Bizalom

6. cikk, 1986.

Írva van a szent Zohárban (Toldot, 122-125. pont): „Rabbi Elazar elkezdte és azt mondta: ‘Boldog az az ember, akinek az ereje Benned van, boldog az az ember, aki a Teremtőben erősödik, és belé helyezi bizalmát. Úgy értelmezhetjük a bizalmat, ahogyan Hananiah, Misah'el és Azariah tette, akik bíztak és azt mondták: ‘Ha így van, a mi Istenünk…’ Vagyis bíztak a Teremtőben, hogy megszabadítja őket a kohókból. De ha valaki azt mondja, hogy nem így van. Ehelyett, jöjjetek és lássátok, ha Ő nem szabadítja meg őket, és a Teremtő nem válik egységgé értük, akkor az Ő Neve nem lesz megszentelve mindenki szemében. De miután tudták, hogy nem jól beszéltek, újra elmondták: „De ha mégsem teszi, akkor is tudd meg, Ó Király!” Vagyis azt mondták, hogy akár megvált, akár nem, tudnod kell, hogy mi nem hajolunk meg a bálványok előtt'”.

„Azonban nem szabad bízni és azt mondani: 'A Teremtő meg fog menteni engem' vagy 'A Teremtő ezt és ezt fogja tenni értem'. Sokkal inkább a Teremtőbe kell bíznia az embernek, hogy megsegíti őt, ahogyan annak lennie kell, amikor a Tóra Mitzva-iban [Parancsolataiban] fáradozik, és erőfeszítéseket tesz, hogy az igaz úton járjon. És amikor az ember megtisztulni jön, segítséget kap. Ebben bíznia kell az embernek, azaz a Teremtő segítségében. Bízzon benne, és ne bízzon senki másban, csak Őbenne. Erről van megírva: „Az Ő ereje benned van”.

„’Sínek a szívükben’ azt jelenti, hogy az embernek megfelelően kell megalapoznia a szívét, hogy semmilyen idegen gondolat ne juthasson bele. Inkább olyan legyen a szíve, mint az a sín, amelyet úgy építettek, hogy minden szükséges helyre, jobbra és balra is el lehessen rajta jutni. ‘És a szíve őszinte lesz’, ami azt jelenti, hogy akár jót tesz vele a Teremtő, akár az ellenkezőjét, a szíve készen áll majd és korrigálva lesz arra, hogy soha, semmilyen körülmények között ne kérdőjelezze meg a Teremtőt.

„Egy másik dolog: ‘Boldog az az ember, akinek ereje Benned van.’ Úgy van, ahogy ti mondjátok: ‘Az Úr ad erőt az Ő népének’, vagyis a Tórának. ‘Az ő ereje benned van’ azt jelenti, hogy az embernek a Tórával kell foglalatoskodnia a Teremtő érdekében, vagyis a Shechina [Szentségség] érdekében, akit ‘Névnek’ neveznek, mert aki a Tórával foglalatoskodik, és nem gyakorolja a Lishmát [az Ő érdekében], annak jobb lenne, ha nem is teremtették volna meg. A ‘Sínek a szívükben’ azt jelentik, ahogyan ti mondjátok: ‘Emeljetek éneket Annak, aki a pusztákon lovagol, akinek a neve az Úr’, vagyis dicsőítsétek Őt, aki a pusztákon lovagol.”

„A ‘sínek a szívükben’ azt is jelenti, hogy az embernek azzal a céllal kell foglalatoskodnia a Tórával, hogy a Teremtőt dicsőítse, és Őt emelje a világban naggyá és fontossá, vagyis úgy kell a szívét célba venni, hogy a Tórával való foglalatossága bőséges tudást vonzzon számára és az egész világ számára, hogy a Teremtő neve gyarapodjon a világban, ahogy írva van: ‘És a föld tele lesz az Úr ismeretével’. És akkor valóra válik az a mondat: ‘És az Úr lesz az egész föld Királya’”.

A fentiek alapján nehéz megérteni azt a bizalmat, amit a szent Zohár értelmez számunkra, és azt mondja: „Azonban nem szabad bízni és azt mondani: ‘A Teremtő meg fog menteni engem’ vagy ‘A Teremtő megteszi ezt vagy azt értem’”, mivel azt látjuk, hogy ha valaki megkéri a barátját, hogy tegyen neki szívességet, ha az illető a barátja, és tudja, hogy jószívű, akkor bízik benne, hogy megteszi, amit kér. De hogyan lehet azt mondani, hogy akkor is bízik benne, ha nem teszi meg, amit kér, hiszen meg van írva: „Nem szabad bízni és azt mondani: ‘A Teremtő megment engem’”?

Egy másik zavarba ejtő pont az, hogy azt mondja: „Bízzon ... senki másban, mint Őbenne”. Azt írják róla, hogy „az Ő ereje benned van”. Ezt meg kell értenünk, hiszen egyrészt azt mondja, hogy ne mondjon olyat, hogy a Teremtő fogja megmenteni, vagyis akkor is legyen bizalom, ha nem Ő ment meg, mint például Hananiahnál. Ebben az esetben hogyan beszélhetünk a kétségről, hogy ne bízzon másban, ami azt jelenti, hogy más biztosan segít és megmenti őt?

Vagyis mintha lenne valaki, aki biztosan megmentheti őt, és ezért van az a tilalom, hogy ne bízzon másban, mint a Teremtőben, bár nem tudja, hogy Ő megmenti-e őt. Hogyan lehet így ezt mondani, hogy van valaki, aki megmentheti őt? Hananiah, Misha’el és Azariah példáját hozza, és ott hogyan lehet azt mondani, hogy ne bízzanak másban, mintha lenne valaki a világon, aki megmentheti őket a kohótól? Lehet ezt mondani?

Ahhoz, hogy megértsük a szent Zohár szavait, először is emlékeznünk kell a teremtés céljára, ami azt jelenti, hogy a Teremtő részéről van egy cél, amit a Teremtő elgondolt a Teremtéstől. És a teremtmények részéről is van egy cél, vagyis az a cél, amit a teremtményeknek el kell érniük, hogy azt mondhassuk, hogy a céljukért jöttek, vagyis azért, amiért teremtettek.

