Az embernek mindig el kell adnia a háza gerendáit

9. cikk, 1984

„Rabbi Yehuda azt mondta: „Rav azt mondta: 'Az embernek mindig el kell adnia a háza gerendáit és cipőt húznia a lábára’ (Shabbat, 129.).” Meg kell értenünk, mi a pontos jelentése annak, hogy „háza gerendáit”, és miért olyan fontos a cipő olyannyira, hogy érdemes eladni érte a háza gerendáit, vagyis azért, hogy az ember képes legyen cipőt húzni a lábára.

Ezt a munkában kell értelmeznünk. A háza Korota [Gerendái] szó a Mikreh [Történés/esemény] szóból származik, jelentése mindaz, amit az ember az otthonában tapasztal. Az embert két megkülönböztetéssel érzékeljük - a tudással, vagyis az értelemmel, és az érzelemmel, azaz azzal, amit a szívünkben érzünk, hogy boldogok vagyunk-e vagy boldogtalanok.

Ezek az események, amelyeket megtapasztalunk, kérdéseket vetnek fel a mindennapi életünkben. Ez vonatkozik az ember és a Teremtője közötti, valamint az ember és a barátja közötti eseményekre.

Ez az ember és a Teremtő között azt jelenti, hogy panaszai vannak arra, hogy a Teremtő nem tölti ki minden hiányát. Más szóval, a Teremtőnek azt kellene kitöltenie, amire az ember azt gondolja, hogy szüksége van, mert a szabály, hogy az Isten irányítása az, hogy jót cselekedjen. Néha pedig úgy panaszkodik az ember, mintha az ellenkezőjét érezné, hogy az ő helyzete mindig rosszabb, mint másoké, akik magasabb fokozaton vannak, mint ő maga.

Ebből következik, hogy olyan állapotban van, amelyet „kémeknek” neveznek, akik rágalmazzák a Gondviselést, mert nem érzi az életében azt a gyönyört és örömöt, és nehéz neki azt kijelentenie, hogy „Csak a jóság és a kegyelem fog kísérni engem életem minden napján”. Így ebben az időben a „kémek” állapotában van.

Bölcseink azt mondták erről (Berachot [Áldások], 54.): „Áldani kell a rosszért, ahogyan az ember áldja a jót”, hiszen a zsidóság alapja az értelem feletti hitre épül. Ez azt jelenti, hogy nem arra támaszkodunk, amire az értelem kötelezi az embert, hogy gondoljon, mondjon és tegyen, hanem a jóindulatú, magasabb rendű Gondviselésbe vetett hitre. Pontosan a Gondviselés igazolásával később az ember jutalma az öröm és a boldogság érzése.

Baal HaSulam egy példázatot adott egy olyan emberről, akinek panaszai és követelései voltak a Teremtővel szemben, hogy nem teljesítette minden kívánságát. Olyan ez, mint egy ember, aki egy kisgyermekkel sétál az utcán, és a gyermek keservesen sír. Az utcán az összes ember az apára néz, és azt gondolja: „Milyen kegyetlen ez az ember, aki hallja a fia sírását anélkül, hogy odafigyelne rá? A gyermek sírása miatt még az utcabeliek is sajnálják a gyermeket, de ez az ember, aki az apja, az nem. Pedig van egy szabálya annak, „Ahogyan egy apa irgalmas a gyermekeihez”.

A gyermek sírása miatt az emberek odamentek az apjához, és megkérdezték: „Hol van a te irgalmad?”. Erre az apja így válaszolt: „Mit tehetnék, ha a fiam, akit úgy őrzök, mint a szemem fényét, azt követeli tőlem, hogy adjak neki egy gombostűt, hogy megvakarja a szemét, mert viszket a szeme? Nevezhetnek-e ‘kegyetlennek’, ha nem teljesítem a kívánságát, vagy irgalomból nem adom oda neki a tűt, hogy ne szúrja ki a szemét, és ne legyen örökre vak?”

Ezért hinnünk kell abban, hogy minden, amit a Teremtő ad nekünk, a mi javunkat szolgálja, bár a biztonság kedvéért imádkoznunk kell, hogy a Teremtő vegye le rólunk ezeket a gondokat. Tudnunk kell azonban, hogy az ima és az ima teljesítése két külön dolog. Más szóval, ha mi megtesszük, amit kell tennünk, akkor a Teremtő azt teszi, ami jó nekünk, mint a fenti példázatnál azt megérthetjük. Erről azt mondják: „És az Úr azt teszi, amit helyesnek talál.”

Ugyanez az elv vonatkozik az emberre és a barátjára is, ami azt jelenti, hogy el kell adnia a háza gerendáit, és cipőt kell húznia a lábára. Más szóval, egy embernek el kell adnia a háza gerendáit, ami azt jelenti, hogy minden olyan eseményt, amit a házában a barátok szeretetével kapcsolatban tapasztalt.

Az embernek lehetnek kérdései és panaszai a barátjával kapcsolatban, mivel odaadóan dolgozik a barátok szeretetén, mégsem lát olyan választ a barátok részéről, amely bármilyen módon segítene neki. Egyikük sem úgy viselkedik, ahogyan ő elképzeli, hogy a barátok közötti szeretetnek lennie kellene, ami azt jelenti, hogy mindegyikük tiszteletteljesen beszél a barátjához, ahogyan az nemes jellemű emberek között illik.

Ami a cselekedeteket illeti, nem lát olyan cselekedetet a barátok részéről, amelyet a baráti szeretet kapcsán megvizsgálhatna. Ehelyett minden olyan megszokott, mint a hétköznapi emberek között, akiknek még mindig nem érdekük, hogy összefogjanak és elhatározzák, hogy olyan közösséget építenek, ahol baráti szeretet van, ahol mindenki törődik a másik jólétével.

