Az ember nem tartja magát gonosznak

31. cikk, 1985.

A Zohárban (Balak, 193. pont) a "Nem tekinti magát az ember gonosznak" versben olvasható: +Dávid király négyféleképpen tekintett magára. A szegényekkel együtt tekintette magát, a haszidokkal [jámbor/hívő követőivel] tekintette magát. Tekintette magát a Hassadimmal, ahogy írva van: 'Őrizd meg lelkemet, mert jámbor vagyok', mert nem szabad magunkat gonosznak tekinteni. És ha azt mondanád: „Ha így van, akkor soha nem fogja megvallani a bűneit”, ez nem így van. Inkább, ha megvallja bűneit, akkor lesz haszid, mert eljött, hogy bűnbánatot fogadjon, és kivonja magát a gonosz oldaláról, amelynek mocskában eddig volt. De most már a jobb felső részbe kapaszkodott, amely a Hesed, amely kinyújtózik, hogy befogadja őt. És mivel a Hesedbe kapaszkodott, ezért nevezik őt Haszidnak [jámbor/hívő követőnek]. Ne mondd, hogy a Teremtő nem fogadja el őt addig, amíg nem részletezi minden bűnét, amióta a világra jött, vagy akár azokat is, amelyeket elrejtett előle. Ez nem így van. Inkább csak azokat a bűnöket kell részleteznie, amelyekre emlékszik. Ha a gyónás során ezekre a megbánásra adja a fejét, az összes többi bűn követi őket." Eddig a szavai.

A következőket kell megértenünk:
1) Hogyan mondhatja valaki magáról, hogy haszid? Ez már egy fontossági fokozat, hogyan dicséri tehát önmagát önmagáról?

2) Azt mondja, hogy az ember ne tekintse magát gonosznak. Másrészt azt mondja, hogy részletezze az ember a bűneit, de azt mondja, hogy nem kell részleteznie az összes bűnét, amióta a világra jött, hanem csak azokat a bűnöket kell részleteznie, amelyekre emlékszik. Így, amikor részletezi az elkövetett bűneit, akkor már gonosz. Miért mondja tehát, hogy nem szabad magát gonosznak tekinteni? Van különbség aközött, hogy azt mondja, hogy rossz tetteket követett el, és aközött, hogy nem mondja magáról, hogy gonosz? Ha azt mondja, hogy rossz tetteket követett el, akkor mindenképpen azt mondja magáról, hogy gonosz. Ez úgy van, ahogyan bölcseink szavaiban (Szanhedrin 9b) olvashatjuk: „Rav Yosif azt mondta: 'Egy ember jött, hogy kényszerítse őt; ő és egy másik összefogtak, hogy megöljék őt. Az ő akaratából gonosz. A Tóra azt mondta: „Ne tedd tanúvá a gonoszt”. Raba azt mondta: „Az ember közel áll önmagához, és nem tekinti magát gonosznak'.”

Ez tehát azt jelenti, hogy ha azt mondja, hogy vétkezett, nem lehet benne megbízni, mert gonosz. De itt, amikor bevallja bűneit, azt kell mondanunk, hogy csak ezzel a mondattal nevezzük „gonosznak”, mivel azt mondod: „Az ember nem tekinti magát gonosznak”. Így a kérdés továbbra is az, hogy hogyan részletezheti bűneit a gyónás során?

Tudnunk kell, miért mondták, hogy „az ember nem tekinti magát gonosznak”. Azért van ez így, mert „az ember közel áll önmagához”. Ezzel azt kell mondanunk, hogy mivel „a szeretet elfed minden vétket”, nem láthatunk hibát abban, akit szeretünk, hiszen a hiba valami rossz, és az ember nem árthat magának, mert az önszeretet miatt elfogult. Ezért „az ember nem tekinti magát gonosznak”, és nem megbízható, hogy bármi rosszat tanúsítson magáról, mint egy rokon, aki alkalmatlan.

Tudnunk kell, hogy amikor valaki a Teremtőtől megtérést kér, és a Teremtő segítségét kéri, hogy megtérhessen, felmerül a kérdés: „Ha meg akar térni, ki akadályozza meg ebben?”. Választhatja, hogy megtér, akkor miért kell kérnie a Teremtőt, hogy segítsen neki megtérni? A Tizennyolcadik imában így imádkozunk: „Hozd vissza, Atyánk, törvényedhez, és közelíts minket, Királyunk, művedhez, és térjünk vissza teljes bűnbánattal előtted”. Ez azt jelenti, hogy az Ő segítsége nélkül nem lehet megbánni. Meg kell értenünk, hogy miért van ez így, hogy az ember nem tud önmagától bűnbánatot tartani.

