Az ember azért vállalja az adakozást másoknak - akár a testével, akár a pénzével -, hogy jutalmat kapjon érte. Más szóval, a szolgálat önmagában nem elég ahhoz, hogy örömet szerezzen neki. Ehelyett azt akarja, hogy valami mást is kapjon érte cserébe. Például azt akarja, hogy az adakozásban végzett munkájáért cserébe megbecsülést kapjon. Ezért van ereje dolgozni. De ha nem lenne biztos abban, hogy cserébe megbecsülést kap, nem tenné meg azt, amit másokért tesz.

2) Az adakozással mások számára cselekszik, és nem kívánja, hogy munkájáért jutalmat kapjon, ami egy másik dolgot, valami mást jelent. Inkább megelégszik azzal, hogy adakozó cselekedeteket végez. Természetéből fakadóan élvezi, hogy másoknak jót tesz, és ez az egész öröme. Bizonyára ez nagyobb fokozat, mint az első, hiszen innen látjuk, hogy azzal a céllal tesz dolgokat, hogy jót tegyen másokkal. Úgy kellene ezt neveznünk, hogy „adakozás az adakozás érdekében”.

Ha azonban egy kicsit mélyebbre nézünk, és megvizsgáljuk a valódi szándékát, amikor másoknak adakozik, vajon azért teszi-e mindezeket a tetteket, mert élvezni akarja - vagyis önszeretetből, hiszen természeténél fogva élvezi az adakozással járó cselekedeteket -, vagy pedig az a célja, hogy élvezze, hogy másoknak jó dolgokat tegyen?

Más szóval, vajon azt élvezi, hogy másoknak jó a hangulata, és ezért igyekszik jót tenni másokkal, hogy jókedvűek legyenek, és élvezzék az életüket? És ha véletlenül azt látja, hogy van egy másik ember, és annak jobban sikerülne, mint neki, hogy megtegye azt, amit ő szeretne tenni a város népe számára, akkor lemondana-e arról, hogy élvezze az adakozási cselekedetek elvégzését, és megpróbálná a másik emberrel elvégeztetni?

Sőt, ha ez a ember - aki az adakozás cselekedeteit anélkül végzi, hogy munkájáért bármiféle jutalmat akarna - nem tudná megtenni azt az engedményt, hogy a másik ember elvégezze ezeket a dolgokat a városának lakói számára, noha tudja, hogy a másik ember hozzáértőbb, akkor sem nevezhetjük ezt „adakozásnak az adakozás érdekében”, hiszen végső soron az önszeretet a meghatározó tényezője.

3) Azért dolgozik, hogy ne kapjon jutalmat. És még ha látja is, hogy van egy másik ember, aki hozzáértőbb, lemond arról az öröméről, hogy másoknak adjon, és csak a másik jólétével törődik. Ezt nevezik „adakozásnak az adakozás érdekében”.

Itt tehát széleskörűen meg kell vizsgálni a valódi szándékát: vajon saját magának akarja-e a jó hangulatot az ember, és ezért szolgál, vagy az a célja, hogy a fontos embernek jó hangulatot adjon.

A fenti megkülönböztetés megértéséhez azáltal érthetjük meg a dolgot, hogy az ember elképzeli magának, hogy a másik egy nagyon fontos ember és ezért szeretne a kedvében járni, ezért lenne emelkedett hangulatban, és ezért akarja őt szolgálni. De a neki végzett szolgálat közben ő maga is emelkedett hangulatban van és el van ragadtatva. Most úgy érzi, hogy minden öröm, amit az életében érezhetne, semmi ahhoz képest, amit most érez, hiszen a legfontosabb embert szolgálja a világon, és nincsenek szavai arra, hogy leírja azt az elégedettséget, amit abból merít, hogy ezt a fontos embert emelkedett hangulatba óhajtja hozni.

