Az igazság és a hit jelentése

3. cikk, 1985

Az igazság és a hit két egymásnak ellentmondó dolog. Látjuk, hogy a mi imánkban, amelyet a Nagy Gyülekezet tagjai hoztak létre, szintén két dolog van, amelyek ellentmondanak egymásnak. Egyfelől elrendelték számunkra az ima menetét, és az imát, amit kifejezetten akkor kell elmondani, amikor az ember hiányban van. Továbbá bölcseink azt mondták: „Az imának a szív mélyéről kell jönnie”, ami azt jelenti, hogy az imának, amit a Teremtőhöz imádkozunk, a szív mélyéről kell jönnie, vagyis az egész szívünkben érezni kell a hiányt.

Ez azt jelenti, hogy a szívben nem lehet olyan hely, amely teljes, hanem csak hiányok lehetnek benne. És minél nagyobb a hiány, annál inkább elfogadott az ima más imákhoz képest. A Zohárban a következő versről van írva: „Imádság a szegényért, amikor gyenge az ember, és kiönti szavait az Úr előtt” (Balak, 187-188. tételek): „De van három rész, amit „imának” neveznek: egy ima Mózesért, Isten emberéért - nincs más, emberben ehhez hasonló ima. Egy ima Dávidért - nincs ehhez hasonló ima más királyban. Egy ima a szegényekért. A három ima közül melyik a legfontosabb? Az egy ima a szegényekért. Ez az ima megelőzi Mózes imáját, megelőzi Dávid imáját, és megelőz minden más imát a világon. Mi az oka ennek? Az, hogy a szegények megtört szívűek. Meg van írva: „Az Úr közel van a megtört szívűekhez. És a szegény mindig a Teremtővel vitatkozik, és a Teremtő hallgatja és meghallgatja a szavait." Ilyen messzire szólnak a szavai.

A szent Zohár szavai alapján kiderül, hogy az ima éppen akkor van jelen, amikor az ember megtört, amikor nincs semmije, amivel újraéleszthetné a lelkét. Ilyenkor  az imát „a szív legmélyéről jövő imának”nevezik. Ez az ima fontosabb, mint a világ összes imája, mert nincs olyan érdeme, amivel azt mondhatná: „Nem vagyok olyan, mint a barátaim, mert van valami érdemem, amivel a barátaim nem rendelkeznek.” Ilyenkor feltárul, hogy tele van az ember hiányokkal, és akkor helye van egy őszinte, szívből jövő imának. Vagyis minél nagyobb a hiány, annál fontosabb az ima.

És annak az imának megfelelően, amit az imák rendjében elrendeztek számunkra, abban elrendezték számunkra a dicséret és a hála rendjét. Ez ellentmond az imák rendjében szereplő litániában megfogalmazott imának, hiszen normális esetben, amikor valaki valami jót tesz a másikkal, hálát adnak érte. De a hála mértéke mindig aszerint a mérték szerint történik, hogy milyen jót tett vele a másik. Így fejezi ki az ember a háláját a jótétemény küldője felé.

Például, ha valaki segít a másiknak a megélhetése felében, vagyis ha rajta keresztül olyan ellátást kapott, amely csak a fenntartási szükségletei felének biztosítására elegendő, akkor a hála, amit neki ad, nem teljes. De ha valakinek teljes ellátást igyekezett szerezni az ember, akár fényűzéssel, vagyis nincs olyan hiány, amit ne tudott volna kitölteni, akkor bizonyára szívből és lélekből megköszöni és dicséri az ilyen embert.

Kiderül tehát, hogy amikor az ember köszönetet mond és dicséri a Teremtőt, és szívből akarja dicsérni és megköszönni a Teremtőnek, hogy megadta neki minden kívánságát, akkor azt kell látnia, hogy a Teremtő által semmiben sem szenved hiányt. Ellenkező esetben a hálája nem lehet teljes.

Ezért az embernek meg kell próbálnia meglátni, hogy nem hiányzik neki semmi, hiszen a Teremtő minden hiányát kitöltötte, és nem maradt hiányérzete. Csak akkor tud hálát adni a Teremtőnek.Ez a jelentése az énekeknek és dicséreteknek, amelyeket az imában rendeztek el számunkra.