Köztudott, hogy a Teremtő szemszögéből nézve a cél az, hogy örömet szerezzen az Ő teremtményeinek. Ezért teremtette Ő a teremtményeket, hogy örömet és élvezetet adjon nekik. És mivel Ő azt akarja, hogy az a jótétemény, amit nekik ad, az teljes legyen, ezért olyan korrekciót hajtott végre, hogy mielőtt a teremtmények az adakozás érdekében szerezhetnének meg, nem kaphatnak semmilyen bőséget, amit „gyönyörnek és élvezetnek” neveztek el. Ez azért van így, mert az ág természete az, hogy hasonlítson a gyökeréhez. És mivel a teremtmények gyökere az, hogy adakozzanak a teremtményeknek, amikor a teremtmények a megszerzésben vesznek részt, kellemetlenséget éreznek.

Ezért készült egy korrekció, amit Tzimtzum [Megszorítás] és Maszach [Szűrő] néven neveztek, ahol csak ezek révén szerezhettek meg a teremtmények, az adakozás érdekében, és ekkor élvezhették azt a gyönyört és élvezetet, ami a teremtés gondolatában volt. A teremtmények célja, hogy elérjék a Dvekutot [Összetapadást], amit „a forma-egyezésnek” neveznek. Azaz, ahogy a Teremtő gyönyörködni akar a teremtményeiben, a teremtményeknek is el kell jutniuk egy olyan állapotba, ahol egyetlen vágyuk, hogy a Teremtőnek adakozzanak.

Ezért azoknak, akik az igazság útjára akarnak lépni, hogy elérjék a Dvekutot, meg kell tanulniuk, hogy minden gondolatuk, szavuk és cselekedetük célja az legyen, hogy megelégedettséget hozzanak a Teremtőnek a Mitzvák által, amelyeket megcselekszenek, és a Tóra által, amelyben részt vesznek. Nem szabad arra gondolniuk, hogy mit kaphatnak a Teremtőtől azért, hogy örömet akarnak szerezni Neki. Vagyis nem szabad arra gondolniuk, hogy „Mit ad nekem a Teremtő?” vagyis, hogy a Teremtő uralmából a sajátjukba vonhatják ki magukat. Ez azt eredményezné, hogy két fennhatóságot hoznának létre: a Teremtő fennhatóságát és a teremtmények fennhatóságát, ami a Dvekut ellentéte, mert a Dvekut egyesülést jelent, amikor két dolog eggyé válik, ahogy egyesülnek egymással.

Ezzel szemben a két fennhatóság szétválasztást jelent. Ez a megszerzés önző szándékból, amikor arra gondolnak, hogy a Teremtőtől kapnak valamit a saját fennhatóságukba, még inkább szétválasztja őket, mint eddig voltak.

Ez alatt értjük a szent Zohár szavait, amelyek a következő versről szóltak: „A bűn minden nép szégyene, hiszen ‘Minden jót, amit tesznek, önmagukért teszik.’” Ez felveti a kérdést: „Miért nem elég azt mondani, hogy nem kapnak jutalmat, amikor kegyelmi cselekedetekben vesznek részt - vagyis amikor adakoznak, jót tesznek -, hiszen nem a kegyelmi cselekedet a szándékuk, hanem a jutalom, amit cserébe kapnak, amit ‘ önmagukért’ állapotának neveznek?” Vagyis nem azzal a céllal vesznek részt könyörületességben, hogy jót tegyenek a másiknak, hanem azzal a céllal, hogy a jó, amit a másikért tesznek, valamilyen jutalmat hozzon számukra. Mindegy, hogy pénzről vagy becsületről van-e szó, mindaddig, amíg jutalmat kapnak, megszereznek a megszerzés érdekében. 

Azonban meg kell értenünk, hogy ez azt jelenti, hogy a „bűn” kijelentése magában foglalja, hogy jobb lenne, ha nem cselekednének könyörületesen. Lehet ezt mondani? Végül is nem bűn a könyörületesség, akkor miért tekintjük mégis bűnnek?

Annak megfelelően, amit azokról az emberekről magyaráztunk, akik az igaz úton akarnak járni, vagyis a Teremtővel való Dvekut jutalmában akarnak részesülni, akik a forma-egyezésre törekszenek, amikor „ülnek és nem tesznek semmit”, nem követelnek semmit a megszerző edényeikben. Így nem tesznek semmit, ami eltávolítja őket a Teremtőtől.

Amikor azonban könyörületes cselekedetet hajtanak végre, akkor kérik a Teremtőt, hogy adjon nekik valamilyen jutalmat a megszerző edényeikbe. Így kérnek valamit, ami elválasztja őket a Teremtőtől. Ezért tekinthető a könyörületesség bűnnek (de ez nem vonatkozik a Tórára és a Mitzvákra, mert a Tórával és a Mitzvákkal kapcsolatban bölcseink azt mondták: „A Tórával és a Mitzvákkal mindig Lo Lishma [nem az Ő érdekében] kell foglalatoskodni, mert Lo Lishmából jutunk Lishmába [az Ő érdekében]”).

Azonban annak a szabálynak megfelelően, hogy lehetetlen bármit is tenni öröm nélkül, hogyan tudnánk azért dolgozni, hogy saját autoritásunkban adakozzunk és ne részesüljünk semmilyen jutalomban ez által, hanem inkább nullázzuk le magunkat Előtte és töröljük saját fontosságunkat, hogy csak egyetlen fontosság maradjon, nevezetesen a Teremtő fontossága? Melyek azok az hajtóanyagok, amelyek erőt adnak nekünk a munkához, hogy az adakozás érdekében dolgozhassunk?

A munkához erőt adó hajtóanyagnak a Király szolgálatából kell fakadnia, mégpedig a Király fontosságának megfelelően, hiszen a Teremtő olyan erőt helyezett a természetbe, hogy egy fontos ember szolgálatából nagy örömet merítünk. Így az ember a Király fontossága szerint érez örömöt. Azaz, ha az ember úgy érzi, hogy egy nagy királyt szolgál, ennek mértékében nő az öröme. Ezért minél fontosabb a Király, annál inkább örömét leli a munkájában az ember.