Most megvizsgálhatja önmagát, azaz, hogy mi a célja azzal, hogy megelégedettséget akar adni a fontos embernek - saját magával törődik-e, azaz azért akarja megörvendeztetni őt, mert ez emelkedett hangulatot adna neki - vagy csak az a célja, hogy a fontos embernek örömet szerezzen, hogy a fontos ember emelkedett hangulatba kerüljön, és csak azért van nagy vágya, hogy szolgálja őt, amiért az az ember olyan nagyszerű?

Így, bár a szolgálat alatt érzi a nagy örömöt, ami a szolgálat során keletkezik, mégis, ha tudja, hogy van valaki, aki nagyobb megelégedettséget adna a fontos embernek, ha őt szolgálná, lemond a saját öröméről, amit a szolgálat alatt érezhet. Ehelyett teljes szívéből azt kívánja, hogy a másik végezze el ezt a szolgálatot, mert ez nagyobb megelégedettséget hozna neki, mintha ő szolgálná a fontos embert.

Ebből következik, hogy ha beleegyezik, hogy átengedje a szolgálatát - még ha nagy örömöt is érez a szolgálatából - és mégis, hogy a fontos személy hasznára legyen, és megelégedettebbé tegye, lemond róla, mert nem magára gondol, hanem csak a fontos ember érdekeire, akkor ez úgy tekintendő, hogy nem önhasznú szándékkal teszi. Ehelyett minden az adakozás érdekében történik, és nem gondol önmagára. Ilyenkor teljes az önvizsgálata, mert nem tudja becsapni magát, és ezt „teljes adakozásnak” nevezik.

Tudnunk kell azonban, hogy az ember ezt nem tudja egyedül elérni. Inkább azt mondják erről (Kidusin, 30): „Az ember hajlama minden nap legyőzi őt, és meg akarja ölni, ahogyan azt mondják: ‘A gonosz figyeli az igazat, és meg akarja ölni őt’. És ha a Teremtő nem segítene rajta, nem győzné le, ahogyan mondják: 'Az Úr nem hagyja őt a gonosz kezében.’”

Ez azt jelenti, hogy először is az embernek meg kell néznie, hogy van-e ereje ahhoz, hogy képes legyen cselekedni azzal a céllal, hogy megelégedettséget adjon a Teremtőnek. Aztán, amikor már rájött, hogy ezt nem tudja önmagától elérni, akkor az illető egyetlen pontra összpontosítja a Tórát és a Mitzvákat, mégpedig arra, hogy „a bennük lévő fény megreformálja őt”, hogy ez legyen az egyetlen jutalom, amit a Tórától és a Mitzváktól akar. Más szóval, a munkájának jutalma az lesz, hogy a Teremtő megadja neki ezt az erőt, amit „az adakozás erejének” neveznek.

Van egy szabály, hogy aki erőfeszítést tesz, vagyis lemond a pihenésről, az azért teszi, mert akar valamit, hiszen tudja, hogy munka nélkül nem kapja azt meg, ezért fáradoznia kell. Ezen okból kifolyólag, aki erőfeszítést tesz a Tóra és a Mitzvák megtartásáért, annak bizonyára hiányzik valami, és ezért erőfeszítéseket tesz a Tórában és a Mitzvákban, hogy megszerezze ezáltal azt, amit kíván.

Ennek megfelelően az embernek figyelnie kell, és át kell gondolnia, hogy mit akar - mi az a jutalom, amit a munkájáért akar -, mielőtt elkezdi a Teremtő szolgálatában végzett munkáját. Vagy egyszerűen fogalmazva: mi az az ok, ami arra készteti, hogy a Tórával és a Mitzvákkal foglalatoskodjon? Aztán, amikor meghatározza, hogy mire van szüksége, amiért fáradoznia kell, az ember elkezd nagyon erősen gondolkodni, amíg nehéz lesz számára kitalálni, hogy mit is akar valójában.

