Mit jelent a munkában az, hogy „Az ökör ismeri a gazdáját, stb., Izrael nem ismeri”?

42. cikk, 1991.

Meg van írva: „Az ökör ismeri a gazdáját, a szamár a gazdája jászolát; Izrael nem tudja, az én népem nem érti”. Meg kell értenünk, miről van szó, mert azt mondja, hogy az ökör ismeri és a szamár ismeri gazdája jászolát, de Izrael nem. Vagyis az embernek bizonyára több esze van, mint az állatnak, ezért kérdezi: Miért nem tudja Izrael, és „az én népem nem érti”, hogy ki az eltartója és táplálékadója a teremtett lényeknek?

Mondhatnánk, hogy „Az ökör ismeri a gazdáját” nem olyan, mint Izrael. Az ökör és a szamár látja, hogy ki eteti őket, nem úgy, mint Izrael, és Izrael népe nem látja, hogy ki a Gondviselője, és csak abban kell hinnie, hogy a Teremtő mindent megad nekik, amire szükségük van.

Más szóval, Izrael népének hinnie kell abban, hogy a Teremtő táplálja és gondozza a világot. Akkor mi a kérdés, miért tudja az ökör és a szamár, hogy ki gondoskodik róluk, Izrael pedig nem tudja? Ha Izrael láthatná a Teremtőt, aki táplálékot ad nekik, mint az ökör és a szamár, akkor olyanok lennének, mint az ökör és a szamár, ugyanolyan tudással, mint az ökör és a szamár. Nekünk azonban hinnünk kell abban, ami meg van írva: „Kitárod kezedet, és betöltöd minden élőlény sóvárgását”, mert ez csak hitből történhet, nem pedig olyan tudásból, mint az ökör esetében.

Ezért meg kell értenünk, hogy mi az a kérdés, hogy „Miért nem tudja Izrael?” Először is meg kell értenünk, miért adott hitet az embernek. Ez azt jelenti, hogy mindenki, akinek van egy kis esze, megérti, hogy ha a Teremtő azt akarja, hogy az emberek betartsák a Tórát és a Mitzvákat [Parancsolatokat/jócselekedeteket], ha az ember nyíltan láthatná az Ő Gondviselését, és nem kellene hinnie, hogy a Teremtő a világot a jóra és a jó cselekedetekre való vezetéssel vezeti, hanem mindenki látná az Ő Gondviselését, akkor az egész világ a Teremtő szolgája lenne, és szeretettel betartaná a Tórát és a Mitzvákat.

A nyílt Gondviselés úgy van, ahogyan írva van („Bevezetés a Tíz Szfíra tanulmányába”, 43. pont): „Ha például a Teremtő nyílt Gondviselést hozna létre az Ő teremtményeivel, például úgy, hogy aki tiltott dolgot eszik, azonnal megfulladna és aki egy parancsolatot teljesít, csodálatos örömöket fedezne fel benne, hasonlót a legfinomabb örömökhöz ebben a testi világban. Akkor melyik bolondnak jutna eszébe megkóstolni egy tiltott dolgot, tudván, hogy emiatt azonnal elveszíti az életét? Továbbá, melyik bolond hagyna el bármilyen parancsolatot anélkül, hogy a lehető leggyorsabban teljesítené azt?”

Akkor miért nem ezt cselekedte meg a Teremtő, hanem mindent úgy rendelt, hogy hinnünk kell, és nem a megismerés útján? Baal HaSulam azt mondta, hogy hinnünk kell, hogy a Teremtő mindenható. Akkor miért választotta azt, hogy kifejezetten a hit útján menjünk, és nem a tudás útján? Bizonyára azért, mert a Teremtő megértette, hogy a hit útja jobb ahhoz, hogy végső soron elérjük a teremtés célját, és ezért adta nekünk a hit útját.