A Király szolgálatában az az öröm, hogy minél nagyobb a Király, annál jobban akar lenullázódni előtte. Ebből következik, hogy minden öröm és élvezet, amit kap, nem az ember irányítása és uralma alá kerül, sokkal inkább a Király előtt akar lenullázódni a Király nagyságának és fontosságának mértékéig a kapni akaró edényekben. Tehát itt csak egyetlen uralom van van, amelyet „egyedülálló uralomnak” neveznek.

De amikor a Királytól valamilyen jutalmat akar kapni a munkájáért, akkor két, egymástól elkülönülő hatalom van. Ebből következik, hogy ahol az embernek Dvekutot kellene elérnie a Teremtővel, ott a Teremtőtől való elkülönülést éri el, ami teljesen ellentétes azzal a céllal, amit a teremtményeknek el kellene érniük.

Ebből következik, hogy az ok, ami erőt ad az embernek a munkához, csak az, amit a Királynak adhat. Mielőtt azonban valaki elérte volna azt az állapotot, amelyben érzi a Teremtő nagyságát, az háborúban áll a testével, mert az nem hajlandó jutalom nélkül dolgozni, és nem tud dolgozni a Király szolgálatának nagy öröme érdekében, mert nem érzi azt, mivel hiányzik belőle a Király nagyságának érzékelése. Még inkább azért, mert hiányzik belőle a hit, vagyis az, hogy elhiggye, hogy létezik egy Király ezen a világon.

Bölcseink azt mondták („Avot”, 2. fejezet): „Tudd meg, mi van feletted. A szem látja és a fül hallja, és minden cselekedeted be van írva a könyvbe. Amikor az ember hisz abban, hogy van egy Irányítója a világnak, akkor kezdődnek a számítások az Ő nagyságáról és fontosságáról. Amikor hisz abban az ember, hogy van egy Irányítója a világnak, ez a hit a fontosság érzését kelti benne, még akkor is, ha nem számol a Teremtő nagyságával. Mégis, máris megvan benne az erő, hogy a Teremtő szolgálatában munkálkodjon.”

Mivel azonban nincs hite, vagy csak részleges hite van (lásd „Bevezetés a Tíz Sefirot tanulmányába”, 14. pont), amikor dolgozni akar, hogy adakozzon, a test azonnal jön és hangosan kiabál: „Megőrültél?! Jutalom nélkül akarsz dolgozni, és azt mondod, hogy a Királyt akarod szolgálni, ami önmagában is nagy jutalom. Ez azokra vonatkozik, akik érzik a Királyt, és akiknek a Király minden mozdulatát megvizsgálja. Ők mondhatják, hogy azért dolgoznak, mert nagy kiváltság a Királyt szolgálni, de te nem!”

Ez okozza a hajlam elleni háborút: Időnként legyőzi a testet, máskor pedig a test győzi le őt. Azt mondja a testnek: „Az, hogy nem érzem a Király nagyságát, a te hibád, mert mindent a saját területeden akarsz megkapni amit úgy hívnak, hogy ‘megszerzés, a megszerzés’ érdekében, de korlátozták és elrejtették ezt a megkülönböztetést, ezért lehetetlen bármit is meglátni az igazságból. Ezért hagyd alább a vágyadat, és kezdj el dolgozni azért, hogy adakozz, és akkor biztosan meglátod a Király fontosságát és nagyságát. Akkor te magad is egyet fogsz érteni velem abban, hogy érdemes a Királyt szolgálni, és semmi sem fontosabb ennél a világon.”

Ezért, ha valaki csak azért akar dolgozni, hogy adakozzon, és nem azért, hogy megszerezzen valamit, és minden számítása arról szól, hogy munkájával megelégedettséget szerezzen a Teremtőnek - azaz, hogy örömet szerezzen Neki -, és egyáltalán nem tekint magára, honnan lehet tudni, hogy valóban ezen az úton jár-e? Lehet, hogy becsapja magát, és a szándéka csak az, hogy megszerezzen? Vagyis azért ad, hogy megszerezzen, és nem az igaz úton jár, ami azt jelenti, hogy csak azért akar adakozó lenni az ember, hogy adjon.

Itt az ember kritizálhatja önmagát, vagyis a szándékát. Amikor a Teremtőhöz imádkozik, hogy segítsen neki a hajlamok elleni harcban, hogy a hajlam ne jöjjön el hozzá, és ne akarja őt irányítani a munkája elleni panaszaival, a Teremtő csak azt a vágyat adja neki, hogy teljes szívvel és lélekkel neki akarjon dolgozni. És természetesen nincs ima bizalom nélkül, hogy a Teremtő meghallgatja az imát, mert ha nem bízik abban, hogy a Teremtő meghallgatja az imáját, akkor nem lesz képes imádkozni.

Ez felveti a kérdést: „Ha látja, hogy az imája nem talál meghallgatásra,  vagyis nem úgy teljesül, ahogyan ő érti, hogy teljesülnie kellene - hogy megadja, amit kér, mert a Teremtő irgalmas és kegyelmes, és ha meghallgatná, biztosan megadná, amit az ember kér -, akkor miért nincs válasz az imájára? Nem hallja meg a Teremtő az imát? Lehet ezt mondani?”

Azonban hinni kell abban, hogy a Teremtő meghallgatja az imát, ahogyan a Tizennyolcadik imában mondjuk: „Mert Te meghallgatod a néped, Izrael minden szájának imáját, kegyelemmel”. Ugyanakkor hinnünk kell abban, ami meg van írva, hogy „az én gondolataim nem a ti gondolataitok”. Vagyis a Teremtő tudja, mi a legjobb az ember számára, vagyis a teljessége szempontjából, és mi az, ami megakadályozhatja a teljességében.

Ezért azt kell mondanunk, hogy a Teremtő mindig az ember legjobb érdeke szerint hallgatja meg és válaszol, és ez az, amit Ő ad nekünk. Ezért azt kell hinni, hogy azok az állapotok, amelyeket az ember érez, azok, amelyeket a Teremtő akar, hogy érezzünk, mert ez a mi javunkat szolgálja.

