És lesz (ve-hájá), amikor bemégy (ki tavó) a földre (el ha’árec), amelyet az Örökkévaló (HaShem), a te Istened (Elokecha) neked adott (natán lach)

Íme, a magyarázók nehézséget láttak a versben, amely így szól: „És lesz, amikor bemégy a földre (eretz), amelyet az Örökkévaló (HaShem), a te Istened (Elokecha) ad neked örökségül (nachala), és birtokba veszed (ve’rishta) és letelepedsz benne (ve’yashavta).” Azt kérdezték: mi a pontos hangsúly (diyuk) abban, hogy „amelyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked”? Hiszen Izrael népe (am Jiszráél) háborúk (milchamot) által hódította meg. A válasz: az ember tudja szívében (libó), hogy nem az erejével (kocho) és nem hatalmának erejével (otzem g’vuroto) jutott el oda, hogy örökölje a földet (liráshet ha’aretz), hanem ez az Örökkévaló ajándéka (matnat HaShem). Ezért mondják: „amelyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked örökségül", és nem az „én erőm és karom által(kochi ve’otzem jádi).”

És hogy a fentieket a munka útján értsük, tudnunk kell, hogy az „föld” (erec) a vágy (ratzon), amely az ember (adam) szívében (lev) van, „földnek” (eretz) nevezik (nikrá). És ez a „föld”, amelyet az ember „szívének” (lev) nevez, ott laknak az „a világ népei” (umot ha’olam), és ott lakik „Izrael népe” (ám Jiszráél) is. Ám tudnunk kell, hogy a kettő együtt nem lakhat ott: sem Izrael népe, sem a világ népei nem uralkodhatnak együtt (shlitá); vagy a világ népeinek az uralma van ott, vagy Izrael uralma.

És értenünk kell, mi az igazi ok, amiért a kettő nem lehet egy helyen. A dolog az, hogy ismert: a világ teremtése (beriat ha’olam) azért történt, mert az Ő akarata a jótéteményre a teremtményeire (leheitiv lenivra’av) irányult. Ezért teremtette a kapni-akarás vágyát (racon lekabel) az örömre és gyönyörre (hana’á ve-ta’anug), vagyis a teremtményekben a hiányt (chisaron), hogy mindig sóvárogjanak (hisztokekut) az élvezetek után. Mert látjuk, hogy a vágyakozásának mértéke (midá) szerint olyan mértékben érzi a teremtmény az örömet. Ez az az edény (kli), amely a Teremtő (haBoré) oldaláról teremtetett. Ez az első megkülönböztetés (bechina risoná), amelyet a teremtményekben (hanivra’im) megkülönböztetünk. És ha a teremtményekben nincs ez a vágy, még nem nevezhetők teremtményeknek. Következik, hogy nincs miről beszélni semmilyen szempontból, ha nincs ott a megszerzés vágya (racon lekabel). És ez az egész teremtés (kol ha-briá), amelyről beszélünk: az örömbe való belefoglaltatás edénye (kli lekabalat ha-ta’anug).

Ám a szégyen (nehámá de-kiszufá) miatt megszorítás történt (cimcum): vagyis, hogy ne szerezzenek meg a megszerzés szándékával (al menát lekábel), hanem csak ha adakozási szándékkal (kavaná lehashpiá) tudnak irányulni; ezt hívják forma-egyezésnek (hisztávut hacurá). Vagyis ha képes az örömökket azon a szándékon magába fogadni, hogy örömet okozzon a Teremtőnek (náchát ruách laBoré), akkor elfogadja, különben nem akar kapni. Ezt nevezik „Izraelnek” (Jiszráél), azaz „egyenesen Istenhez” (jásár–El): mindaz, amit gondol, azért van, hogy minden Istenhez jusson; ezért nem „emelkedik fel a neve”, mert egyáltalán nem gondol magára, hanem minden gondolata az Örökkévalóért (HaSém) van.