A hitet illetően sokféle értelmezés létezik. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek megvan a saját értelmezése. De valójában a hit bármelyik értelmezését, amelyet egy ember választ, „hitnek” nevezik. Ez úgy van, ahogy a „Bevezetés a Tíz Szfíra Tanulmányába” (14. pont) bemutatja: „’Akinek a Tóra a mestersége’, azt úgy kell értelmeznünk, hogy a hitének mértéke a Tóra gyakorlásában nyilvánul meg, mert az Umanuto [a mestersége] szó betűi ugyanazok [héberül], mint az Emunato [a hite] szó betűi. Olyan ez, mint az az ember, aki bízik a barátjában, és pénzt kölcsönöz neki. Megbízhat benne egy shékelnyit [Izraeli pénznem], és ha két shékelt kér tőle, megtagadja tőle a kölcsönadást. Megbízhat benne száz shékelnyit is, de többet nem. Azt is megteheti, hogy minden vagyonát rábízza, anélkül, hogy a félelem legkisebb jele is felmerülne. Ez utóbbi hitet tekintjük ‘teljes hitnek’, az előző formákat pedig ‘hiányos hitnek’, de inkább ‘részleges hitnek’. Hasonlóképpen, az egyik a Teremtőbe vetett hitének mértékéből naponta csak egy órát szán a Tóra gyakorlására és a munkára, a harmadik pedig szabadidejének egyetlen pillanatát sem hanyagolja el anélkül, hogy a Tórával és a munkával foglalatoskodna.”

A fentiek alapján láthatjuk, hogy minden zsidó rendelkezik a hit tulajdonságával. Mégis, miért éppen a hit útját választotta a Teremtő? Azért, mert ahogy fentebb említettük, a hit útja a legsikeresebb az ember számára, hogy ezáltal elérje a teremtés célját, vagyis megkapja azt az örömöt és gyönyört, amit Ő a teremtés gondolatában érzett, ami „az Ő vágya, hogy jót tegyen teremtményeivel”.

Meg kell azonban értenünk, hogy mik azok az utak, amelyeket követhetünk a cél megvalósítása érdekében. A válasz az, hogy az embernek el kell végeznie a teremtés korrekcióját. Ez azt jelenti, hogy a megszerzés edényei, amelyeket a Teremtő teremtett a teremtményekben, ez a vágy ellentétes formában van a Teremtővel, akinek a vágya az adakozás. Ennélfogva az embernek korrigálnia kell magát azáltal, hogy elnyeri az adakozás vágyát. Ezt nevezik a „teremtés korrekciójának”, és ez az ember egész munkája, hogy elérje a Dvekutot [Összetapadást] a Teremtővel, ami a „forma-egyezés” jelentése.

Ezért, ha kiderülne, hogy az útmutatás, amellyel a Teremtő vezeti a világot, a jóra és a jócselekedetekre irányul, akkor az ember számára teljesen lehetetlen lenne választani, vagyis betartani a Tórát és a Mitzvákat, hogy adakozhasson. Sokkal inkább egy másik ok kényszerítené őt a Tóra és a Mitzvák betartására, ami a büntetés, vagyis önző érdekből való, és nem a Teremtő parancsa okán, ahogyan azt a „Bevezetés a Tíz Szfíra Tanulmányába” című írásban olvashatjuk.

Ezért az Ő útmutatása rejtve van, és az embernek hinnie kell, és akkor van helye a választásnak. Más szóval, van hely azt mondani, hogy azért dolgozik, hogy adakozzon. Vagyis az ember részt vesz a Tórában és a Mitzvákban, bár még mindig nem érzi a Tóra és a Mitzvák zamatát, vagyis a Tóra és a Mitzvák zamatáról nem lehet azt mondani, hogy az az ok, ami kötelezi őt a betartásukra, mivel még mindig nem érzi az ízüket.

De a testi örömök esetében, ahol az öröm ismert és nem hisznek benne, az öröm, amit az ember valamiben lát, arra kényszeríti, hogy az örömöt megkapja. Ezért, ha a Tórában és a Mitzvákban rejlő öröm feltárulna - hogy ott van az igazi öröm, ahogy az ARI mondta, hogy a testi örömök nem többek, mint a Klipotba [héjakba] hullott szent szikrák, ami csak egy „vékony fény” -, ha a Tórában és a Mitzvákban rejlő öröm feltárulna, a teremtmények bizonyára önérdekből kényszerülnének a Tóra és a Mitzvák betartására. 