Ezért van az, hogy sokan nem tudják meghatározni a valódi célt, amikor elkezdenek elmélkedni munkájuk irányáról. Ehelyett azt mondják: „Miért fárasszuk magunkat az önvizsgálattal?”. Ehelyett cél nélkül dolgoznak, és azt mondják: „A következő világért dolgozunk”.

És mi a következő világ? „Miért kellene ezen gondolkodnunk? Csak hisszük, hogy ez jó, és megelégszünk vele. Amikor megkapjuk a következő világ jutalmát, akkor tudni fogjuk, hogy mi az. Miért kellene tovább vizsgálódnunk?”

Csak néhányan mondják, hogy van a Teremtővel való Dvekut [Összetapadás] kérdése, és hogy a Dvekut eléréséhez el kell érniük a forma-egyezést, ami azt jelenti, hogy „Ahogy Ő irgalmas, ti is irgalmasok vagytok”. És akkor elkezd próbálkozni az ember a forma-egyezés elérésével - hogy minden cselekedete az adakozásban legyen -, mert csak ha lekerül róla a világban jelen lévő megszorítás és elrejtettség, akkor kezdi érezni a Kedusát [Szentséget].

De amikor elkezdi elérni az adakozás fokozatait a munkájában, látja, hogy nagyon messze van ettől, hogy nincs vágya olyan gondolatra, szóra vagy tettre, amit képes lenne az adakozás érdekében irányozni. És akkor nem tudja, mit tegyen, hogy megszerezze az adakozés erejét. És minden egyes alkalommal, amikor erőfeszítéseket tesz látja, hogy ez az egész dolog távol áll tőle. Végül rájön, hogy emberileg nem lehetséges, hogy valaha is elérje.

Ekkor döbben rá, hogy csak a Teremtő segíthet rajta, és csak ekkor érti meg, hogy a Tóra és a Mitzvák elkötelezettje kell, hogy legyen annak érdekében, hogy jutalmat kapjon. És a munkájának jutalma az lesz, hogy a Teremtő megadja neki az adakozás erejét. Ezt a jutalmat reméli, hiszen el akarja érni a Dvekutot a Teremtővel, ami a forma-egyezést, vagyis az adakozást jelenti.

És ez az egyetlen jutalom, amit remél, hogy a Tórában és a Mitzvákban végzett fáradozása révén megkapja azt, amit nem tud önmagától megszerezni, és ehelyett szüksége van arra, hogy azt más adja meg neki. Olyan ez, mint a munka a korporalitásban: mivel az ember nem tud magától pénzt szerezni, dolgozik, és cserébe pénzt kap. Hasonlóképpen van a spiritualitásban is, amit nem tud megszerezni magától, szüksége van valakire, aki megadja neki, tehát ez az, amit „jutalomnak” nevezünk.

Ezért, amikor valaki az adakozás minőségét szeretné elérni, mert Dvekutot akar elérni a Teremtővel, és ezt a minőséget nem tudja megszerezni, hanem szüksége van arra, hogy a Teremtő adja meg neki, akkor azt, amit meg akar szerezni, „jutalomnak” nevezzük. És mivel van egy szabály, hogy ha valaki jutalmat akar, akkor erőfeszítést kell tennie és dolgoznia kell, azért tartja meg a Tórát és a Mitzvákat, hogy megkapja ezt a jutalmat, amit „az adakozás erejének” neveznek, ami azt jelenti, hogy kilép az önszeretetből és megkapja a vágyat, hogy legyen ereje csak mások szeretetével foglalkozni.

Ez a jelentése: „Az embernek mindig Lo Lishmában kell a Tóra és a Miztvák munkájában részt vennie, mert majd a Lo Lishmából az ember azért jut el Lishmába [az Ő érdekében], mert a Tórában lévő fény megreformálja őt”. Így a Tórában és a Mitzvákban való munka révén, hogy elérje a Lishmát, úgy éri el a Lishma fokozatát hogy előbb megdolgozik érte. Ezért kapja jutalmul a benne lévő fényt, amely megreformálja őt, és úgy tekintik, hogy felülről kapta meg az adakozás erejét.