Ebből az következik, hogy a Teremtőbe vetett bizalmunk az, hogy a Teremtő bizonyosan meghallgatja imáinkat és válaszol rájuk, de nem a mi értelmünk szerint való ez, hanem a Teremtő értelmezése szerint arra vonatkozóan, hogy mit kell kapnunk. Ebből következik, hogy a bizalom elsősorban arról szól, hogy bízzunk a Teremtőben, hogy Ő mindenkit megsegít, ahogy írva van: „ Kegyelme minden alkotása fölött van”. A bizalomnak azonban nem arról kell szólnia, hogy a Teremtő a mi értelmünk szerint segít, hanem a Teremtő értelmezése szerint.

Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy a bizalom aszerint van, hogy az ember mit gondol, hogy mire van szüksége, hogy a bizalomnak erre tekintettel kell lennie, és ha nem hiszi, hogy a Teremtőnek az ember megértése szerint segítenie kell neki, akkor azt nem tekintik a Teremtőben való hitnek és bizalomnak. Inkább pontosan úgy kell bízni, ahogyan az ember akarja.

Ez által megérthetjük a szent Zohár szavait, amikor a mondatairól tettük fel a kérdést: „Azonban nem szabad bízni és azt mondani: ‘A Teremtő meg fog menteni engem’ vagy ‘A Teremtő ezt és ezt fogja tenni értem’. Inkább bízzon az ember a Teremtőben, hogy segít neki, ahogyan annak lennie kell”. Bizonyítékot hoz Hanániahtól, Mishaéltől és Azáriahtól, akik azt mondták: „Akár megment, akár nem ment meg”. A szent Zohár azt mondja ott, amikor valaki tisztulni jön, akkor segítséget kap, és ezen keresztül bízik a Teremtő segítségében, és bízik benne, és nem bízik rajta kívül senkiben.

Azt írják róla: „Az Ő ereje benned van”. Megkérdeztük: „Mit jelent az, hogy ‘nem bízik másban’?” Van-e valaki más, aki segíthet neki, amiért ott van a parancsolat, hogy ne bízzon másban? Hananiahhal kapcsolatban beszél a bizalomról, és ki menthette volna meg őket a kohókból, amiért tilalmat kell adnia, hogy ne bízzon másban?

A helyzet az, hogy amikor az ember az igazság útján akar járni, ami azt jelenti, hogy minden cselekedete a Teremtőért lesz, amelyet „adakozásra és nem saját hasznára” állapotának neveznek, akkor hinnie kell abban, hogy a Teremtő tudja, mit adjon neki és mit ne adjon. Ahhoz, hogy az ember elkerülje az önbecsapást, és minden alkalommal lássa, hogy a Teremtőnek való megelégedettség adakozásának útján jár-e, látnia kell önmagát, és bármilyen állapotban is van, elégedettnek kell lennie.

Bíznia kell abban, hogy ez a Teremtő akarata, ezért nem érdekel, hogy milyen állapotban vagyok. Inkább fáradoznom és imádkoznom kell azért, amit megértek, és bíznom kell a Teremtőben, hogy Ő majd segít nekem, a saját érdekemben. De a Teremtő tudja, hogy mi válik az ember javára, de az ember nem. Itt lehet kritizálni a Tóra és a Mitzvák [Parancsolatok] iránti elkötelezettséget, ha az ember szándéka az, hogy a Teremtőnek akar adakozni, és nem a saját hasznára, vagyis nem az a célja, hogy az adakozás érdekében megszerezzen.

Ezért, amikor valaki rendet tesz a munkájában, és elmegy imádkozni a Teremtőhöz, bíznia kell a Teremtőben, hogy Ő befogadja az imáját. Ekkor bíznia kell a Teremtőben, ami azt jelenti, hogy a bizalom mértéke a Teremtő szemléletére vonatkozik, és nem arra, hogy másban fog bízni.

És ki az a másik? Az ember maga. Vagyis a bizalom mértéke, hogy a Teremtő segíteni fog neki, a Teremtő értelmezése szerint kell, hogy legyen, és nem az ember értelmezése szerint.

Az embert „másnak” nevezik, ahogy bölcseink mondták (Sukkah, 45b): „Megtanuljuk, hogy aki a Teremtőnek végzett munkát mással kombinálja, az a világból gyökerestül ki van szakítva, ahogy mondják: ‘Csak az Úrért’. Ez azt jelenti, hogy csak a Teremtőért, önzés nélkül, amit ‘megszerzésnek’ nevezünk. Ez azt jelenti, hogy még ha a Mitzvát [Parancsolatot] a Teremtőnek szánja is az ember, de egy kicsit magának is szánja, akkor is ki van gyökerestül tépve a világból”.

Mit jelent az, hogy „ki van tépve gyökerestől a világból”? Azok, akik nem kapják meg jutalmul, hogy minden cselekedetük helyesen irányuljon gyökértelenek a világban? Meg kell értenünk, hogy melyik világra utalnak ezek a szavak. A tanultak szerint az öröklét világát jelentik, amelyet „a Teremtő világának” neveznek. Azaz, mivel hogy a Teremtő neve, akit úgy hívnak, hogy A Jó, Aki Jót Cselekszik, így nyilvánul meg a világában. Ott tárul fel az Ő gondolata: jót tenni a teremtményeivel.

Ez az a cél, amiért Ő a végtelen világot teremtette, és a Teremtő abból világból eredeztette ki a mi világunkat. Vagyis az ember nem részesülhet a neki feltáruló örömben és gyönyörben a Tzimtzum [Korlátozás] korrekciója miatt, ami azért volt, hogy az ember Dvekutot [Tapadás], az úgynevezett „forma-egyezést” elnyerje. Emiatt, amikor az ember kis mértékben magának is kapni akar, abban a mértékben eltávolodik a Teremtővel való Dvekuttól, és ezért nem kaphatja meg a teremtés céljában található örömöt és gyönyört. Így gyökerestül kiszakad ebből a világból.

