Mit jelent „Az út, amelynek kezdete tövis és amelynek vége tisztás” a munkában?

37. cikk, 1989.

Ezt írja a Midrás Tanchuma (318b. p.): „Íme, eléd helyezem. Meg van írva: ‘A Felső szájából nem jön ki a rossz és a jó’. Mózes is két utat állított elébük - a jót és a rosszat, az élet útját és a halál útját, az áldást és az átkot. Van egy allegória egy öregemberről, aki egy útelágazás előtt üldögélt: Az egyik, amelynek az eleje tövis, a vége pedig tisztás, és a másik, amelynek az eleje tisztás, a vége pedig tövis. A kettő között az elején ült, és figyelmeztette az arra járókat, mondván: ‘Bár látjátok, hogy ez az út tövissel kezdődik, kövessétek, mert a vége tisztás.’ Aki bölcs volt, hallgatott rá, és elfogadta. Erőfeszítéseket is tett, de békében távozott és békében érkezett. Akik azonban nem hallgattak rá, azok is elmentek, és a végén elbuktak. Ezért válasszátok az életet; magatok és leszármazottaitok is.”

Ahhoz, hogy ezt a munkában, vagyis a Tóra és a Mitzvák [parancsolatok/jó cselekedetek] betartásának munkájában megértsük, kétféleképpen kell különbséget tennünk: 1) Lo Lishma [nem az Ő érdekében], 2) Lishma [az Ő érdekében].

Köztudott, hogy a munkában különbséget kell tennünk a teremtés célja és a teremtés korrekciója között. A teremtés célja az volt, hogy az ember elérje a teljességet, vagyis, hogy jutalmul megkapja azt a gyönyört és örömöt, amit a Teremtő a teremtett lényeknek adni akar. Ezt nevezzük „az Ő akaratának, hogy jót tegyen a teremtményeivel.” Emiatt minden teremtett lény csak arra vágyik, hogy gyönyörben és örömben részesüljön.

Ezért az ember minden egyes nap újra és újra arra vágyik, hogy örömöt és élvezetet kapjon, és nem elégszik meg azzal, ami a múltban volt. Sőt, az ember minden nap újra kezdi a gyönyör és az öröm megszerzését. Ez azt jelenti, hogy az embernek minden nap gyönyörben és örömben kell részesülnie. Vannak, akik abból kapnak most örömet, ami a múltban örömet és gyönyört okozott nekik. Ha azonban nem tudnak most örömet kapni a múltból, akkor nem úgy tekintik, hogy élvezik a múltat. Ez azt jelenti, hogy az embernek minden nap örömet kell éreznie. Az ember érezhet örömöt abból is, amit tegnap szerzett, vagy érezhet örömöt ma azért, mert tegnap tiszteletet kapott, és így tovább.

Ebből következik, hogy „az Ő törekvése, hogy jót tegyen teremtményeivel” azt kell, hogy jelentse, hogy az ember minden nap újra és újra úgy érzi, hogy örömöt kap. Azonban csak abból az örömből részesülhet, amit a jelenben a múltból és a jövőből egyaránt kap. Az örömet érezve, ha a jelenben tudja élvezi az ember, ezt tekintjük úgy, hogy öröme van.

Ezért mind a testiségben, mind a spiritualitásban az embernek azt kell éreznie, hogy a jelenben élvezi az életet, függetlenül a múlttól vagy a jövőtől. Még a legnagyobb öröm és élvezet esetén is, ha nem érzi a jelenben az örömöt és az élvezetet, akkor belehalhat a kínokba, amelyeket jelenleg érez, mert nincs mit élveznie.

Ám ez attól függ, hogy mekkora szenvedést érez most az ember, és ebben, vagyis a szenvedés mértékében, nincs két egyforma ember. De minden embernek örömet kell éreznie a jelenben. De mint a testi létben, például az evésben, ivásban és alvásban, egyeseknek sokat kell ennie, sokat kell innia, sokat kell aludnia stb.