Azonban meg kell kérdeznünk: Miért kell először erőfeszítést tennie és miért csak utána kapja meg a Tóra fényét? Miért nem kapja meg ezt azonnal, hogy az azonnal megreformálja őt? Továbbá, miért tesz erőfeszítést és fáradozik a semmiért, és miért vesztegeti az idejét ezért a semmiért? Nem lenne jobb, ha rögtön a munkája kezdetén kapná meg a fényt, vagyis azonnal megkapná a fényt, és azonnal elkezdené a munkáját Lishmában?"

A helyzet az, hogy nincs fény Kli [Edény] nélkül, és a Kli a vágyat jelenti. Más szavakkal, amikor egy embernek szüksége van valamire, és vágyik arra, hogy betöltse ezt a szükségletet, azt „Kli”-nek nevezik. Csak akkor lehet azt mondani, hogy amikor van egy Klije - ami valamilyen beteljesülés utáni vágyat jelent -, akkor kapja meg a kitöltést, és lesz elégedett azzal a kitöltéssel, amit kapott, mivel ez az, amire vágyott. A jutalom akkor tekinthető beteljesülésnek, ha a vágyakozást megkapja. Ráadásul a beteljesülés fontosságának mértéke a sóvárgás mértékétől függ. És a kielégítetlen vágy szenvedésének mértéke szerint élvezi az ember a beteljesülést.

Ezért lehetetlen olyan fényt adni egy embernek, amely megreformálja őt, ha egyáltalán nem vágyik erre. Ez azért van, mert a megreformálása azt jelenti, hogy elveszíti az önszeretet erejét, és megkapja a mások szeretetének erejét.

Ha valakinek nincs vágya az önszeretetből való kilépésre, és azt mondják neki: „Végezz némi munkát, és cserébe nem lesz vágyad az önszeretetre”, akkor nem tekinti ezt jutalomnak. Éppen ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy a tulajdonosnak a munkáért, amit a tulajdonosnak végzett, meg kellett volna jutalmaznia őt a munkájáért cserébe. Ellenben cserébe valami nagyon rosszat ad neki, méghozzá olyannyira, hogy egy pillanat alatt elveszítené az önszeretetét. Ki menne bele ebbe?

Ezért először a Lo Lishmában kell tanulni, hogy ezen keresztül a test segítse őt, hiszen az ember hajlandó lemondani egy kis örömről, egy nagyobb öröm érdekében. De az ember természeténél fogva képtelen bármilyen örömöt elképzelni, ami nem az önszereteten alapul. Ezért mondják neki, hogy jutalmat kap, ha Tórával és Mitzvákkal foglalatoskodik. Ez nem hazugság, mert biztos benne, hogy megjutalmazzák. Más szóval, azt mondják neki, hogy a Tórában és a Mitzvákban tett erőfeszítéseiért jutalmat fog kapni, és ez az igazság, hiszen valóban jutalmat fog kapni, de a jutalom meg fog változni.

Például egy apa azt mondja a gyermekének: „Ha jó fiú leszel, veszek neked egy játékautót, műanyagból”. Ezután az apa külföldre megy, és néhány év múlva visszatér. A fiú már felnőtt, és odamegy az apjához, és azt mondja neki: „Apa, mielőtt külföldre mentél, ígértél nekem egy műanyag játékautót”. Ezért az apja elmegy és vesz neki egy igazi autót, olyat, amivel nagy távolságokat lehet megtenni.

A fiú már okos, és megérti, hogy most nem a műanyag autónak van itt az ideje, hanem egy igazi autónak. Vajon ezt az apja megtévesztésnek tekinti? Természetesen nem! Ehelyett most a fiú belátja, hogy amikor gyerek volt, csak egy apró jutalom ígéretét értette meg.