A fentiekből következik, hogy ha valaki tudni akarja, hogy nem csapja-e be magát, és csak azzal a szándékkal akarja szolgálni a Teremtőt, hogy megelégedettséget adjon a Teremtőnek, akkor a szent Zohár szerint, amikor a Teremtőhöz imádkozik, hogy segítsen neki, akkor mindenképpen bíznia kell abban, hogy a Teremtő segíteni fog neki. Ellenkező esetben, ha nincs bizalma, hogyan kérhetne? Ha nem bízik abban, hogy a Teremtő segít neki, akkor nincs helye az imának, mert nem lehet imádkozni és szívességet kérni valakitől, ha nem tudja, hogy az illető meg tudja tenni neki ezt a szívességet.

Ezért mindenképpen biztosnak kell lennie abban, miközben a Teremtőhöz imádkozik, hogy Ő biztosan segíteni fog neki. És ha valaki azt látja, hogy a Teremtő nem úgy segít neki, ahogyan ő érti, akkor kételkedik a Teremtőben, hogy esetleg, Isten ments, nem hallja meg az imát. Ezért mondja a szent Zohár, hogy imádkozzon és bízzon a Teremtőben az ember, hogy Ő biztosan úgy segít neki, ahogyan Ő érti, hiszen az illető kifejezetten olyan dolgokkal akar foglalkozni, amelyek csak a Teremtőért vannak, és nem a saját érdekeiért.

Így hát milyen különbséget tesz az ember, hogy hogyan dolgozik, hogy a Teremtőnek adakozzon? Vagyis azt kell hinnie, hogy ha a Teremtő úgy látja, hogy az ember számára előnyös lesz, ha bármilyen állapotban is dolgozik, nem számít, hogy az ember szerint mi okoz nagyobb örömet a Teremtőnek, ha Ő az ember megértése szerint segíti őt.

Sokkal inkább bíznia kell a Teremtőben az embernek, hogy az Ő megértése szerint segít neki. Ezt nevezi a szent Zohár így: „Az embernek bíznia kell a Teremtőben, hogy megsegíti őt, ahogyan annak lennie kell”. Ez azt jelenti, hogy amit a Teremtő megért, azt az embernek csak abban az állapotban kell megkapnia amelyikben van. És ami azt az állapotot illeti, amelyben az ember van, kérnie kell a Teremtőt, hogy segítsen neki. (Vagyis abban az állapotban, amiben van, és megérti, hogy erre van szüksége, amit megért, azt fogja kérni, de a Teremtő azt teszi, amit Ő jónak lát.)

Mikor lehet azt mondani, hogy beleegyezik a Teremtő akaratába, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy kijelentse, azt akarja, hogy a Teremtő az ő kívánsága szerint segítse őt? Pontosan ez történik, amikor az ember az alapján kér, amit ért, és imádkozik, hogy a Teremtő úgy segítsen neki, ahogyan ő érti a segítséget, majd mégis lenullázza az akaratát a Teremtő akarata előtt. Akkor azt lehet mondani, hogy bízik a Teremtőben, hogy úgy segítsen neki, ahogyan kell, vagyis ahogyan a Teremtő érti, és nem ahogyan az ember érti a segítséget.

Ezt úgy hívják: „Töröld el akaratodat az Ő akarata előtt”, ahogy bölcseink mondják (Ávot, 2. fejezet). De ha az ember nem akar semmilyen célt elérni, miközben a Teremtőhöz imádkozik, hogy segítsen neki elérni, akkor nyilvánvalóan nem lehet azt mondani, hogy a Teremtő akarata előtt érvényteleníti az akaratát, és azt mondja: „Azt akarom, amit akarok, és amit megértek, hogy szükségem van rá, de Te úgy teszel velem, ahogy Te jónak látod”. Akkor azt lehet mondani, hogy érvényteleníti az akaratát a Teremtő akarata előtt.

De miért kell az embernek lenulláznia a vágyát? Mi van akkor, ha nincs olyan vágya, amit meg kellene semmisítenie? Mintha ez nem lenne teljesség, hiszen van értelme annak, hogy ha valaki egyetért a Teremtő akaratával, az biztosan jobb, mintha más vágya lenne, mint a Teremtőé, és azt meg le kell nulláznia, mintha valami rosszat akarna, és a rosszat meg kell semmisítenie. Nem lenne jobb, ha egyáltalán nem lenne rossz akarata?

A helyzet az, hogy köztudott, hogy ahhoz, hogy a spirituális Kli [Edény] alkalmas legyen a gyönyör és az öröm bőségének megszerzésére, két feltételnek kell megfelelnie: 1) legyen Aviutja [Vaskossága], ami a gyönyör és öröm megszerzésének vágya, 2) legyen Masachja [Szűrője], hogy ne a saját vágya és sóvárgása szerint kapja a gyönyört és örömöt, hanem a Teremtő örömének megfelelően. Ezt hívják  úgy, hogy„annak érdekében megszerezni, hogy megelégedettséget adjon a Teremtőjének”.

Ha azonban nincsenek megszerző edényei, vagyis nincs vágya az öröm és a gyönyör megszerzésére, akkor alkalmatlan arra, hogy felülről bőséget szerezzen meg, mert hiány nélkül nincs kitöltés. Ezért meg kell próbálnia az embernek hiányt teremteni a maga számára, vágyakozni, hogy a Teremtő közelebb hozza őt Magához és megadja neki azt a bőséget, amit a Teremtő adhat, és amire ő vágyik, hogy megkapja. Ugyanakkor le kell, hogy mondjon a vágyáról, és bíznia kell abban, hogy a Teremtő segít neki, és megadja neki azt, amit a Teremtő úgy értelmez, hogy az a javára válik. Ezért ekkor már nem panaszkodik arra, hogy a Teremtő nem az ember megértése szerint segített neki.

Ezt úgy tekintjük, hogy lemond a vágyáról, és azt mondja: „megteszem a magamét”, vagyis azt, amit úgy értek, hogy az én javamra válik, „és megértem és hiszem, hogy a Teremtő valószínűleg jobban ismeri a helyzetemet, és beleegyezem, hogy úgy menjek és foglalkozzam a Tórával és a Mitzvákkal, mintha a Teremtő úgy segített volna nekem, ahogy megértem, hogy válaszolnia kellene az imámra. És bár látom, hogy nem adott választ a kérésemre, mégis hiszem, hogy a Teremtő meghallgatta az imámat, és aszerint válaszolt nekem, ami jó nekem. Ezért mindig azért kell imádkoznom, hogy a Teremtő az én értelmezésem szerint segítsen, és a Teremtő aszerint segít nekem, ahogyan Ő megértette, hogy jó nekem.”