Nem így van ez, ha valaki nem azért tartja be a Tórát és a Mitzvákat, mert valami ízt érez benne. Sokkal inkább előfordul, hogy kényszerből végzi a Tóra és a Mitzvák cselekedeteit, még akkor is, ha a teste tiltakozik ez ellen. Mégis meg kell kérdeznünk: Miért kényszeríti magát az ember, és miért győzi le a megszerzési vágyat, amely nyugalomra vágyik? Az ember azt mondja, hogy ez az egész különbség ember és állat között. Az állatnak nincs esze, csak az élvezet határozza meg, hogy mit tesz vagy mit nem tesz meg.

De az ember, aki értelemmel született, már nem az élvezetet tekinti alapjának, ami azt jelenti, hogy nem ez az ő útmutatója, és ahol több élvezet van, oda kellene mennie. Az ember ehelyett mindig azt gondolja, hogy az igaz úton kell járnia, ami azt jelenti, hogy a munka mércéje az ami igaz. Ezen az ösvényen jár, és nem az élvezet érzetét nézi, hogy ez az útmutatója. Ehelyett az ember mindig az igazat gondolja, azt, hogy amit most tenni készül, az valóban jót fog-e neki hozni.

Ezért, amikor valaki magára veszi a „hitnek” nevezett Mennyei Királyságot, amikor a Teremtő érdekében Tórával ésMitzvákkal akar foglalatoskodni, és megelégedettséget akar szerezni Teremtőjének, az ember nem azt nézi, amit tesz, hanem az igazat nézi. Más szóval, mivel a Teremtő adta nekünk a Tórát és a Mitzvákat, az Ő akaratát akarjuk teljesíteni, hogy örömet szerezzünk Neki, azáltal, hogy betartjuk a Mitzváit.

Ezért, amikor például az ember Tzitzitet [kötelező zsidó rojtos alsóruhát] visel, nem azt nézi, hogy a teste örül-e a Tzitzit viselésének, különösen, ha ügyel arra, hogy nagyon finom Tzitzitet viseljen, ahogy bölcseink mondták (Shabbat 133): „Ez az én Istenem, és én dicsérni fogom Őt. Ékesítsd magad előtte Mitzvákkal. Készíts Neki egy szép Sukkaht [sátoros ünnepi sátor], és egy szép Lulávot [sátoros ünnepi pálmaág], és egy szép Shofart [kosszarv, kürt amibe fújni kell], egy szép Tzitzitet, s egy szép Tóra könyvet”.

Az ember azonban mindig azt nézi, hogyan tud a Teremtőnek örömet szerezni. Vagyis ezzel az elmével megérti, hogy az, hogy a Teremtő adta nekünk a parancsolatot, hogy szeressük a Teremtőt, nem azért van, mert a Teremtőnek szüksége van a mi szeretetünkre. Sokkal inkább mindaz, amit a Teremtő megparancsolt nekünk, hogy tegyük meg és tartsuk be a parancsolatait, csak a mi érdekünkben történik. Más szóval, az ember ezáltal éri el a teremtés célját, ami az, hogy Ő jót tegyen a teremtményeivel.

De az ember tudja, hogy van egy természete, amit úgy hívnak, hogy „kapni akarás”, a saját érdekében, és nem mások érdekében. Ez megnehezíti számára, hogy azt mondhassa, bár megérti, hogy az ember nem olyan, mint egy bestia, hogy azt mondhatjuk, hogy kifejezetten ott, ahol az ember úgy érzi, hogy örömöt fog kapni, ott képes erőfeszítéseket tenni az öröm megszerzése érdekében. Ha azonban azt mondják, hogy szeresse a Teremtőt, ezt az ember csak akkor értheti meg, ha látja a Teremtő nagyságát és fontosságát, akkor beszélhetünk szeretetről.

De amikor az ember nem látja a Teremtő fontosságát, és hinnie kell, itt kezdődik az ember munkája, vagyis olyan munka, amely az ember és nem a bestia minőségéhez tartozik, mert a hit ügye az ember munkájához tartozik, és nem a bestia munkájához.