Az ember a spiritualitásban is egy jelentéktelen jutalommal kezd, amit Lo Lishmának hívnak, ami azt jelenti, hogy valami olyan jutalmat vár el, ami értéktelen ahhoz a valódi jutalomhoz képest, amit kapni fog - a Lishmával való jutalmat -, ami a Kli, amiben az ember megkaphatja az örömöt és az élvezetet, amit a Teremtő átadni akar. Ezek az igazi örömök.

Ebből az következik, hogy azáltal, hogy azt mondják neki, hogy Lo Lishmában dolgozzon, vagyis azért, hogy jutalmat kapjon, ez igaz, azaz amikor az adakozás érdekében erőfeszítéseket tesz, akkor ő is jutalmat fog kapni. Az egyetlen hamisság a tényleges jutalomban van. Amíg az ember a Lo Lishmában van, azt hiszi, hogy más jutalmat fog kapni, mivel hogy az a Kli, aki azt megszerzi, az „önszeretetnek” nevezve.

De azután, amikor az ember felnő, elkezdi megérteni, hogy a Kelim [Edények], amelyek ténylegesen megszerzik a jutalmat, az adakozás edényei, hogy éppen ezeken a Kelimeken keresztül kapja meg az igazi örömöt és gyönyört. Ekkor úgy érzi, hogy ő a legboldogabb ember a földön. De az a jutalom, amit a Lo Lishmában való tartózkodása alatt szeretett volna megkapni, csak egy kisfiúnak megfelelő jutalom lehetett.

Így, amikor azt tanulja, hogy a Lo Lishmában végzett munkájáért jutalmat és örömöt kap, az nem tekinthető hazugságnak, mivel nem veszített semmit azáltal, hogy a jutalmát nagyobb jutalomra cserélte. Csak azt kell elmagyaráznunk, hogy a Lo Lishma, vagyis ez a jutalom nem az igazi neve, ahogy ő gondolja. Ehelyett a jutalomnak más neve van. A jutalom azonban jutalom marad, és a jutalomban nem csak a jutalom neve változik, mert - egy hamis és képzelt jutalomról - egy valódi jutalomra.

A fentiekből következik, hogy a legfontosabb dolog, amire az embernek szüksége van a Tórában és a Mitzvákban végzett fáradozásáért cserébe, az, hogy a Teremtő megadja neki az adakozás edényeit, amelyeket az ember nem szerezhet meg magától, mert azok ellentétesek a saját természetével. Ez azonban egy ajándék felülről, de ez a jutalom mindig várakozik arra az időre, amikor az ember megelégedettséget hozhat a Teremtőnek. És ez az a jutalom, amelyre vár, ez az „ ő jutalma”.

Hogy a fentieket megértsük, meg kell néznünk az „Általános bevezető az Élet Fájához” (3. pont) című cikket, ahol ez áll: „A sötétség gyökere a Masach a Malchut edényében, a jutalom gyökere pedig a Visszavert Fény, amely egy Zivug de Hakaa-ban emelkedik fel. “

Ott felajánlja a gyökerét annak, amit ebben a világban látunk - hogy minden, amit ebben a világban látunk, egy ág, amely a gyökerekből, a felsőbb világokból nyúlik ki. Azt mondja ott: „A gyökere annak a munkának, amit az ember ebben a világban érez, a Maszach gyökeréből nyúlik ki a Malchut edényében”.

Ez azt jelenti, hogy a Klit, amellyel a teremtmények rendelkeznek, „az öröm megszerzési vágyának” nevezik, amelyet a Teremtő azért teremtett, mert a teremtményeinek örömet akar adni. Ezért teremtette meg a teremtményekben a vágyat, hogy örömöt kapjanak. A felső Szfírában ezt Malchutnak nevezik.

Ezután azt tanuljuk, hogy volt egy Tzimtzum [Megszorítás]. Ez azt jelenti, hogy az ember nem akar megszerző lenni, mert a Teremtővel való forma-egyezésre vágyik; ezért a Kedusában [Szentségben] olyan szabály jelent meg, hogy semmit sem tud megszerezni, hacsak nem az adakozás érdekében teszi azt.

