A gyülekezet napirendje

17. cikk, 2. rész, 1984

A gyülekezet összejövetele elején napirendet kell készíteni. Mindenki beszéljen a közösség fontosságáról, ahogyan csak tud, bemutatva, hogy milyen előnyöket ad neki a közösség, és milyen fontos dolgokat remél a közössége által, amelyeket egyedül nem tud megszerezni, és hogy ennek megfelelően mennyire értékeli a közösséget.

Ahogy bölcseink írják (Berachot 32): „Rabbi Shamlai azt mondta: ‘Az embernek mindig dicsérnie kell a Teremtőt, és utána imádkozni’. Honnan kaptuk ezt? Mózestől, ahogyan írva van: ‘És akkor könyörögtem az Úrhoz’. Az is meg van írva: ‘Uram, Istenem, Te elkezdted’, és meg van írva: ‘Engedd, hogy átmehessek, kérlek Téged, és lássam a jó földet’”.

Azért kell a Teremtő dicséretével kezdenünk, mert természetes, hogy két feltételt kell megvizsgálni, amikor az ember kér valamit a másiktól:

1. Hogy rendelkezik-e azzal, amit kérek tőle, például gazdagsággal, hatalommal és jó hírnévvel, azaz jómódú és tehetős.

2. Hogy jószívű lesz-e, ami azt jelenti, hogy jót akar tenni másokkal.

Egy ilyen embertől kérhetsz szívességet. Ezért mondták: „Az embernek mindig dicsérnie kell a Teremtőt, és utána imádkozni”. Ez azt jelenti, hogy miután az ember hisz a Teremtő nagyságában, abban, hogy mindenféle örömöt tud adni a teremtményeknek, és jót akar tenni, akkor helyénvaló azt mondani, hogy imádkozik a Teremtőhöz, aki biztosan segíteni fog neki, hiszen  jót akar vele tenni. Akkor pedig a Teremtő meg tudja adni neki, amit kíván. Akkor pedig az ima is abban bízva szólhat, hogy a Teremtő megadja azt.

Hasonlóképpen van ez a barátok szeretetével - a gyülekezet legelején, amikor összegyűlünk, dicsérnünk kell a barátokat, az egyes barátok fontosságát. Amilyen mértékben feltételezi az ember a közösség nagyságát, olyan mértékben tudja értékelni a közösséget.

Az „És utána imádkozni” azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell vizsgálnia magát, és nézze meg, hogy mekkora erőfeszítést tesz a közösségért. Aztán, amikor látja, hogy erőtlenül gyenge ahhoz, hogy bármit is tegyen a közösségért, akkor van helye az imának a Teremtőhöz, hogy segítsen neki, és adjon erőt és vágyat a mások szeretetével való foglalkozáshoz.

Ezek után pedig mindenkinek ugyanúgy kell viselkednie, mint a „Tizennyolc ima” utolsó három részében. Más szóval, miután a Teremtő előtt könyörgött, a Zohár azt mondja a „Tizennyolc ima” utolsó három részében, hogy az embernek úgy kell gondolkodnia, mintha a Teremtő már teljesítette volna a kérését - és már távozott is.

A barátok iránti szeretetben ugyanígy kell viselkednünk: miután megvizsgáltuk önmagunkat és követtük az ismert tanácsot arra, hogyan imádkozzunk, úgy kell tekintenünk, mintha imánk már meghallgatásra talált volna, és örülnünk kell barátainkkal, mintha mindannyian egy testet alkotnánk. Ahogyan a test azt kívánja, hogy valamennyi szerve élvezze a jót, úgy mi is azt szeretnénk, hogy most minden barátunk örömét lelje.

Így, a mindennel megtörtént számvetést követően, eljön az öröm és a barátok iránti szeretet ideje. Ekkor mindenkinek boldognak kell lennie, mintha az ember most kötött volna egy rendkívül előnyös üzletet, amely nagy hasznot hoz neki. Szokás ilyenkor, hogy az ember meghívja a barátait egy italra.

Hasonlóképpen itt is mindenkinek szüksége van rá, hogy a barátai igyanak és süteményt egyenek stb. Minthogy ő most boldog, azt kívánja, hogy barátai is jól érezzék magukat. Ezért a gyülekezet feloszlásának öröm és ujjongás állapotában kell megtörténnie.

Ez követi a „Tóra ideje” és az „imádság ideje” módját. A „Tóra ideje” a teljességet jelenti, amikor nincsenek hiányok. Ezt „jobb”-nak nevezik, ahogyan meg van írva: „az Ő jobb keze mellett volt a tüzes törvény”.

De az „ima ideje” „bal”-nak nevezik, mivel a hiányok helye a korrekcióra szoruló hely. Ezt „a Kelim (edények) korrekciójának” nevezik. De a Tóra állapotában, amit a „jobb”-nak neveznek, azonban nincs helye a korrekciónak, ezért a Tórát „ajándék”-nak nevezik.

Szokás ajándékot adni annak, akit szeretsz. Szokás az is, hogy ne szeress valakit, aki hiányos. Ezért a „Tóra idején” nincs helye a korrekció gondolatainak. Így, amikor elhagyod a gyülekezetet, annak olyannak kell lennie, mint az „Tizennyolc ima” utolsó három imája. Ezért mindenki teljességet fog érezni.