Ez felvet egy kérdést: "Mivel a Teremtő az Ő megértése szerint segít, mire jó az ember imája?" A Teremtő nem válaszol arra az imára, amit az ember imádkozik, és úgy cselekszik, ahogyan Ő megérti, hogy tennie kell. Így tehát hogyan segít az ember imája? Mi haszna van az Ő számára abból, hogy mi azért imádkozunk, amit mi úgy értünk, hogy szükségünk van rá, miközben Ő úgy válaszol, ahogyan Ő érti?

Tudnunk kell, hogy az ima, amit imádkozunk, azért szól, amire szükségünk van, és mi biztosan tudjuk, hogy mire van szükségünk, és azt akarjuk, hogy a Teremtő úgy válaszoljon az imánkra, ahogy mi értjük - hogy ha teljesíti a kívánságainkat, akkor boldog emberek leszünk, mert Ő megadta nekünk mindazt, amire szükségünk van, tudnunk kell, hogy van egy szabály: Kli nélkül nincs fény. Vagyis nem lehet kielégülés szükséglet nélkül.

Ebből következik, hogy még ha az ember tudja is, hogy mire van szüksége, az még mindig nem tekinthető hiánynak, amelyet be kell tölteni, mivel az, amire az ember azt hiszi, hogy szüksége van, nem jelenti azt, hogy hiányt szenved. A hiány azt jelenti, hogy valóban hiányt szenved valamiből. A hiány nem olyasvalami, amivel nem rendelkezünk. Sok olyan dolog van, amivel nem rendelkezünk, mégsem tekintjük őket betöltendő hiánynak.

Például, ha van egy polgár egy bizonyos országban, és abban az országban elnökválasztás van, és valakit megválasztanak elnöknek, miközben a polgár egy átlagos ember maradt, egyáltalán nem fáj neki, hogy nem ő lett az elnök. De ha van egy másik ember az országban, aki azt hitte, hogy ő lesz az elnök. Nagy erőfeszítéseket tett barátai és híres emberek körében, hogy segítsék őt elnökké válni, de végül valaki más lett az elnök, és neki csak a vágya maradt.

E két ember között bizonyára van különbség, bár ugyanaz a hiányuk, nevezetesen, hogy nem elnökök. Azonban óriási különbség van aközött, aki megerőltette magát, hogy elnök lehessen, és elégedetlen maradt, és a másik között, aki annak ellenére, hogy nem lett elnök, nem szenved attól, hogy nem lett elnök. Vagyis, még ha akarták is őt elnökké tenni, nincs hozzá Kelimje [Edénye], vagyis tudása arról, hogyan kell egy elnökséget kezelni.

Inkább a kitöltés vágya a Kli a vágy valamire, és a vágy azt jelenti, hogy gyötrődik a dolog miatt, amit akar. És még ha van is vágya valami iránt, és azt hiszi, hogy ez már vágynak minősül, akkor sem valódi hiány, ami ezt a vágyat alkalmassá teszi a beteljesülés befogadására.

Ennek oka, hogy a hiány szenvedést jelent amiatt, amink nincs, a betöltekezés pedig örömöt jelent, amikor megkapjuk azt, amit akarunk. Ebből következik, hogy a hiány miatti szenvedésnek megfelelően van a betöltekezéssel való öröm is.

Most fogjuk megérteni annak az imának a jelentését, amelyet a Teremtő segítségéért imádkozunk, ha megértjük és elhisszük, ami meg van írva: „Mert Te meghallgatod minden száj imáját”, és ugyanakkor bízunk a Teremtőben, hogy meghallgatja minden száj imáját. Azonban nem abban kell bíznunk, hogy a Teremtő a mi értelmünk szerint segítsen, hanem abban kell bíznunk, hogy a Teremtő az Ő értelmének megfelelően segít rajtunk.

Megkérdeztük: „Akkor mire való az én imám, ha a Teremtő úgy tesz, ahogyan Ő érti?” Az ima azonban növeli a vágyat a beteljesedés után, mert minél többet imádkozik valaki, annál inkább növekszik benne a hiány. Vagyis elkezd hiányt érezni arra, amiért imádkozik. Amikor elkezdte kérni a hiányának beteljesülését, még mindig nem érezte, hogy valóban szüksége van arra, amit kér. Egyszerűen csak látta, hogy mások is kérnek valamilyen beteljesülést, és a barátaitól hallotta, hogy a Teremtőtől kell kérni valamilyen beteljesülést, ezért ő is imádkozni kezdett a Teremtőhöz, hogy adja meg neki, amit szeretne. Azonban nem érezte igazán, hogy szüksége van arra, amit kért; az még mindig nem rendeződött le a szívében.

A sok ima miatt, amit imádkozik, elkezdi megvizsgálni, hogy valóban szüksége van-e arra, amit kér, vagy csak mellékes, azaz fényűzést kér. Vagyis megteszi, amit zsidóként meg kell tennie, de luxusra vágyik, vagyis arra, hogy jobb élete legyen a spiritualitásban, és ne legyen olyan hétköznapi ember, mint mindenki más, aki a Teremtőt szolgálja.

Az imádkozott imák vizsgálata ráébreszti, hogy valóban szüksége van a Teremtő segítségére ahhoz, hogy bármit is megtartson a spiritualitásban, hiszen az imák, amelyeket minden alkalommal imádkozik, arra hívják fel a figyelmét, hogy elkezdi megvizsgálni önmagát, hogy miért imádkozik. Ezek az imák, amelyeket bölcseink állítottak fel számunkra, valóban szükségem van-e arra, amiért szerintük imádkozni kell, vagy másra van szükségem, vagyis olyan dolgokra, amelyekről a testem megérti, hogy kérni kell?