És ezt hívják „Izrael földjének (Erec Jiszráél)”. Vagyis hogy egyenesen az Istenhez (jásár–El) irányuló akarata van; azaz nincsenek önszereteti vágyai (áhává ácmít), hanem csak a másik iránti szeretet (áhávát házulát) vágyai vannak. Ami önmagát illeti azt, hogy élvezze az életet, erre nincsenek sóvárgásai. Minden sóvárgása abban áll, hogy legyenek eszközei adakozni (lehashpiá) az Örökkévalónak (HaShem). És mindaz, amivel a testét táplálja, csak azért van, hogy legyen ereje az adakozás szándékáért (be’ámnát lehashpiá) foglalatoskodni.

És ez hasonló ahhoz az emberhez, akinek lova (sus) van, és enni és inni (le’echol ve’lishtot) ad neki. Vagyis minden ellátás, amit a lónak ad (eshel), nem azért van, mert szeretete (ahavá) volna a ló iránt, hanem mert dolgoznia kell vele (la’avod). Ezért mindaz, amit gondol, hogy örömet adjon a lónak (lehanot), nem szeretetből teszi, hanem egyszerűen ki akarja használni (lenacél) a lovat a maga javára (letovató), és semmit sem gondol a ló javára; és ezt hívják „Izrael földjének” (Erec Jiszráél). Vagyis minden gondolata csak „föld – vágy” (erec – rácon), hogy minden egyenesen az Istenhez (jásár–El) tartozzék.

Ezzel szemben a népek földje (erec ha’amim) „föld” – önszeretet vágya (racon sel ahává acmit), ezt hívják „a föld népeinek” (ámi ha’árec). Vagyis minden vágyuk csak a „nép” (ám) akaratára irányul, nem az Örökkévaló akaratára, hanem a „nép” akaratára, vagyis a teremtmények akaratára. A Teremtő (haBoré) azonban Ő az, aki a népet teremtette. Ahogy írva van (Ki Tavo): „És látja majd a föld minden népe, hogy az Örökkévaló neve rólad neveztetik, és félnek Téged.” És amint írva van (Chájé Szárá): „És fölkelt Ábrahám, és leborult a föld népe előtt, Hét fiainak.” Vagyis ők nem tudnak és nem éreznek semmit a „nép” (ám) fokozatán túl, ami az önszeretet fokozata; csak ezt nevezik teremtményi fokozatnak.

Ezzel szemben „Izrael népe” (ám Jiszráél) önvalójuk és létezésük eltörlését (bitul acmutám ve-jésutám) akarják, ami a kapni-akarás (racon lekábel) fokozata, amely semmiből lett (jes me’ájin). Ezért mondjuk az ünnepi kidusban (kidus de-jom tov): „Aki kiválasztott minket minden nép közül” (ásér bachár banu mikol ám).

És íme, e két uralom (slitot) nem lehet együtt: vagy az adakozás vágya (racon lehashpia) uralkodik, vagy a megszerzés vágya (racon lekábel) uralkodik. A kettő együtt nem állhat fenn, mert mindegyik ellentmond (sztirá) a másiknak, és két ellentét nem lehet egy alanyban.

Innen ered a „gonosz hajlammal vívott harc” (milchemet ha-jécer). Vagyis az embernek önmagával kell harcolnia, hogy lealacsonyítsa a szívet (lehachnia et ha-lev), ahol e vágyak beöltöznek (hitlábshut), letaszítsa a kapni-akarás uralmát (slitat ha-racon lekábel), és minden uralmat az adakozás vágyának (racon lehashpia) adjon az Örökkévalóért.