Ezért ezek, vagyis az ima és a litánia, valamint az énekek és dicséretek ellentétesek, hiszen ha az ima és a litánia alatt nincs teljessége az embernek, és tele van hiányosságokkal, akkor az imája teljes. Az énekekkel és dicséretekkel viszont éppen az ellenkezője igaz: ha nincs olyan hiányhelye, ami nem teljes mértékben betöltött, kifejezetten akkor tud igaz hálát adni.

Meg kell értenünk, miért rendezték el számunkra ezt a két ellentétet, milyen célból, és mit ad nekünk ez az elrendezés. Azt is meg kell értenünk, hogyan lehetséges fenntartani ezt a két ellentétet, hiszen ellentmondanak egymásnak.

A Szent Ari azt mondja (Talmud Esser Sefirot, 788. o., 83. pont): „Két ajtónak kell lennie a nőben, hogy bezáródjon és bent tartsa a magzatot, hogy ne kerüljön ki mindaddig, amíg teljesen meg nem formálódik. Kell lennie benne egy olyan erőnek, amely a magzatot megformálja”.

Itt megmagyarázza az okot: „Mint a fizikai világban, ha az anya hasában működési zavar lép fel, az anya elvetél. Vagyis, ha a magzat azelőtt jön ki az anya hasából, mielőtt a magzat formája kellőképpen kialakult volna az Ibur [megtermékenyülés] fokozatában, akkor az a születés nem tekinthető születésnek, mert az Ibur nem létezhet a világban. Sokkal inkább „vetélésnek” nevezzük, ami azt jelenti, hogy nem született, hanem kizuhant az anya hasából, és így életképtelen.”

Hasonlóképpen, a spiritualitásban két megkülönböztetés van az Iburban:
1. Az Ibur formája, ami a Katnut [kicsinység/gyermekség] fokozata, ami a valódi alakja. Mivel azonban csak Katnut van benne, ezért hiánynak tekinthető, és ahol hiány van a szentségben, ott a Klipák [héjak] megtapadása következik be. Ilyenkor a Klipák vetélést okozhatnak - a spirituális magzat kizuhanhat, mielőtt az Ibur stádium befejeződött volna. Emiatt kell egy visszatartó elemnek lennie, ami az, hogy a teljességet, vagyis a Gadlutot [felnőtté válást/nagyszerűséget] megkapja.

2. Meg kell azonban értenünk, hogyan kaphat az újszülött Gadlutot [felnőtté válást/nagyszerűséget], miközben még alkalmatlan arra is, hogy a Katnutot [kicsinységet/gyermekséget] is kellőképpen befogadja, hiszen még nincsenek meg a Kelim-jei [Edényei], amelyekben befogadhatná azokat, hogy adakozhasson. Erre ott van a válasz: Bölcseink azt mondták: „Az embrió az anyja hasában azt eszi, amit az anyja eszik.” Azt is mondták: „A magzat az anyja combján.” Ez azt jelenti, hogy mivel a magzat az anyja combján{ül}, az Ibur [Magzat] nem érdemli meg a saját nevét. Ezért a magzat azt eszi, amit az anyja eszik. Vagyis a magzat mindent megkap, amit az anya Kelimjében [edényében] megkaphat. Emiatt, bár a magzatnak nincs olyan Kelimje, amely alkalmas lenne a Gadlut [felnőtté válás/nagyszerűség] befogadásásra, de a felső Kelimjében, - amely az anyja - be tudja fogadni, mert teljesen le van nullázva az anya előtt, és nincs uralma saját maga felett. Ezt hívják Iburnak, amikor teljesen le van nullázva az ember a Felső előtt. 

Ezután, amikor megkapja a Gadlutot [felnőtté válást/nagyszerűséget], akkor van teljességben. Ezért a Klipák nem tudnak megkapaszkodni benne, és ezért nevezik ezt „visszatartó erőnek”. Ez tartja meg a magzatot a spiritualitásban is, hogy zuhanjon úgy, mint a vetélésnél a fizikai magzatnál. Ahogyan az anyának vigyáznia kell a magzatára, hogy ne legyen semmilyen működési zavar, ugyanígy van ez a spiritualitásban is.