Így most azt látja, hogy nincs kire néznie, aki a barátok szeretetével foglalkozna. Mivel úgy érzi, hogy ő az egyetlen, aki a helyes úton jár, és mindenkire megvetéssel és lenézően tekint, ezt nevezik „kémeknek”. Vagyis kémkedik a barátai után, hogy lássa, megfelelően viselkednek-e vele szemben a „Szeresd a barátodat” tekintetében. Mivel pedig állandóan azt hallja, hogy a barátok egész nap azt prédikálják, hogy a mások szeretete a legfontosabb, meg akarja vizsgálni, hogy amit mondanak, azt meg is cselekszik-e.

Ekkor pedig azt látja, hogy ez mind csak szócséplés. Úgy találja, hogy még a beszédben sincs meg a mások iránti szeretet, és ez a legkisebb dolog a mások iránti szeretetben. Más szóval, ha valakitől kérdez valamit, akkor csak úgy félvállról, közömbösen válaszol neki a másik, nem úgy, ahogyan az ember egy barátjának válaszol. Sokkal inkább teljesen rideg, mintha meg akarna szabadulni tőle.

Ne kérdezd meg tőlem: „Ha a mások szeretetére gondolsz, miért kritizálod, ha a barátod szeret téged, mintha a barátok szeretete az önszeretetre épülne, és ezért szeretném látni, hogy az én önszeretetem mit nyert ezen az elköteleződésen?” Ezek nem az én gondolataim. Sokkal inkább mások szeretetét akarom.

Ezért voltam érdekelt ebben a közösségben, amit megalapítottak, hogy láthassam, ahogy minden egyes ember a felebarát szeretetével foglalkozik, hogy ezen keresztül az a kis erő, ami bennem van a mások iránti szeretetben, növekedjen és erősödjön, és hogy legyen erőm a mások iránti szeretetben nagyobb erővel részt venni, mint amire egyedül képes lennék. De most látom, hogy semmit sem nyertem, hiszen látom, hogy senki nincs, aki jót cselekedne. Így jobb lenne, ha nem lennék velük, és nem tanultam volna a tetteikből.

Erre jön a válasz, hogy ha egy közösség bizonyos emberekkel jött létre, és amikor összegyűltek, akkor kellett lennie valakinek, aki kifejezetten ezt a „közösséget” akarta létrehozni. Így hát kiválogatta ezeket az embereket, hogy lássa, alkalmasak-e egymáshoz. Más szóval, mindegyikükben megvolt a mások iránti szeretet szikrája, de a szikra nem tudta meggyújtani a szeretet fényét úgy, hogy minden egyes emberben felragyogjon - ezért megegyeztek abban, hogy egyesülve, a szikrákból egy nagy láng lesz.

Ezért most is, amikor kémleli őket, felül kell emelkednie és azt kell mondania: „Ahogyan mindannyian egy véleményen voltak abban, hogy a mások iránti szeretet útját kell járniuk mint a közösség megalakulásakor, úgy van ez most is”. És amikor mindenki kedvezően ítéli meg a barátait, minden szikra újra fellobban és ismét egyetlen nagy láng lesz.

Ahogy Baal HaSulam mondta egyszer, amikor a két barát által kötött szövetségről kérdezett, amit a Tórában találunk (1Móz 21:27): „És Ábrahám vett juhokat és ökröket, és odaadta azokat Abimelech-nek, és ők ketten szövetséget kötöttek”. Azt kérdezte: „Ha ők ketten szeretik egymást, természetesen jót tesznek egymással. És természetesen, ha nincs közöttük szeretet, mert a szeretet valamilyen okból kifolyólag meggyengült, akkor nem tesznek jót egymással. Akkor hogyan segít, ha szövetséget kötöttek egymás között?”

Azt válaszolta, hogy a szövetség, amit kötnek, nem a jelenre vonatkozik, hiszen most, amikor a szeretet érződik közöttük, nincs szükség szövetségre. A szövetségkötés inkább tudatosan a jövőre nézve van megkötve. Más szóval lehetséges, hogy egy idő után már nem fogják úgy érezni a szeretetet, mint ahogy most, de továbbra is megőrzik a kapcsolatukat, mint eddig. Erre szolgál a szövetség megkötése.

Azt is láthatjuk, hogy bár most már nem érzik a szeretetet úgy, mint a közösség megalakulásakor, mégis mindenkinek le kell győznie a saját nézőpontját, és az értelem fölé kell emelkednie. Ezáltal minden korrigálódik és mindenki kedvezően fogja megítélni a barátját.

Most már megérthetjük bölcseink szavait, akik azt mondták: „Az embernek mindig el kell adnia a háza gerendáit, és cipőt kell húznia a lábára”. A Min'alim [Cipő] szó a Ne'ilat Delet [ajtót zárni] szóból származik, ami azt jelenti, hogy becsukódik. Ha az ember egyszer kémkedett a barátja után - és a Rigel [kémkedett] szó a Raglaim [lábak/lábujjak] szóból származik -, akkor el kell „adnia a háza gerendáit”, ami azt jelenti, hogy mindent, ami a házában történt a közte és a barátja közötti kapcsolatban, vagyis a kémjeit, akik rágalmazzák a barátokat.

Aztán az „Adjon el mindent” azt jelenti, hogy távolítsa el az ember magától az összes eseményt, amit a kémek hoztak neki, és helyette húzzon cipőt a lábára. Ez azt jelenti, hogy el kell zárkóznia a kémektől, mintha már nem is léteznének a földön, és minden kérdést és követelést el kell fojtania, ami velük kapcsolatban felmerül benne. Akkor pedig minden békében a helyére kerül.