Korábbi cikkeinkben elmagyaráztuk, hogy mivel a Teremtő a befogadás vágyának természetét teremtette meg bennünk, és ez a vágy kezdetben azért keletkezett, hogy kapjunk, csak később, mint megtudtuk, történt egy korrekció, hogy ne azért kapjunk, hogy kapjunk, hanem azért, hogy adakozzunk. Ezt nevezik a „Tzimtzum [megszorítás] korrekciójának”. Ez azt jelenti, hogy mielőtt az alsó alkalmassá válna az adakozás céljára, az a hely megüresedik a fénytől. Ami ettől a korrekciótól lefelé a teremtményekre is kiterjed, az az, hogy mielőtt az ember kilépne az önszeretetből, nem érezheti a Teremtő fényét. Ezért először ki kell lépnünk az önszeretetből, különben a Tzimtzum rajtunk van.

Az ember azonban nem léphet ki abból a természetből, amelyet a Teremtő teremtett, mert a Teremtő teremtette azt a természetet. Ezért nincs más út, mint kérni a Teremtőtől, hogy adjon neki egy második természetet, ami az adakozás vágya. Így a választás, amit az embernek tulajdonítunk, csak az imában van, hogy kérje a Teremtőt, hogy segítsen neki, és adja meg neki ezt a második természetet. Ezért, amikor az ember meg akar térni, kérnie kell a Teremtőt, hogy segítsen neki kilépni az önszeretetből a mások iránti szeretetbe. Ezért kérjük a Teremtőtől és mondjuk és imádkozunk: „Hozz vissza minket, Atyánk”.

De mikor kéri az ember igazán a Teremtőt, hogy bűnbánattal hozza vissza? Ez csak akkor lehet, ha úgy érzi, hogy meg kell térnie. Mielőtt arra a döntésre jutna, hogy gonosz, nincs helye az imának, hogy megjavuljon. Hiszen nem annyira gonosz, hogy szüksége lenne a Teremtő kegyelmére. A teljesítendő imák értelme éppen az, hogy az illetőnek szüksége van irgalomra, ahogyan a Tizennyolcadik imában mondjuk: „Mert Te meghallgatod néped, Izrael minden szájának imáját (így sugallják, de mikor?)”.

Ennek megfelelően mikor hallja meg a Teremtő minden száj imáját? Ha valaki úgy érzi, hogy szüksége van irgalomra. Ez konkrétan arra vonatkozik, amikor úgy érzi, hogy nagy bajban van, és senki sem tud rajta segíteni. Akkor azt lehet mondani, hogy a Teremtőhöz fordul, hogy irgalmat kérjen. De korábban, amikor azért jött a Teremtőhöz, hogy fényűzést kérjen, vagyis amikor az állapota nem volt olyan rossz, hogy voltak emberek, akiknek az állapotát rosszabbnak látta, mint az övét, akkor az imája a Teremtőhöz nem azért volt, mert szüksége volt az ég kegyelmére, hanem azért, mert jobb állapotban akart lenni, másoknál jobb állapotban. Ezt úgy tekintik, mintha azt kérte volna a Teremtőtől, hogy adjon neki fényűző életet, vagyis boldogabb akart lenni másoknál.

Ezért amikor valaki azt akarja, hogy a Teremtő teljesítse imáját, először is látnia kell, hogy neki nagyobb szüksége van az életre, mint másoknak, vagyis látja, hogy mindenki él a világban, de neki nincs élete, mert önmagát gonosznak érzi, és látja, hogy jobban elmerül az önszeretetben, mint mások. Ekkor látja, hogy nem azért van szüksége az ég kegyelmére, mert luxuséletet akar élni, hanem azért, mert nincs Kedusha [szent] élete.

Ebből következik, hogy ilyenkor valóban kegyelmet kér, valamit, ami feléleszti a lelkét. A Teremtőhöz kiált: „Mivel 'kenyeret adsz az éhezőknek, az Úr szabaddá teszi a foglyokat'”. Vagyis látja, hogy egyszerűen csak hitre van szüksége, amit „kenyérnek” neveznek, és látja, hogy börtönben ül, amit 2önszeretetnek” neveznek, és onnan nem tud kijönni, mert csak a Teremtő segíthet rajta. Ezt tekintik igazi imának.

Tudnunk kell, hogy az ima egy hiányosságra vonatkozik. A hiány nem azt jelenti, hogy nincs. A hiány inkább szükségletet jelent. Ezért a nagy hiány azt jelenti, hogy nagy szüksége van arra, amit kér. Ha nincs nagy szükséglete, az azt jelenti, hogy nincs nagy hiánya, és így az imája nem olyan nagy, mert nincs akkora szüksége arra a dologra, amit kér. Ezért a kérés sem olyan nagy.

A fentiekből következik, hogy az ember nem láthat magában rosszat. Ennek megfelelően meg kell kérdeznünk: "Ha valaki tudja, hogy beteg, és betegnek lenni biztosan rossz, akkor elmegy az orvoshoz, hogy meggyógyítsa a betegségét. Ha az orvos azt mondja neki, hogy nem lát semmi rosszat a testében, akkor nem bízik benne. Elmegy egy szakértőhöz, aki azt mondja neki, hogy valami bajt talált a testében, és meg kell műteni. Az illető biztosan örülni fog, hogy megtalálta, ami rossz volt benne, és nagy összeget fizet neki, amiért megtalálta a betegségét, és mert tudja, hogyan gyógyítsa meg a testét, hogy élhessen és élvezhesse az életet.