Mindebből kiderül, hogy az ember munkájában két állapotot kell megkülönböztetnünk:
1. Az ember valódi állapotát, vagyis a Katnutot [kicsinység/gyermekség] állapotát, amikor minden, amit tesz és gondol, az ember az Katnut [kicsinység/gyermekség]. A Katnut érzése akkor kezdődik, amikor az igazság útján akar járni az ember, ami azt jelenti, hogy azért dolgozik, hogy adakozzon. Ekkor kezdi látni a Katnutját, hogy mennyire távol áll az adakozás tulajdonságaitól, és nem tud semmit sem tenni azért, hogy adakozzon. Ezt nevezik „igazságnak”, ami az ő valódi állapotát jelenti.

Ekkor, mivel ez a Katnut, a Sitra Ahra kapaszkodójává válhat, eljut az ember a kétségbeesésig. Kiderül, hogy a munkába lépését Iburnak tekintjük, és elvetélésbe kerülhet, ami azt jelenti, hogy kizuhan a fokozatából, hasonlóan a fizikai magzathoz, amely kizuhan az anya hasából, és nem tud életben maradni. Hasonlóképpen a spiritualitásban is kizuhanhat az ember a fokozatából, és új Iburra van akkor szüksége. Vagyis újra kell kezdenie a munkáját úgy, mintha soha nem is szolgálta volna a Teremtőt.

Ezért kell egy visszatartó erő, hogy a magzat ne zuhanjon ki. Ez azt jelenti, hogy ekkor a teljességben kell lennie az embernek, azaz éreznie kell, hogy semmi sem hiányzik a munkából, hanem most már teljes Dvekutban [ragaszkodás/összetapadás] van, a Teremtőhöz szorosan közel, és senki sem mondhatja neki: „De látod, hogy nem haladtál előre a Teremtő munkájában. Ezért hiába erőlködsz, és alkalmatlan vagy a szentségben való szolgálatra. Ezért olyanná kell válnod, mint mindenki más. Miért csapsz akkora lármát, hogy mindenki másnál magasabb fokozaton akarsz lenni, holott nem szerzel elégedettséget a köznép munkájából? Ez adta nektek a lökést, hogy olyan gondolatok és vágyak legyenek bennetek, hogy ki kell lépnetek az átlagemberek munkájából, és tovább kell haladnotok az igazság felé. Igaz, hogy ez az igazság, de látjátok, hogy bár az igazság útján akartok járni, de nem vagytok alkalmasak rá, vagy azért, mert nincs tehetségetek, vagy azért, mert nincs elég erőtök az önmagatokon való túllépéshez, mivel képtelenek vagytok legyőzni az önszeretet természetét, amellyel születtetek. Ezért hagyd el ezt a munkát, lakozz alázatban, mint a többi ember, és ne emeld a szívedet a testvéred fölé, hogy gőgös légy. Inkább jobb, ha visszavonulsz erről az útról.”

Ezért, hogy ne essen ilyen gondolatokba az ember, szüksége van a visszatartó erőre. Vagyis értelem felett kell hinnie, hogy az igazság ösvényén való megkapaszkodás hatalmas és nagyon fontos, - és még csak értékelni sem tudja az ember, hogy milyen fontos megérinteni az igazság ösvényét - hiszen ez az egész Kli [Edény], amelyben a Teremtő Fénye lakozik majd. Ez azonban a felső Kelimben van. Vagyis a Teremtő tudja, hogy mikor kell az embernek éreznie a Dvekutját [összetapadását/ragaszkodásást] a Teremtővel.

A saját Kelim [Edényében] ennek az ellenkezőjét érzi az ember azt, hogy jelenleg rosszabb helyzetben van, mint amikor a köznép útján járt, ahol úgy érezte, hogy minden nap jócselekedetekkel, Tórával és Mitzvákkal gyarapodik. De amióta elkezdett az ember ösvényén haladni - azaz, hogy folyamatosan azt a szándékot tartsa szem előtt, hogy mennyit tud dolgozni azért, hogy adakozhasson, és mennyire tud lemondani az önszeretetről -  azóta azt látja, hogy mennyire közeledik az igazsághoz. Ekkor mindig többet lát az igazságból, hogy képtelen kilépni az önszeretetből.