Ez a Maszach [Szűrő] korrekciójának jelentése. Mivel felső fényekről beszélünk, a fényt befogadni nem akarót nevezzük „Masachnak”. Ez olyan, mint az az ember, aki függönyt vagy fátylat helyez el, amikor túlságosan erősen süt a nap, és nem akarja megszerezni a napfényt, hogy a nap ne süssön be a házába.

Ezért, amikor a felső fényekről beszélünk, bár Malchutnak nagy vágya és sóvárgása volt, hogy befogadja az öröm fényét, mégis lemondott az örömről, nem fogadta be, mert a forma-egyezést akarta. Ezt nevezzük „munkának”, ami azt jelenti, hogy akarata ellenére tesz valamit az ember, ezért az megakadályozza magát abban, hogy az élvezetet megkapja.

A fizikai világban is erőfeszítésnek számít, ha az embernek le kell mondania valamilyen élvezetről. Például, ha egy ember élvezi a pihenést, és valamilyen okból fel kell adnia a pihenését, és valamit meg kell tennie, ezt „munkának” nevezzük.

Azt is megmutatja, hogy amikor a fizikai ág jutalmat kap, az hol gyökerezik a felsőbb világokban. Megmutatja nekünk, hogy a jutalom gyökere a Visszavert Fényből nyúlik ki - az adakozás vágya -, amely a Zivug de Hakaa-ból ered, ami a felső fény és a Masach és Aviut [Vaskosság] között történt (lásd A Tíz Szíra Tanulmánya, 4. rész, 8. pont). Azt írja: „Az öltözetek visszavert fénye két erő eredményeként jön létre”.

A spiritualitásban a Zivug de Hakaa azt jelenti, hogy ha két dolog ellentétes egymással, azt Hakaa-nak [Összeütközésnek] tekintjük. Ez azt jelenti, hogy az ember egyrészt valóban akarja azt a dolgot, mert látja, hogy az hatalmas örömet fog okozni neki, másrészt azonban felülemelkedik rajta, és nem kapja meg, mert a mindenek előtt a forma-egyezést akarja elérni.

Valójában itt két vágyról van szó: 1) Az ember vágya, hogy örömöt szerezzen, és 2) a forma-egyezés vágya. És ebből a kettőből egy új dolog születik, amit „az öltözetek visszavert fényének” neveznek. Ezzel az erővel később a felső bőséghez juthat, mert ez a Visszavert Fény a megfelelő Kli a bőség megszerzésére.

Más szóval, ezzel a Klivel két dologgal rendelkezik: 1) Megkapja az örömöt, ami a felső bőségben található, ami a teremtés gondolatából származik, hogy jót tegyen a teremtményeivel. 2) Ugyanakkor a forma-egyezésben találja magát, ami a második megkülönböztetés, amit a bőség megszerzésekor kap meg.

A fentiekből láthatjuk, hogy az egész jutalom csak a visszavert fény, ami az adakozás ereje, amit az alsóbb kap a felsőtől, amit ő „visszavert fénynek” nevez, vagyis amit az alsóbb szint adakozik a felsőnek. Ez azt jelenti, hogy a bőséget, amely eredetileg a Teremtőtől származik, „Közvetlen Fénynek” nevezzük, ahogy írva van: „Isten nyíltan teremtette meg az embert”. Mint tudjuk, a teremtés gondolata az volt, hogy jót tegyen teremtményeivel, vagyis hogy az alsóbb szintek bőséget kapjanak, és ezt nevezik „nyíltnak”.

A bőség megszerzői azonban a forma-egyezést akarják, ezért van a „visszavert fény” nevű korrekció. Ez azt jelenti, hogy a bőség megszerzője nem azért kapja a bőséget, mert élvezni akarja, hanem azért, mert adni akar a felsőbbnek ez által. Más szóval, mivel a felső azt szeretné, hogy a befogadó élvezze azt, amit megszerzett, ezért a bőség befogadójának az a célja, hogy visszaadja az örömöt az adakozónak, vagyis hogy a felső élvezze az Ő gondolatának beteljesülését. Ebből következik, hogy a jutalom elsősorban a Visszavert Fény, vagyis az adakozás ereje, amelyet az alsóbb szintek kapnak a felsőtől.