Hasonlóképpen, az öröm érzésében is különbségek vannak az emberek között az örömérzet szükségességét illetően. Néhány embernek sokat kell belőle éreznie, és vannak, akik kevéssel is beérik. De abban egyformák, hogy mindegyiküknek örömet kell éreznie a jelenben. Ha nem tudnak maguknak örömet szerezni a jelenben abból, ami a múltban volt, és nem tudnak maguknak elképzelni valamilyen jövőbeli örömöt, amely felragyogtatja a jelent, akkor nem tudnak létezni a világban. Ez abból a tényből indul ki, hogy a Teremtő akarata a teremtés céljában az volt, hogy jót tegyen teremtményeivel.

Ezért kapunk minden nap száz áldást, hogy áldást mondjunk, ahogy bölcseink mondták (Minchot 43): „Minden nap száz áldást kell áldani. Továbbá minden nap négy Shema-olvasást [naponta négyszer felolvasott szöveg] kell elmondani: ‘Felajánlások Shema’, ‘Fényteremtő Shema’, ‘Esti Shema’ és ‘Shema az ágy mellett’, valamint naponta háromszor kell imádkozni.”

Ez azt mutatja, hogy a spiritualitásban minden alkalommal egyedi fényt kell merítenünk, ami az éppen végzett munkához tartozik. Ennek az az oka, hogy a teremtmények képtelenek befogadni azt a gyönyört és örömöt, amit a Teremtő egyszerre szándékozott megadni a teremtményeknek, a végrehajtott korrekció eredményeként, amit Tzimtzumnak [Megszorításnak] neveznek. Azért, hogy a teremtmények az örömöt és a gyönyört az adományozás edényeiben kapják meg, és ne a megszerző edényekben, hogy a teremtmények munkája szerint a bőség lefelé terjedjen rájuk.

Ebből következik, hogy amikor az ember elkezdi a munkát, mivel természeténél fogva nem érti, hogy bármilyen mozdulatot érdemes tenni, hacsak nem a saját érdekében teszi, Maimonides azt mondja, hogy a Tóra és a Mitzvák betartásával kell kezdeni, hogy jutalmat kapjunk, mivel az ember nem értheti meg másképp. Utána azonban az embernek megmutatkozik, hogy minden {neki szánt} cselekedetét meg kell tennie azért, hogy adakozzon.

Mivel a test nem tud beleegyezni ebbe az útba, az embert elkezdi kérdezni:  „Miért nem dolgozhatok úgy, mint a világ többi része, akiknek a munkája csak a cselekedetekről szól, és akiknek semmi munkájuk nincs a cél érdekében, amivel adakozhatnának?” De amikor azt mondják nekem, hogy az adakozás útján kell járnom, a munkám kettős. Vagyis van munkám a Tóra és a Mitzvák betartása a gyakorlatban, valamint munka az adakozás céljával kapcsolatban. Ebből következik, hogy kétszer annyi munkám van, mint a világ többi részének. Tehát - kiabál a teste - „Mit akarsz az életemtől?”

Ez azt jelenti, hogy a test azt kérdezi: „Miért érdemlek én ilyen büntetést, többet, mint más emberek, mert nekem olyan többlet-munkám van, amit a köznép nem végez? Ezért - mondja a test - nem engedem, hogy még cselekedetben is dolgozz. Még ha nem is lehet célod az adakozás, engem egyáltalán nem érdekelnek. Ezért tiltakozni fogok a tetteid ellen, mert nem akarsz magadért dolgozni.”