Mégis, a felső, vagyis az értelem feletti Kelimben [Edényben] fel tudja emelni magát, és azt tudja mondani: „Nem érdekel, hogyan adakozom a Teremtőnek. Azt akarom, hogy a Teremtő közelebb hozzon engem Magához, és a Teremtő biztosan tudja, mikor jöhet el az az idő, amikor úgy fogom érezni, hogy a Teremtő közelebb hozott Magához. Addig is hiszem, hogy a Teremtő tudja, mi a legjobb nekem, és ezért hagyja, hogy azokat az érzéseket érezzem, amelyeket most érzek. De mi az oka annak, hogy a Teremtő ezen az úton akar vezetni. Vagyis a hit útján el kell hinnem, hogy Ő jóindulatúan viselkedik velem? És ha ezt elhiszem, akkor Ő egy jelet ad nekem: azt, hogy mennyi örömöt érzek, mennyi hálát tudok adni Neki ezért, és mennyire meg tudom köszönni és dicsérni tudom az Ő nevét. Bizonyára azt kell mondanunk, hogy ez a javunkra válik, hogy kifejezetten a hit által érhetjük el ezt a célt, amit úgy hívnak, hogy „megszerezni az adakozás érdekében”. Máskülönben a Teremtő bizonyára a tudás útján vezetne minket, nem pedig a hit útján.

Ezáltal megértitek, amit kérdeztünk: „Miért van szükségünk két olyan dologra, amelyek tagadják egymást?”. Vagyis egyrészt az igazság útján kell járnunk, ami azt jelenti, hogy érezzük a helyzetünket, hogy érezzük, hogy távolodunk az önszeretetből a mások iránti szeretet irányába, és hogy mennyire szeretnénk, ha a világ a „növekedjék és megszentelődjék az Ő áldott neve” felé haladna.

És amikor látjuk, hogy a spiritualitás még mindig nem fontos, akkor érezzük magunkat nagy hiányban, és azt is látjuk, hogy mennyire sajnáljuk, és mennyire fáj, hogy eltávolodtunk Tőle. Ezt hívják „igazságnak”, vagyis azt az állapotot, amelyet a Kelimben [Edényben] érzékenységünk szerint érzékelünk.

Továbbá a hit útját kaptuk, amely az értelem felett áll, nevezetesen, hogy ne vegyük figyelembe az érzéseinket és az értelmünket, hanem kijelentjük, ahogy írva van: „Szemük van és nem látnak. Van fülük és nem hallanak”. Ehelyett inkább hinnünk kell abban, hogy a Teremtő bizonyosan Fölöttünk való, és Ő tudja, hogy mi a jó nekünk, és mi nem jó nekünk. Ezért Ő azt akarja, hogy úgy érzékeljem az állapotomat, ahogyan én érzem és azt, hogy ez a magam számára nem fontos, hogy hogyan érzem magam, mert azért akarok dolgozni, hogy adakozhassak.

Ezért a lényeg az, hogy a Teremtőért kell dolgoznom. És bár úgy érzem, hogy nincs teljesség a munkámban, mégis, a felső Kelimben [Edényben], vagyis a felső szemszögéből nézve, teljes mértékben egész vagyok, ahogy meg van írva: „A kitaszított nem lesz eltaszítva Tőle”. Ezért elégedett vagyok a munkámmal - azzal a kiváltsággal, hogy a Királyt szolgálhatom, még a legalacsonyabb fokozaton is. Azt is nagy kiváltságnak tartom, hogy a Teremtő megengedte, hogy legalább bizonyos fokig közelebb kerüljek Hozzá.

Ez két dolgot ad nekünk: 1) Az igazság elfogadásával, az ember látja az igazi állapotát, hogy van helye az imádságnak, és akkor van helye a hiányoknak. Ekkor imádkozhat azért, hogy a Teremtő töltse ki a hiányát, és akkor a szentség fokozataival emelkedhet. 2) A hit útja, ami a teljesség - ebből kiindulva dicsérheti és megköszönheti a Teremtőnek, és akkor örömben lehet.