De még mindig meg kell értenünk, miért mondjuk azt, hogy a Kli, amit „az adakozás erejének” nevezünk, a teljes jutalom. Hiszen a „jutalom” olyasmit jelent, amit kapunk. Azt mondjuk, hogy „a fizetésért dolgozom”, vagy azt mondjuk, hogy a teremtés célja, hogy jót tegyen a teremtményeivel, ami azt jelenti, hogy jutalmat kapunk ez által. Itt pedig azt mondjuk, hogy a jutalmat „az adakozás erejének” nevezzük. És mit értünk ezalatt? Azt, hogy a jutalom az legyen, hogy az embernek átadják az istenfélelem és a Tóra titkainak elérését, és így tovább. De miért mondja, hogy a jutalom az adakozás erejének megszerzése, vagyis az adakozás ereje? Ráadásul azt mondja, hogy ez a felső gyökérből terjed ki, amit „visszavert fénynek” neveznek.

Ismert szabály, hogy a tehén jobban akar szoptatni, mint a borjú szopni. Ebből következik, hogy a Teremtő többet akar adni a teremtményeknek, mint amennyit a teremtmények kapni akarnak. Ki akadályozza ezt meg tehát? Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Tzimtzum azért történt, hogy a teremtmények forma-egyezésben legyenek. Ez egy korrekció, hogy megakadályozzuk, hogy az emberek a szégyen kenyerét egyék, ami a gyökerünkből ered, mert a Teremtő az adakozásról és nem a befogadásról rendelkezik, mert Neki nincsenek szükségletei, és nincs benne olyan, hogy megszerzés. Így a természetünkben létező szabály szerint - miszerint minden ág hasonlítani akar a gyökeréhez -, amikor az alacsonyabbnak olyan cselekedetet kell végrehajtania, ami nincs jelen a gyökérben, kellemetlenül érzi magát.

Ebből következik, hogy az embernek nem kell semmit sem tennie ahhoz, hogy bőséget kapjon, ami fényt és örömöt jelent, mivel a Teremtő többet akar adni a teremtménynek, mint amennyit a teremtmény kapni szeretne. A teremtménynek azonban a szégyen miatt nincs Klije, amelyben élvezhetné a neki adandó örömöket. Ebből következik, hogy az egyetlen jutalom, amire szükségünk van, az a Kli, amit „az adakozás erejének” nevezünk. Tehát csak Kelimre [a Kli többes száma] van szükségünk, és nem fényekre, és ezért a jutalom elsősorban az adakozás ereje.

Ahhoz azonban, hogy megszerezzük ezt a Klit, amit „az adakozás vágyának” nevezünk, szükségünk van egy vágyra, vagyis arra, hogy érezzük, hogy szükségünk van erre a Klire. Ezért kell először a Tórával és a Mitzvákal foglalkoznunk a Lo Lishmában, és ez a mi munkánk, látni, hogy minden, amit teszünk, öncélú, az adakozás szándéka nélküli.

Aztán belátjuk, hogy szükségünk van az adakozás erejére, és szeretnénk jutalmat a munkánkért - hogy a Teremtő megadja nekünk ezt a jutalmat - az adakozás vágyát. És ha rendelkezünk ezzel a hatalommal, akkor képesek leszünk megkapni azt a gyönyört és örömöt, ami már elérhető, és amiért egyáltalán nem kell dolgoznunk, mert a Teremtő megadja. De ahhoz, hogy az ember fokozatról fokozatra emelkedjen, minden alkalommal el kell sajátítania az adakozás erejét, és akkor semmi más nem hiányzik majd a számára.