A hit mértékének azonban azonosnak kell lennie a tudás mértékével, amellyel a bestia rendelkezik. Ellenkező esetben ez még mindig nem tekinthető „hitnek”, ha számára van különbség a hit és a tudás között.

Más szóval, az embernek olyan kell lennie, mint a bestia: Ahogy a bestia csak azt tudja, amit lát, úgy kell az embernek is hitben haladnia, ahogy a bestia a tudással. Különben mi különbség volna az ember és a vadállat között? A hitnek tehát olyannak kell lennie, mint a tudásnak.

A fentiek szerint kell értelmeznünk azt, amit arról kérdeztünk, ami meg van írva: „Az ökör ismeri a gazdáját, a szamár a gazdája jászolát; Izrael nem tudja, az én népem nem érti”. Hogyan hasonlítja Izraelt egy ökörhöz és egy szamárhoz? Hiszen az ökör és a szamár látja, hogy ki eteti őket, míg Izrael nem látja, ezért hinnie kell, hol van tehát a hasonlóság?

A válasz az, hogy az ember és a bestia közötti fő különbség az, hogy a bestia nem rendelkezik tudással. Ezért a vadállatoknál csak az örömérzet határozza meg, hogy végrehajtanak-e egy cselekedetet vagy sem. Az ember számára azonban, akinek van esze és tudása, nem az élvezetet kell figyelembe vennie, hanem a dologban rejlő igazat.

Ezért, amikor hitet kaptunk, ahogy írva van: „és hittek az Úrban és az ő szolgájában, Mózesben”, amikor nekünk adta ezt a munkát, Izraelnek a tudás, vagyis a hit állapotában kellett lennie, amit Izraelnek magára kell vennie, ahogy a tudás az bestiáknak való.

Ezzel kapcsolatban van egy kérdés: Miért kell a hitnek Izraelben ugyanannak lennie, mint a bestiáknál a tudásnak, hiszen ezen alapulnak? És azt is, hogy Izrael miért „nem érti”, vagyis a hitük nem olyan, mint a megismerés a tudás?

Meg van írva: „Az én népem nem érti”. Az „én népem” azt jelenti, hogy  „egyszerű emberek”, míg az „Izrael” már magasabb fokozatot jelent, mivel köztudott, hogy Izraelnek Li-Rosh [szó szerinti fordításban: van feje] betűit viseli. Ezért mondja azt, hogy „Izrael nem érti”. Miért? Mert „az én népem nem érti”. Amikor „az én népem” voltak, hogy megértsék a hit mértékét, melyet el kell nyerniük, azt gondolták, hogy a hithez elég a részleges hit. Ezért megelégedtek a kevéssel, és „Izraelnek” gondolták magukat, bár még mindig nem kapták meg a „teljes hitet”, úgyhogy ez a bestiákban való megismeréshez hasonlít.

Ebből következik, hogy a munka rendje az kell, hogy legyen, hogy az ember elérje a hitet, amely olyan, mint a tudás. Más szóval, az ember kezdi megérteni, hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy megelégedettséget adjunk a Teremtőnek. Ezért, amikor valaki ezen az úton jár, amikor látja, hogy a teste nem élvezi azt, amit tenni akar, azt kell mondania a testének: „Nem olyasmit fogok tenni, aminek te fogsz örülni; olyasmit fogok tenni, aminek a Teremtő fog örülni. Ezért, amit kérsz tőlem, hogy ne tegyem ezt addig, amíg bele nem egyezel, az nem számít annak a dolognak, amit a Teremtő érdekében cselekszem”.

De a test azt kérdezi: „Mit fogsz kapni abból, hogy a Teremtő érdekében dolgozol?” Vagyis „Milyen örömöt fogsz ebből meríteni?” Végül is az ember semmit sem tesz jutalom nélkül, tehát „Mi az a jutalom, amit ezért cserébe remélsz?”