Ebből következik, hogy ha valaki az igazság útján akar járni, három megkülönböztetést kell tennie munkája során: 1) Dolgozzon a Tóra és a Mitzvák betartásán a gyakorlatban, 2) Dolgozzon a szándékon. Vagyis ne azért dolgozzon, hogy a Tóra és a Mitzvák betartásáért jutalmat kapjon, hanem dolgozzon anélkül, hogy jutalomban részesülne. 3) Ha valaki dolgozni akar, vagyis jutalom nélkül akarja betartani a Tórát és a Mitzvákat, akkor kétféleképpen dolgozik: a cselekvésen, vagyis nagy ellenállást tanúsít a Tóra és a Mitzvák betartása iránt, sőt magán a cselekedeten is, mivel a teste ellenzi a Tóra és a Mitzvák jutalom nélküli betartását. Ebből következik, hogy bár a munka során még mindig nem lehet célja az adakozás, mivel a test tiltakozik e szándékok ellen, magával a cselekedettel szemben is van ellenállás, még cél nélkül is. A test azt kérdezi: „Mit csinálsz? Azt mondod, hogy nem akarsz semmilyen fizetséget a Tóra és a Mitzvák betartásában végzett munkádért.” Ebből következik, hogy nemcsak a célon van munkája az embernek, ami a köznép munkájában nem történik meg, hanem a cselekedetben is kétszeres munkája van, mivel a Tóra és a Mitzvák betartása a gyakorlatban nehezebb.

Ezzel szemben azoknak a teste, akik a köznép módjára dolgoznak, nem áll ellen a gyakorlatban annyira a munkának, hiszen ott a test nem tudja megkérdezni, hogy „Mit ér ez a munka neked?”, mert azonnal választ kap, amikor azt mondja neki az ember, hogy hisz a jutalomban és a büntetésben, tehát nem a semmiért dolgozik, hanem meg lesz jutalmazva a munkája.

De azoknál, akik az igazság útján akarnak dolgozni, vagyis azért, hogy adakozzanak, bár a jutalom és a büntetés rájuk is vonatkozik, vagyis ők is hisznek a jutalomban és a büntetésben, mint azok, akik úgy dolgoznak, mint a köznép, mégis, az ő jutalmuk és büntetésük nem hasonlít egymáshoz. A köznép jutalma és büntetése az öncélúságban rejlik. Vagyis azt hiszik, hogy ha betartják a Tórát és a Mitzvákat, akkor saját magukért jutalmat kapnak. Ha pedig nem teszik, akkor büntetést kapnak, és elveszítik a munkájukért járó jutalmat is.

Akik azonban az egyének útján dolgoznak, azoknak az a jutalmuk, hogy a Teremtő megadja nekik azt a kiváltságot, hogy csak a Teremtő érdekében dolgozhatnak, és nem a saját érdekükben. Minden örömük abban áll, hogy megelégedettséget tudnak szerezni a Teremtőnek, és a büntetésük az, ha a megszerzési vágy irányítása alatt maradnak, hogy önmaguknak szerezzenek meg. Ez az egész büntetésük.

Hisznek abban, amit bölcseink mondtak, hogy a Teremtő azt mondta: „Én teremtettem a gonosz hajlamot, a Tórát pedig fűszerként teremtettem”. Vagyis azért tanulnak, hogy jutalmat kapjanak, ami azt jelenti, hogy kikerülnek a gonosz hajlam uralma alól, ami a csak önmagukért megszerzésre irányuló vágy, és képesek lesznek kizárólag a Teremtő érdekében dolgozni. Természetesen egy ilyen cél érdekében a testnek, amely a saját magáért való kapni akarás, ellen kell állnia, hogy az embernek olyan erőt adjon, hogy képes legyen kiszakadni a világból.

Úgy van, ahogy bölcseink mondták Dávid királyra vonatkozóan a következő versről: „És a szívem megölték bennem”. Bölcseink azt mondták, hogy Dávid böjtöléssel ölte meg a gonosz hajlamot. Természetesen az ilyen cselekedetekre - amikor az ember még mindig nem tud az adakozásra irányulni - a test azonnal ellenállással reagál, és nem engedi, hogy egyetlen mozdulatot is tegyen, mivel a test tudja, hogy olyan cselekedeteket akar tenni, amivel megöli a megszerzési szándékot, ahogy mondva van Dávid királyról.