Kiderül, hogy ahogy szaporodnak az imái, úgy kezd valódi hiányt szerezni, míg végül addig gyötri, hogy hiányt szenved. Ez valódi vágyat ébreszt benne a Teremtő iránt, hogy közelebb hozza őt, és ez úgy tekinthető, hogy a Teremtő segít neki, ahogy a szent Zohárban írva van: „Inkább bízzon az ember a Teremtőben, hogy megsegíti őt, ahogy kell”, vagyis a bizalomnak abban kell lennie, hogy a Teremtő segít neki az imáival, ahogy a Teremtő megérti, hogy választ kell kapnia.

Most a szent Zohár további szavait magyarázzuk meg: „Még egy dolog: ‘Boldog az az ember, akinek ereje Benned van’, ahogy ti mondjátok: ‘Az Úr ad erőt népének’, vagyis a Tórának. ‘Az Ő ereje benned van’ azt jelenti, hogy az embernek a Tórával kell foglalatoskodnia a Teremtő, vagyis a Schechina [Szentség] érdekében, akit ‘Névnek’ neveznek.”

Meg kell értenünk, amit ott a Sulamban [A Zohárhoz írt létra-kommentár] mond: „a Teremtő kedvéért, vagyis a Shechina [Istenség] miatt, akit ‘Névnek’ hívnak”. Köztudott, hogy az egész szándékunk az kell legyen, hogy elégedettséget adjunk a Teremtőnek. Mit jelent tehát az, amit a szent Zohár mond, hogy a Tórával a Teremtő kedvéért kell foglalatoskodni, vagyis a Shechina miatt, akit „Névnek” hívnak? Ez azt jelenti, hogy a Tórában és a Mitzvákban való minden elkötelezettséget a Shechináért kell megcéloznunk. Meg kell értenünk a „Shechináért” jelentését. És azt is több helyen is megtaláljuk a szent Zohárban, hogy a Tórában és a Mitzvákban való elkötelezettséget arra kell irányítanunk, hogy „felemeljük a Shechinát a porból”. Így kell megértenünk a Teremtő és az Ő Shechinája közötti különböző megfogalmazást.

Korábbi cikkeinkben bemutattuk, hogy mit magyarázott Baal HaSulam a szent Zohár szavaival kapcsolatban, ahol az áll: „Ő a Shochen [Lakozó], és ő a Shechina”. Azt mondta, hogy ez azt jelenti, hogy azt a helyet, ahol a Shochen megnyilatkozik, Shechinának hívják. Tehát nem két dolog, hanem egy. Vagyis van fény és Kli. Más szóval, csak olyan Kelim [Edények] által érjük el a Teremtőt, amelyek elérik Őt. Ezért amikor a Teremtőről beszélünk, csak arról beszélünk, hogy a Teremtő a Kelim által nyilatkozik meg számunkra.

De a fényről a Kelim nélkül egyáltalán nem beszélünk. A Teremtés gondolatát, hogy jót tegyen a teremtményeivel, Ein Sof [Végtelen/nem véges] névvel illetjük, ami a Jótevőt jelenti. Vagyis a Jótevő adakozik a teremtményeknek. A Klit, amelyben a bőség megjelenik, Malchutnak nevezzük, akit Shechinának hívunk, akiben a gyönyör és az öröm nyilatkozik meg.

Ebből következik, hogy a Teremtő örömet és gyönyört akar ajándékozni a teremtményeknek, de az alacsonyabb rendűeknek nincs Kelimjük, hogy megszerezzék a fényt, a megszerzők és az adakozók közötti forma-eltérés miatt. Így a gyönyör és az öröm nem nyilatkozik meg. Ekkor a világban gonosz hajlam uralkodik, mert a spiritualitást, vagyis az adakozást rossznak ábrázolja, és csak azt, amit azért kaphat, hogy megszerezzen, jóként mutatja be.

Emiatt az alacsonyabb szinten lévőknek nincs olyan helyük, ahol az adakozás érdekében dolgozhatnának, mivel az ember nem árt magának. Így az embernek nem lehet motivációja arra, hogy dolgozzon azért, hogy adakozzon, ezért a felső bőség, ami az öröm és az élvezet, nem tárulhat fel az alsóbb szintűek előtt.

Ebből következik, hogy a Teremtő neve, az általános név, a Jó, Aki Jót Cselekvő, el van rejtve alacsonyabb rendűek elől. Ezt a nevet Shechinanak hívják, ami a Teremtő neve, megfelelve a Jó és Jót Cselekvő minőségnek, és ez a neve száműzetésben van. Vagyis, ahol az ember elkezd egy kicsit dolgozni, az adakozás érdekében, azonnal száműzetést érez ebben a munkában  azaz azt, hogy el akar menekülni az ilyen állapotokból. Ez azért van így, mert amíg az ember elmerül az önszeretetben, addig fogalma sincs az adakozás munkájáról, és amikor elkezdi érezni, hogy az adakozás vonalán jár, és nem kap semmit, akkor sötét lesz számára, és ki akar törni ebből az állapotból, mint aki ki akar törni a neki adott száműzetésből.

Ez hasonló ahhoz az emberhez, aki vétkezett az állam ellen, és száműzetésre ítélték. Mindig azon töpreng, hogyan tudna onnan megszökni. Hasonlóképpen, amikor az ember úgy érzi, hogy a megszerző semmit sem fog kapni ebből a munkából, akkor nincs kedve dolgozni, és teljesen el akar menekülni a küldetésből. Ezért ilyenkor úgy tekintik, hogy a Teremtő neve, ami a Shechina száműzetésben van, ami azt jelenti, hogy az ember ebben a munkában a száműzetést ízlelgeti.

Ezért imádkozunk a Teremtőhöz, és ezért köteleződünk el a Tórával és Mitzvákkal, hogy „felemeljük a Shechinát a porból”, ami azt jelenti, hogy a Shechina, ami a Teremtő neve, vagyis a Jó, Aki Jót Cselekszik, ezen a helyen megjelenik az adakozás edényeiben. De az ember ebben a munkában a por ízét érzi, és ez is a száműzetésben lévő Shechina jelentése, amikor az ember a száműzetés ízét érzi benne, és ki akar menekülni ebből a munkából, vagyis a szent munkából, ahol a Kedusha [Szentség] azt jelenti, hogy megelégedettséget akar adakozni a Teremtőnek.