A válasznak az kell lennie, hogy a hit Mitzváját nyerem el [Énekek-Éneke Mitzvotját] kaptuk, ahogyan írva van: „És hittek az Úrban és az Ő szolgájában, Mózesben”, „így én is hiszem, hogy egy nagy Királyt szolgálok, bár még mindig nem érzem a Teremtő nagyságát. Mégis hiszek az Ő nagyságában, és örömmel szolgálok egy nagy Királyt, és ez az én örömöm. Ezért minden kérdésed csak a hitre vonatkozhat - arra, hogy miért hiszek. De amikor teljes hittel hiszek, akkor a hitem olyan, mintha már tudnám”.

Látjuk, hogy amikor egy felsőbb szinten álló emberről tudunk, például egy királyról vagy egy magas rangú miniszterről, vagy valakiről, aki híres, aki nagy ember, akkor a természetünkből fakad, hogy megadjuk magunkat a nagy ember előtt. Ennek semmi köze a valláshoz; ez a természet törvénye, hogy a kicsik kiváltsága, hogy szolgálják a nagyokat. De a munkában, ahol a nagyság és a kicsinység nem mutatkozik meg, és hinnünk kell, ott van munka, mert természeténél fogva az ember nem tud semmit sem tenni, hacsak nem lát és nem ért az értelmével.

Ezért, amikor valaki olyan hitet vesz magára, mint a megismerés, nem kell többé vitatkoznia a testével, mivel azt mondja a testnek: „Látom, hogy bármit is mondasz nekem, hiszen csak egy dolgot mondasz, hogy nem tudod elfogadni azt a hitet, amit magamra vettem. Ezért a hitről szóló ilyen érveléssel nincs miről vitatkoznom veled. Ezért elmondom neked, amit most teszek, és te ezzel nem tudsz egyetérteni. Mégsem várom meg a beleegyezésedet, hiszen számomra a hit olyan, mint a tudás.”

Ebből következik, hogy az ember minden munkája a hit erejének megszerzése, mivel az ember nem képes a benne lévő gonoszt érveléssel legyőzni, mivel a külső értelemben a testnek mindig igaza van. Csak akkor tudja az ember legyőzni a testet, ha a testnek az értelem felett álló hittel válaszol.

Ezért az embernek fel kell készülnie, mielőtt valamit Kedusában [Szentségben] tesz, hogy a Kedusának köszönhetően, amit most fog tenni, hitet fog kapni a munkáért cserébe. Hinnie kell, hogy nincs szüksége másra, mint a Teremtőbe vetett hitre, és a hitet akkor kaphatja meg, ha a Teremtő úgy adja meg neki, hogy az értelem feletti dolgokat cselekszik, vagyis kényszeríti magát. Ez azt jelenti, hogy sokszor kényszerítenie kell magát, és arra kell törekednie, hogy a kényszernek köszönhetően a Teremtő nagyságába és fontosságába vetett hitet kapja jutalmul.

Tudni kell azonban, hogy amikor az ember azért dolgozik, hogy adakozzon, akkor vannak emelkedései és zuhanásai. Ez azért van így, mert a fel- és leszállások révén az ember megkapja a képességet és a lehetőséget, hogy megkülönböztesse a jót a rossztól, mert köztudott, hogy az ember nem érthet meg semmit sem kellőképpen, ha nincs meg az ellentéte is annak, amivel rendelkezik.

Azt írják erről, hogy „mint a fény előnye a sötétségből”, ami azt jelenti, hogy csak a sötétségből ismerhetjük fel a fény fontosságát. Ő szenvedett és gyötrődött a sötétségben, így amikor eljött a fény, tudta értékelni azt. Hasonlóképpen, az ember nem tudja értékelni a felemelkedés állapotának fontosságát, hacsak nincsenek vele szemben zuhanások. Csak akkor tudja értékelni a fény, azaz a felemelkedés fontosságát.

Máskülönben ez olyan, mintha drágaköveket és ékszereket adnánk egy csecsemőnek, és a csecsemő nem tudja, hogyan értékelje azokat, és az emberek jönnek és elveszik tőle a jó dolgokat, mivel a csecsemő nem tudja, miért kell megtartania az ékszereket. Természetesen, aki akarja, elveszi a gyermektől a jó dolgokat.