Ebből következik, hogy még akkor is, amikor a cselekvéseknek nincs is célja, a test már nagy ellenállást tanúsít. Az egyetlen út az, hogy mindenben, amit tenni akar, a Teremtő segítségére van szüksége. Vagyis minden apró dologhoz, amit az ember meg akar tenni a saját egyéni útján, a Teremtő segítségét kell kérnie. Tehát tudnunk kell, hogy az a tény, hogy az embernek minden egyes dologhoz, amit meg akar tenni, a Teremtőtől kell kérnie, mivel nehéz az ember számára, hogy ez egy nagy korrekció, amely által elnyerheti a hiányt a Teremtő felé való imára.

Más szóval, az embernek van miért imádkoznia. Ellenkező esetben előfordulhat, hogy az embernek nincs szüksége a Teremtő segítségére. Ezért az ember elnyeri ezzel, hogy mindig kapcsolatban van a Teremtővel, és hogy ez által szüksége van Rá. Ellenkező esetben valaki a legjobb cselekedeteket is megteheti, de a tettek nem kötelezik arra, hogy azok  végzése közben emlékezzen a Teremtőre, bár a jó tettek végrehajtása irányába megy. Ez történhet azért, mert így nevelték, és úgy is történhet, hogy nem emlékszik arra, hogy ki parancsolta neki, hogy ezt tegye, hanem tette ezt egyszerűen csak megszokásból.

Ezzel szemben, amikor nehéz neki ezeket a cselekedeteket elvégezni, akkor kérnie kell a Teremtőt, hogy segítsen. Ebből az következik, hogy a cselekedet közben a Teremtőre gondol és emlékszik, mert segítséget kér Tőle a cselekedet elvégzéséhez. Ez egy nagy előny, hogy az embernek figyelnie kell arra, hogy van valami, ami emlékezteti őt arra tényre, hogy van egy Teremtő a világban, és szolgálnunk kell Őt.

A fentiek alapján megérthetjük, amit a munkában kérdeztünk: Mi az az út, amelynek az eleje tövisek, a vége pedig tisztás? A dolog úgy áll, hogy a Teremtő munkájában két út van: 1) a saját javunkra irányuló út, 2) a Teremtő javára irányuló út.

Az öncélúság útját úgy hívják, hogy „amelynek kezdete egy tisztás”, mivel a test nem áll ellen neki így. Mivel a test hisz a jutalomban és a büntetésben, beleegyezik a munkába, bár megerőlteti magát ebben a munkában. De amikor a jutalomra tekint, ezt a munkát úgy tekinti, hogy „amelynek kezdete egy tisztás”, ami azt jelenti, hogy a test megérti, hogy ez az út elfogadható, mert a maga érdekében történik.

De „a vége tövisekből áll”. Vagyis a végén belátja, hogy nem érezheti az Ő Gondviselését, mint Aki Jót cselekszik, ahogyan írva van („A Zohár könyvének bevezetése”, 138. pont): „Amíg a megszerzők nem értek oda el, hogy teljes jóságában részesülhessenek, amit a teremtés gondolatában a mi érdekünkben gondolt el a Teremtő, addig az iránymutatásnak jó és rossz, jutalom és büntetés formájában kell történnie. Ez azért van így, mert a megszerzésre irányuló edényeink még mindig az önző szándékkal vannak bemocskolva. Amikor a megszerzés edényeit a teremtésükkel ellentétesen használjuk, szükségképpen gonoszságot érzünk a Gondviselés velünk kapcsolatos műveleteiben.”

Így „a vége tövisekből áll”. A „tövisek” azt jelentik, hogy ez az út fájdalmat okoz, ami azt jelenti, hogy az ember a Tórában és a Mitzvákhoz kapcsolódóan kifejtett sok erőfeszítése után még mindig nem érzi az Ő Gondviselését jónak és jót cselekvőnek.

Ez okozza számára a jutalom és a büntetés kérdését a munkájában. Vagyis az a tény, hogy az Ő irányítása a jó és a rossz formájában van, ebből terjed ki a jutalom és a büntetés, ahogy a Sulamban [Baal HaSulam kommentárja a Zohárhoz] írva van: „Ezért, amikor valaki rosszul érzi magát, a Teremtő irányításának tagadása ránehezedik, és a Felső Működtető ugyanilyen mértékben el van rejtve előle. Ez a legnagyobb büntetés a világon.”
.
„Így a jó és a rossz érzése  - az Ő irányításával kapcsolatban - magával hozza a jutalom és a büntetés érzését, mert aki arra törekszik, hogy ne váljon meg a Teremtőbe vetett hittől, az jutalmat kap még akkor is, ha a Gondviselés rossz szájízt ad neki. Ha pedig nem fáradozik, akkor büntetésben részesül, mert elszakad a Teremtőbe vetett hittől.”