És ezért jön a vers és mondja nekünk: „Amikor bemégy a földre, amelyet az Örökkévaló, a te Istened neked ad.” (Ki tavó el a földre – árec; Örökkévaló – HaShem; Istened – Elokecha; ad – náten lach.) Vagyis nem te hódítottad meg saját erődből, hanem „az Örökkévaló, a te Istened adja neked”. Ez azt jelenti, hogy miután az ember megtette a szükséges erőfeszítést (jegiá), hogy meghódítsa a szívet (lev), a „népekkel” (umot ha’olam) folytatott állandó harcok által és legyőzte őket, és örökölte a szívet, amelyet most „Izrael földjének” (Erec Jiszráél) nevezünk, és nem „a népek földjének” (Erec ha’amim). Mégis hinnie kell, hogy nem ő hódította meg a „földet” (árec), hanem „az Örökkévaló, a te Istened adta neked”, és nem mondhatja: „az én erőm és karom (kochi ve’ocem jádi) szerezte ezt a sikert.”

És ebből érthető az a nehézség is, hogy a Szent, áldott legyen (HaKados Baruch Hu) megígérte Ábrahámnak, amint írva van (Lech Lechá, hetedik – sevii): „És mondta neki: Én vagyok az Örökkévaló, aki kihoztalak Úr-Kaszdimból, hogy neked adjam ezt a földet örökségül.”

Ha így van, miért adta előbb a földet a népeknek, és csak azután jöjjön Izrael, akiknek harcolniuk kell velük, kiűzni őket az országukból, és hogy vádak essenek az egész világ részéről: miért hódítottatok meg egy földet, amely soha nem volt a tietek? És csak háborús hódítással szereztétek meg, ezért mondjátok, hogy ez a ti földetek.

Mindenki érti, hogy talán jobb lett volna, ha nem adja ezt a földet a népeknek; nem hiányzott volna hely számukra máshol letelepedni, mert később úgyis új országok keletkeztek, és az Örökkévaló elintézhette volna, hogy ne itt telepedjenek meg.

De nem így történt: előbb itt telepedett le a hét nép (shiv’á umót) és más királyok, és Izrael népének (Ám Jiszráél) harcolnia kellett velük, kiűzni őket; és a népek azt kiáltják Izraelre: rablók vagytok, akik meghódítottátok a hét nép országát. Miért ez a sok fáradság? – ahogy Rashi (Rási) hozza a Bölcsek midrását (Berésit 1): „Miért a ’Kezdetben’-nel kezdte? Mert tetteinek erejét akarta elmondani népének, hogy a népek örökségét nekik adja; hogyha a pogányok azt mondják Izraelnek: rablók vagytok, mert meghódítottátok a hét nép országát, akkor ezt feleljék: az egész föld a Szenté, Ő teremtette, és annak adja, akinek jónak látja; akaratából nekik adta, és akaratából elvette tőlük és nekünk adta.”

Eszerint azonban továbbra is nehéz: miért volt szükség erre a rendre, hogy mielőtt nekünk adta, előbb a népeknek adta, és csak miután ők letelepedtek, akkor mondta nekünk: menjetek és űzzétek ki őket erről a földről, mert Ábrahámnak ígértem?

Ág és gyökér (ánáf–sóres) útján magyarázható mindez. Ismert, hogy a „föld” (árec) a Málchut (Málchut) neve, a teremtmények gyökere, amelyet úgy nevezünk: „kapni a kapás szándékával” (lekábel al-menát lekábel). Ez a gyökér, az első megszerző - az „Ein Szof világa” (Olam Ein Szof). Később jöttek a korrekciók (tikkunim): nem öncélú megszerzés, hanem mert az alsó adni akar (lehashpiá) a Teremtőnek; vagyis azt akarja, hogy az önmagáért való kapni-akarás eltörlődjék benne, ne használja azt, és minden foglalatossága csak az legyen, hogy megelégedést okozzon az Örökkévalónak (náchát ruách).

A fentiek alapján következik, hogy a fizikai világ teremtési rendjének is a spirituális rend szerint kell alakulnia: először a népeknek adatott ez a föld, majd megerősödés és harcok árán kiűzetnek a népek erről a földről, és Izrael meghódítja és örökli a népek helyét.