Hasonlóképpen, egy olyan személy, aki nem ismeri a Kedusha [Szentség] értékét, ha kap egy kevés Kedushát, hogy előbbre jusson a munkában, jön a Sitra Achra [másik oldal] és elveszi tőle, mivel képtelen megérteni, hogy az a kevés Kedusha, amit megszerzett, óvatosságot igényel, hogy a Sitra Achra ne tépje ki a Kedushát a kezéből.

Ezért, amikor lezuhan, megmarad a Reshimója [Emléke/emlékek] arról, ami volt, és akkor már tudja, hogyan kell vigyázni, hogy a Sitra Achra ne rántsa ki a kezéből. Ezért az ember hiszi, hogy a Teremtő mindent megtesz, és nem kétséges, hogy a Teremtő mindent az ember érdekében tesz, ezért a zuhanásokat is, amelyeket kap, - vallja róluk -, hogy a Teremtő a saját érdekében küldte neki az összes ilyen állapotot.

Ez erőt ad az embernek, hogy ne meneküljön el a küldetés elől, bár nem látja, hogy a Teremtő vigyáz rá, mégis érzi, hogy a Teremtő segít neki. Sokkal inkább nemhogy nem halad előre a munkában, hanem még vissza is lép. Mégis, ha hiszi, hogy a Teremtő segít neki azzal, hogy elküldi neki az zuhanásokat, akkor már nem menekül el a küldetés elől.

Ehelyett azt mondja, hogy a Teremtő valóban segít neki, de nem úgy, hogy az ember megértse, úgy érti, hogy felemelkedésekben. A Teremtő sokkal inkább a zuhanásokon keresztül segíti őt. Ezért ez a hit erősebbé teszi őt, hogy ne meneküljön el a küldetés elől. Ehelyett várja a Teremtő segítségét, és imádkozik, hogy legyen ereje folytatni a munkát, amíg a Teremtő fel nem nyitja a szemét, és a Teremtővel való Dvekut lesz a jutalma.

A fentiek szerint kell értelmeznünk azt, amit bölcseink mondtak (Berachot 54): „Áldani kell a rosszat, ahogyan a jót is megáldja az ember”. Ez azt jelenti, hogy ha valaki hisz abban, hogy a Teremtő úgy vezeti a világot, hogy jó és jót cselekszik, miért érzi, hogy van benne rossz? Mintha a Teremtő gonoszságot adna neki. Ezért mondták bölcseink, hogy az embernek hinnie kell abban, hogy ez a rossz csak jót jelenthet.

A munkában úgy kell értelmeznünk, hogy azt látjuk, hogy amikor valaki olyan módon kezd el dolgozni, ahol „minden cselekedete a Teremtő érdekében történik”, vagyis mindent azért tesz, mert a Teremtőnek akar adakozni, és nem a saját érdekében, akkor abban az időben a felemelkedés és a zuhanás állapotaiba kerül.

Amikor a hit felragyog számára, a felemelkedés állapotában van. Vagyis megérti, hogy csak a Teremtőért érdemes dolgozni. Utána jön a zuhanás, amikor gondolatok törnek fel benne: „Mi hasznom származik abból, ha a Teremtő érdekében dolgozom, és nem a saját érdekemben?” Néha a zuhanás, amit elszenved, olyan mély, hogy menekülni akar a küldetés elől.

Ilyenkor felmerül a kérdés: Miért van az, hogy mielőtt elkezdte volna az adakozás munkáját, mindig jókedvű volt, most pedig gyakran úgy érzi, hogy teljesen távol áll a munkától, és mindent kényszeredetten csinál? De van egy szabály: „a Mitzva Mitzvát indukál”, tehát miért kapott zuhanást?

A válasz az, hogy az a tény, hogy az ember úgy érzi, hogy a „gonoszság állapotának” nevezett zuhanásban van, az szintén a javát szolgálja, mert kifejezetten mindkettő által jutalmazhatja meg a Teremtő segítségével. Ez a jelentése annak, hogy a “rosszra áldást kell mondani”.