Látjuk, hogy ha megtaláljuk a rosszat, az jó dolog, mint a betegség esetében. Ilyenkor nem lehet azt mondani, hogy az ember nem látja magában a rosszat, hiszen ekkor a rosszat ki akarja javítani, így a rosszat jó dolognak tekintjük. Ebből következik, hogy abban az időben az ember megtalálhatja magában a rosszat.

Ennek megfelelően érthetjük a Zohár szavait, amikor azt kérdeztük, hogy egyrészt hogyan mondja azt, hogy „nem tekinti magát gonosznak”, majd azt, hogy részleteznie kell a bűneit? Hiszen amikor részletezi az általa elkövetett bűnöket, akkor gonosznak tekinti magát azzal, hogy azt mondja, hogy ezt és ezt a vétket követte el. Erre másképp is válaszolhatunk: Amikor a Teremtőtől kérdezősködni jön, Ő közelebb hozza őt, mert elmerült a gonoszságban, vagyis az önszeretetben. Ha azt akarja, hogy imája teljesüljön, akkor tudja, hogy szívből kell imádkoznia a Teremtőhöz, ami azt jelenti, hogy neki nagyobb kegyelemre van szüksége, mint a többi embernek, mert rosszabbnak érzi magát náluk.

Ilyenkor magának kell látnia, hogy neki több a rossz, mint a többi embernek. Ellenkező esetben úgy tekintik, mintha hazugságot mondana, hogy ő rosszabb, mint ők, pedig meg van írva: „Az Úr közel van mindazokhoz, akik igazságban hívják Őt”. Ezért, ha rosszat talál magában, akkor láthatja magáról, hogy nagy szüksége van arra, hogy a Teremtő segítsen rajta, azt jó dolognak tekintik számára. Ezért, amikor részletezi a bűneit, az nem tekinthető „önmagát gonosznak tekintve”. Ellenkezőleg, most már őszinte imát mondhat a Teremtőért, hogy hozza őt közelebb Hozzá.

Ebből következik, hogy azáltal, hogy rosszat talál önmagában, nagyon rászorul a Teremtőre, és a szükségletet "hiánynak" nevezik. Továbbá az imának, amit imádkozik, a szíve mélyéről kell fakadnia, mivel az „alulról” azt jelenti, hogy az ima, amit a hiányáról imádkozik, nem felszínes. Inkább az a hiányosság a szíve pontját érinti, ami azt jelenti, hogy minden szerve érzi a hiányát, és csak akkor nevezhető „imának”.

Ezáltal megértjük a feltett kérdésünket: „Hogyan mondja magáról, hogy ő egy haszid, hiszen a haszid már egy fokozat, hiszen nem mindenkit hívnak haszidnak, tehát hogyan mondhatná magáról, hogy ő haszid?”. Aszerint, amit Baal HaSulamtól hallottam, ő azt mondta: „Bölcsességet ad a bölcseknek2. De azt kellett volna mondania, hogy 'bölcsességet ad a bolondoknak'”. Ő mondta erről: „A „bölcs” a jövő után kapja a nevét. Vagyis aki bölcs akar lenni, az már bölcsnek számít”.

Ezért, amikor azt mondta, hogy „jámbor [haszid] vagyok”, ez azt jelenti, hogy jámbor akar lenni, amit „mások szeretetének” neveznek. Először a szegényekért mondott imát, ami azt jelenti, hogy önszeretetben volt, és „haszid akarok lenni”. Ezért végződik itt a szent Zohár: „Ekkor már haszid, mert eljött, hogy bűnbánatot fogadjon, és kivonja magát a gonosz oldaláról, amelynek mocskában eddig volt. De most már belekapaszkodott a felső jobboldalba, ami a Hesed, amely kinyújtózik, hogy befogadja őt. És mivel belekapaszkodott a Hesedbe, ezért nevezik őt Haszidnak [jámbor/hívő követőnek]. Azaz, most eljutott oda, hogy a Hesedbe kapaszkodjon, ezért hívják Haszidnak, a jövő után.

Ezáltal azt is megértjük, amit a szent Zohár mond: „Ne mondd, hogy a Teremtő nem fogadja el őt, amíg nem részletezi minden bűnét, amióta a világra jött”. Ez nem így van. „Ha a gyónás során a megbánásukra adja a fejét, akkor az összes többi bűn követi azokat”. Azt kellene mondanunk, hogy ha imádkozik a nyilvánosságért és a gyökérért, amelyből az összes bűn származik, nevezetesen a befogadni akarásért, akkor természetesen az összes bűn követi őket, vagyis követi az önszeretet.