Ezért kell kérnünk a személyes megváltást, ahol mindenki úgy érzi, hogy kijutott a száműzetésből. Vagyis amikor az adakozás érdekében dolgozik az ember, éreznie kell, hogy Izrael földjén van, vagyis vágya csakis Yashar-El [egyenesen a Teremtőhöz] fog sóvárogni, amit Eretz Ysrael [Izrael Földje] néven nevezünk.

Ennek jele, hogy ki tudja-e mondani teljes szívvel azt, amit az ételek áldásában mondunk: „Köszönjük meg neked, Urunk, Istenünk, hogy kívánatos, jó és széles földet hagytál atyáinkra”. Vagyis amellett, hogy imádkoznunk kell az általános megváltásért, imádkoznunk kell a személyes megváltásért is.

Ebből következik, hogy egy helyen, amikor száműzetésben volt, vagyis amikor az ember megízlelte a száműzetés ízét, amikor az adományozás képe csak a Teremtő irányába és nem önmagára irányulva éri el őt,  akkor érezte a száműzetés és a por ízét. És a megváltás idején, amikor kijön a száműzetésből, az adományozás munkájában a kívánatos, jó és széles föld ízét érzi.

A száműzetés földje tehát azt jelenti, hogy érezzük a szenvedés ízét, és mindig azon gondolkodunk, hogyan menekülhetnénk el onnan. A száműzetésből való szabadulás azt jelenti, hogy egy kívánatos, jó és tágas földre érkezett az ember. Erről a földről azt mondjuk: „Hálát adunk neked, Urunk, a mi Istenünk”. Ezt hívják Eretz Yashar-Elnek [egyenesen a Teremtőhöz vezető föld (vágy)], és ez az a megváltás, amire törekednünk kell.

Azonban természetesen felmerül a kérdés: „Miért érezzük a por ízét az adakozás munkájában, és miért akarunk menekülni előle, mint aki száműzetésben van?” Bár ennek számos oka van, mégis hozzá kell tennünk még egyet: Van egy szabály, miszerint nincs fény Kli nélkül, vagyis nincs beteljesedés hiány nélkül. Ezért először is be kell lépnünk a száműzetésbe, és éreznünk kell a szenvedést ebben a munkában, mert a test, amelyet „megszerzési vágynak” nevezünk, kapálózik és ellenáll ennek a munkának, mert a természetével ellentétes, és a szenvedésen keresztül érzékeli, amelyet a száműzetésben érez.

Vagyis pontosan azok, akik az adakozás munkájában vesznek részt, és a testük ellenáll, de nem adják meg magukat a test érveinek, és elszenvedik a test gyötrelmeit, vagyis a testük ellenállását, de nem menekülnek a hadjárat elől, hanem mindig harcban állnak a gonosz hajlammal. Időnként győzedelmeskedik az ember, máskor pedig a test, így mindig hullámvölgyben van, és a lelke soha sincs nyugalomban.

Akkor szenved, mert nem olyan, mint a többi ember, akik azonnal elmenekülnek a munka elől, amikor látják, hogy a test ellenáll az adakozás munkájának, és nem szenvednek, mert nincsenek benne a száműzetés ízlelésének munkájában, amikor a test ellenáll nekik, mert megadják magukat a test irányításának, és úgy beszélnek róla, mint a kémek, akik rágalmazták Izrael földjét.

Ahogy az előző cikkekben mondtuk, ahol a szent Zohár szavait hoztuk elő, természetesen nincsenek Kelim [Edényeik], amelyekben a megváltást megszerezhetnék, ahogyan azt a „Tóra adása” című esszében kifejtettük, hogy a száműzetés a hiányról szól, amely megelőzi a létezést, ami a megváltás. Ezért található meg a Geula [Megváltás] minden betűje a Gola [Száműzetés] betűiben, kivéve az Alef betűt, amely az Alupho Shel Olamra [a Világ Bajnoka/ a Teremtő] utal, ahogy bölcseink mondták. Ez arra tanít bennünket, hogy a hiány formája nem más, mint a létezés tagadása.

Ezért, amikor az ételek megáldásában azt mondjuk: „Hálát adunk Neked”, azt mondjuk: „és hogy megszabadítottál minket, Urunk, Istenünk, Egyiptom földjéről, és hogy megváltottál minket a rabszolgák házából”. Ez arra tanít bennünket, hogy ahhoz, hogy elérjük a kívánatos, jó és tágas földet, előbb át kell mennünk a Kelimek létrehozásának szakaszán, ami azt jelenti, hogy Egyiptom földjén vagyunk, és látjuk, hogy rabszolgák vagyunk, akik a Fáraót, Egyiptom királyát szolgálják, és a száműzetés gyötrelmei szükségessé teszik, hogy imádkozzunk a Teremtőhöz, hogy szabadítson meg minket a száműzetésből, ahogyan az elhangzott ( Exodus, 2:23): „És sóhajtoztak Izrael fiai a munkától, és felkiáltottak, és kiáltásuk Istenhez emelkedett”. Ebből következik, hogy a száműzetés a Kli, a megváltás pedig a fény és a bőség.

Kiderült, hogy a Teremtő neve - amit a Sulamban Baal HaSulam megmagyaráz - a Shechina, akit „a Teremtő nevének” neveznek, amikor azt kérdeztük, hogy hogyan lehet azt mondani, hogy a Tórában és a Mitzvákban a Shechina érdekére irányulunk, akkor ezt azzal magyaráztuk, amit Baal HaSulam mondott, hogy a Shochen [az edényben lakozó fény] és a Shechina [Istenség, a szentség edénye] egy és ugyanaz, és a helyet, ahol a Sochen megnyilatkozik, Shechinának hívják.

Ezt egy példával érthetjük meg: Ha valakit okosnak, gazdagnak vagy nagylelkűnek nevezünk, ezek a nevek különböző dolgokat, más testeket jelentenek, mint maga az ember? Vagyis, amikor a bölcsesség szerint „okosnak” vagy „gazdagnak” nevezik, vagyis aszerint, amit mások látnak. Ebből következik, hogy ezek a nevek csak a Teremtő kinyilatkoztatásai.