Mert a népek gyökere az a középponti pont, amelyen a megszorítás által történt (cimcum). Ugyanis az elsőként megjelent fokozat szükségképpen a „kapni a kapás szándékával” (lekábel al-menát lekábel) kellett hogy legyen; különben nem értelmezhető az, hogy önmegtartóztat, és nem szerez meg. Megerősödésről (hitgabrut) csak ott beszélhetünk, ahol van vágy és kedv megszerezni, s az ember ezen felülkerekedik, a forma-egyezés (hisztavut hacurá) felé akar irányulni.

Ezért a népeknek kellett előbb kapniuk ezt a földet, mint a gyökérben: előbb jön a kapni-akarás – a teremtés lényegisége –, és utána lehet mondani, hogy kijavításokat kell tenni. Miután a népek megkapták ezt a földet, jött Izrael, és kijavította a földet, hogy minden az Örökkévaló neve (leshem HaShem) legyen. Ez a „Erec Jiszráél”, amint írva van (Ékev, hetedik – sevii): „Föld, amelyre Istened, az Örökkévaló szemei szüntelen rajta vannak, az év kezdetétől az év végéig.”

Értenünk kell azonban, mit jelent, hogy „Erec Jiszráél” az a „föld, amelyen Istened, az Örökkévaló szemei az év elejétől az év végéig” - mintha a gondviselés (hasgáchá) kizárólag „Erec Jiszráélben” lenne. Hiszen az Örökkévaló gondviselése az egész világon van, ahogy az írva van: „Az Örökkévaló szemei mindenütt járnak.”

A magyarázat az, hogy mit jelent „Erec Jiszráél”: az a „föld”, amely már kikerült a népek uralma alól, és Izrael uralma alá lépett. Ezt akarja a vers tudtunkra adni, és jelet ad, hogy felismerjük, vajon Erec Jiszráélben vagyunk-e, vagy még mindig a népek földjén vagyunk.

A jel ez: „Föld, amelyet Istened, az Örökkévaló szüntelen keres/számontart (dóres)”. Vagyis tudnunk kell, hogy az Örökkévaló szüntelenül „keresi/figyeli” azt. És mi ez a „keresése”? A vers folytatja: „Istened, az Örökkévaló szemei rajta vannak az év elejétől az év végéig” a gondviselést nevezzük „az Örökkévaló szemeinek”. Ha az ember a kezdetektől a végig, szakadatlanul látja az Örökkévaló gondviselését – ez a „Erec Jiszráél”.

Ezzel szemben a „népek földje” az, ahol csak az Örökkévaló tudja, hogy Ő felügyel az egész világra, de a népek nem látják. Ezért adott nekünk jelet, hogy meg tudjuk különböztetni: Erec Jiszráélben vagyunk-e, vagy az a föld, ahol ülünk, még a népek földje.

Összefoglalva mindezt: először a népeknek kell bemenniük ebbe a földbe, ez utalás a kapni-akarásra (racon lekábel), amely először születik ezen a helyen. Azután harcot vívunk a kapni-akarással, és alárendeljük a szentség uralmának (kedusá): hogy minden, amit tesz, az Örökkévaló kérése/akarata (racon HaShem) szerint legyen.

És így – ahogyan a magyarázók (mefársim) kifejtették – a „És lesz, amikor bemégy a földre, amelyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked” (ve-hájá ki tavó el ha’árec, ásér HaShem Elokecha notén lach)  szavakat úgy kell érteni, hogy ne mondja az ember, hogy a hajlammal (jécer) vívott minden napi harcok (milchámot) után, amelyeken mindennap (bechol jom vajom) felül kellett kerekednie (lehitgaber), saját erejéből (bechochó) jutott oda, ahová jutott; hanem hogy a Szent, áldott legyen Ő (HaKadosh Baruch Hu) adta meg neki, hogy megnyerje ezt a háborút (lenatzeach et ha-milchamá). Ez a „amelyet neked adott” (ásér natán lach) értelme. És a „amelyet neked adott” (ásér natán lach) kifejezésben két megkülönböztetést (sné behinot) kell felismerni:

1.(א – Alef) A parancsolat (mitzvá) fokozata, amely a hit (emuná) fokozata; ezt „kéztfilinnek” (tefilin sel jád) nevezik. A kéztfilinről Bölcseink (Chazal) így tanítottak: „És legyen neked jelül, és ne másoknak jelül” (ve-hájá lechá le’ót ve-lo la’acherím le’ót). Ezért a kéztfilint (tefilin sel jád) fedve kell viselni, mert a hit fokozatát úgy hívják: „Szerényen járj Isteneddel, az Örökkévalóval” (hácne’á léchet im HaShem Elokecha), ami az értelem fölötti (lemálá min ha-dáát) fokozat.

2.(ב – Bet) A Tóra (Torá – tora) fokozata, amely a „fejre való tfilin” (tefilin sel rós) fokozata. A fej-tfilinről Bölcseink (rabotejnu zá”l) a (Ki Tavó) versre magyarázták: „És látja a föld minden népe (kol amé ha’árec), hogy az Örökkévaló neve rólad neveztetik (sém HaSém nikrá áléchá), és félnek Téged” – ezek a fej-tfilin (tefilin sel rós). Vagyis mivel ott az áll, hogy „látja a föld minden népe”, a fej-tfilinnek nyilvánvalónak (megulé) kell lennie mindenki számára; ez a Tóra fokozata, mert a Tórát éppen az jellemzi, hogy nyilvánvaló (megulé).

Ami viszont a kéztfilinre (tefilin sel jád) vonatkozik: fedve kell lennie, ami azt jelenti, hogy értelem fölött (lemálá min hadáát) áll. Ennélfogva nincsenek szavak, amelyeket az ember a másiknak mondhatna róla, mert amit az egyik a másiknak átadhat, az csak az értelem által lehetséges. Ami értelem fölött van, arról nincsenek szavak. Ezért mondták: „neked legyen jel, nem másoknak jel.” Ennek megfelelően ebben az adományban, hogy a Szent, áldott legyen, Izrael népének adta a földet, az a cél, hogy gyümölcsöt hozzon. Ahogy fentebb magyaráztuk, a munka útján az „ország/föld” a szívet (lev) jelenti. És a Szent, áldott legyen, két megkülönböztetést helyezett a szívbe:

1.(א – Alef) a hit (emuná) fokozata,

2.(ב – Bet) a Tóra fokozata.

E kettő által jut el az ember a teljességre. És bár mindkettő általa jelenik meg, mégis tudnia kell, hogy mindkettő a Szenttől jön; ne mondja: „az én erőm és kezem hatalma tette ezt.”

Ezzel érthető, amit a magyarázók kérdeztek: miért van az első terméseknél (bikurim) írva: „és felelve mondd, hangos szóval”, míg a tized vallomásánál (viduj ma’áser) csak az áll: „és mondd”, és nincs ott a „és felelve”- ezért a tized vallomása halkan történik.

Mert a tized a parancsolatok fokozata, a Mennyek uralma (malchut sámájim). Itt érvényes a „szerényen járj Isteneddel” (hácneá léchet) elve, a kéztfilin rendje: „neked jel és nem másoknak jel.” Ezért a tized, amely a parancsolat megfelelője, úgy van írva: „és mondd” halkan, hogy kívül ne hallatszódjék, mert ez a szerényen járás fokozata.

Ezzel szemben az első termések a fejre való tfilin (tefilin sel rós) megfelelői, a Tóra fokozata. Amint fent: „és látja a föld minden népe, hogy az Örökkévaló neve rólad neveztetik, és félnek tőled.” Ezért áll a bikurimnál: „és felelve mondd”  hangosan; mert ez a Tóra fokozata, nyilvánvalónak kell lennie mindenkinek, vagyis hogy a jótétemény a teremtményei felé (leheitiv lenivra’av) az egész világ előtt legyen feltárva.