A fentiek alapján megérthetjük, amit kérdeztünk: Mi az az út, amelynek kezdete tisztás, és amelynek vége tövisekkel teli a munkában? Ez azt jelenti, hogy az út, amelyen a köznép azért dolgozik, hogy jutalmat kapjon, „a kezdete tisztás” {egyszerű}. Vagyis a test nem áll ellen ennek az útnak, mert azt mondják neki: „Hinned kell a jutalomban és a büntetésben a saját hasznod érdekében”.

Vagyis, ha betartja az ember a Tórát és a Mitzvákat, akkor az önnön hasznát fogja keresni. Ha pedig nem tartja be, az önérdeke veszíteni fog. Az ember megérti ezt, mert ez az ember eredendő Kli-je [edénye], amit úgy hívnak, hogy „megszerzés a megszerzés érdekében”.

De „a vége tövisekből áll”. Vagyis a végén nem éri el a teljességet, a jutalmát annak, hogy látja, hogy az Ő Gondviselése a jóság és a jócselekedetek formáját ölti. Ehelyett a jó és a rossz uralma alá kerül. Ebből következik, hogy bár „egyedül Ő cselekszik és egyedül fogja megtenni az összes tettet”, ez mégis rejtve van azok előtt, akik érzik a jót és a rosszat, mivel a „rossz” idején a Sitra Achra [másik oldal] kapja meg a hatalmat, hogy elrejtse az Ő irányítását és a belé vetett hitet, ahogyan a Sulamban írva van. Így „bölcsesség nélkül fognak meghalni”. Ezt úgy hívják, hogy „az út vége tövisek”.

Ezzel szemben az út, „amelynek kezdete tövisek, és a vége tisztás” azt jelenti, hogy azoknak, akik az igazság útján akarnak járni, és el akarják érni a Teremtőnek való megelégedettség adásának fokozatát, annak kezdete tövisek, mivel amikor az ember csak a Teremtő érdekében akar dolgozni, és nem önmagáért, a test minden egyes dolog ellen tiltakozik, amit tesz, és minden alkalommal újra le kell győznie, és minden alkalommal, amikor legyőzi, és a test ellenáll, az megszúrja őt, és úgy gyötri, mint a tövisek.

Ebből következik, hogy az útja olyan, mintha töviseken járna, és minden alkalommal menekülni akar a küldetés elől. De „aki bölcs, az hallgat rá.” Vagyis aki hisz a bölcsekben, az hallgat rájuk.  „Megfogadja. Fáradozik ugyan, de békében halad és békében érkezik”, ahogy írva van: „Mert útjai üdvös utak, és minden ösvénye békesség”, hiszen azután, amikor az adakozás edényeivel jutalmazzák, olyan úton jár, amely tisztáson vezet keresztül.

Így van ez, ahogy írva van: „Ha az Úr kegyes az ember útjaihoz, még az ellenségei is békét kötnek vele”, hiszen akkor jutalma az a gyönyör és öröm, amelyet a teremtés gondolatában talál, vagyis abban, hogy jót tegyen teremtményeivel. Amikor az adakozás edényeivel jutalmazzák meg őket, ott van megírva a Sulamban: „Abban az időben az Ő személyes Gondviselése feltárul az egész világon, mivel most, miután a gonosz és a büntetések előnyökké és érdemekké váltak, lehetséges lesz elérni a Végrehajtójukat, mert most már méltóvá váltak az Ő keze munkájához. Most már dicsérni és áldani fogják Őt”, ahogyan írva van: „Ezért válasszátok az életet; ti és  leszármazottaitok.”