Barátok szeretete 2

6.cikk, 1984

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Rabbi Akiva azt mondta: „Ez egy nagy szabály (héberül: közösség is) a Tórában”. Ez azt jelenti, hogy ha valaki betartja ezt a szabályt, akkor ez minden részletet magában foglal, ez azt jelenti, hogy természetesnek vesszük, hogy a részletekig könnyedén eljutunk, anélkül, hogy meg kellene érte dolgozni.

Látjuk azonban, hogy a Tóra azt mondja nekünk: „Mit kér tőled az Úr? Hogy félj engem”. Tehát az elsődleges követelmény az emberrel szemben csak a félelem. Ha valaki betartja a félelem parancsolatát, abban benne van az összes Tóra és Mitzva, még a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” parancsolata is.

Ám Rabbi Akiva szavai szerint ennek pontosan az ellenkezőjéről van szó, vagyis a félelem benne van a „Szeresd a felebarátodat” szabályban. Sőt, bölcseink szerint (Berachot 6. o.) a jelentés nem az, amit Rabbi Akiva mond. Ők a következő versre hivatkoztak: "A végszó, miután mindent hallottunk: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez az egész ember". A Gemarah megkérdezi: "Mit jelent az, hogy 'ez az egész ember'? Rabbi Elazár azt mondta: Az „Úr azt mondta, hogy az egész világ nem másra teremtetett, mint erre”. Rabbi Akiva szavai szerint azonban úgy tűnik, hogy minden benne van abban a szabályban: „Szeresd a felebarátodat”.

Mindazonáltal bölcseink szavaiból (Makot 24) azt is megtudhatjuk, hogy a hit a legfontosabb. Azt mondták, hogy Habakkuk eljött és kijelentette, hogy csak egy {Szabály} létezik:„az igaz az ő hitéből él”.

A Maharsha így értelmezi: „Ami a legmeghatározóbb minden izraeli ember számára, bármikor, az a hit”. Más szóval, a szabály lényege a hit. Ennek megfelelően kiderül, hogy mind a félelem, mind a „Szeresd felebarátodat” a hit szabályaiban szerepel.

Ha a fentieket meg akarjuk érteni, akkor a következőket kell alaposan megvizsgálnunk:

1. Mit jelent a hit?
2. Mit jelent a félelem?
3. Mit jelent a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”?

A legfontosabb, hogy mindig emlékezzünk a teremtés céljára, amely köztudottan az, hogy „Ő jót tegyen teremtményeivel”. Ha tehát örömet és gyönyört akarunk adni nekik, akkor miért van ez a három fenti dolog - a hit, a félelem és a „Szeresd felebarátodat”? Ez azt jelenti, hogy csak az edényeiket kell alkalmassá tenniük arra, hogy képesek legyenek megszerezni azt a gyönyört és örömöt, amit a Teremtő adni akar a teremtményeinek.

Most nekünk meg kell értenünk, hogy ez a három fent említett dolog mire tesz minket alkalmassá. A hit, beleértve az önbizalmat is, megadja nekünk a kezdeti hitet a célban, amely az, hogy a Teremtő jót cselekedjen teremtményei számára. És nekünk abban is hinnünk kell teljes bizonyossággal, hogy megígérhetjük magunknak azt, hogy mi ugyancsak képesek vagyunk elérni ezt a célt. Más szóval a teremtés célja az nem szükségszerűen csak egy kiválasztott csoport számára igaz. Ehelyett a teremtés célja az összes teremtményre tartozik kivétel nélkül. És nem szükségszerűen az erősek és az ügyesek, vagy a bátor emberek azok, akik képesek felülemelkedni. Ehelyett ez az összes teremtményre vonatkozik.

(Vizsgáljuk meg a „Bevezetés a Tíz Szfíra Tanulmányába” 21. pontját, ahol idézi a Midrash Rabba, Portion, Ez az Áldás2 című részt: „A Teremtő így szólt Izraelhez: „Tekintsd meg, az egész bölcsesség és az egész Tóra könnyű: Aki fél engem és megcselekszi a Tóra szavait, annak a szívében van az egész bölcsesség és az egész Tóra.)

Ezért a hitet is arra kell használnunk, hogy bízzunk abban, hogy elérhetjük a célt, és ne essünk kétségbe félúton, és ne meneküljünk el a küldetésből. Sokkal inkább hinnünk kell abban, hogy a Teremtő még egy magamfajta alacsony és méltatlan embert is meg tud segíteni. Ez azt jelenti, hogy a Teremtő közel fog vinni Magához, és képes leszek elérni a Hozzá való tapadást.

A hit megszerzéséhez azonban először a félelemnek kell eljönnie, ahogyan azt a „Bevezetés a Zohár könyvéhez” című könyvben olvashatjuk: „A félelem olyan parancsolat, amely a Tóra összes parancsolatát tartalmazza, mivel ez a kapu a Teremtőbe vetett hithez. Aszerint, ahogyan az emberben felébred a félelem (az Ő irányítása felé), úgy hisz az ember az Ő irányításában”.

Itt a végszó „A félelem az, hogy nem csökkenti az ember a Teremtőjének való megelégedettség ajándékát.” Ez azt jelenti, hogy a félelem, amit az embernek a Teremtővel kapcsolatban kell éreznie, az az, hogy esetleg nem lesz képes megelégedettséget adni a Teremtőnek, és nem az, hogy a félelem a saját hasznát érinti. Ebből következik, hogy a hit kapuja a félelem; más úton nem lehet a hithez eljutni.

A félelem megszerzéséhez, ahhoz, hogy valaki megszerezze az attól való félelmet, hogy nem lesz képes megelégedettséget adni Teremtőjének, először is vágynia és sóvárognia kell az adakozásra. Utána kijelentheti, hogy van helye a félelemnek, hogy esetleg nem lesz képes megtartani a félelmét. Az ember azonban általában attól fél, hogy talán nem lesz teljes az önszeretete, és nem foglalkozik azzal, hogy nem lesz képes adakozni a Teremtőnek.

Milyen összetevő által lehet valakit rávenni egy új tulajdonság megszerzésére, amellyel neki kell adakoznia, és amelyben az önmagáért való megszerzést hibásnak kell látnia? Ez természetellenes! Bár időnként az ember megkapja a gondolatot és a vágyat, hogy fel kell hagynia az önszeretettel, ami úgy jut el hozzánk, hogy barátoktól és könyvekből hallunk róla, de ez egy nagyon kis erő, ami nem mindig ragyog fel számunkra, hogy állandóan értékelni tudjuk, és azt mondjuk, hogy ez a szabály a Tóra összes Mitzvájára [Parancsolatára] vonatkozik.

Így tehát csak egy tanács van: Ha több ember összegyűlik azzal az erővel, hogy érdemes lemondani az önszeretetről, de nincs meg az adakozásnak az a kellő ereje és fontossága számukra, hogy önállóvá váljanak, külső segítség nélkül, de amennyiben ezek az emberek egymás előtt lenullázzák magukat, és mindegyikükben megvan legalább a lehetőség a Teremtő iránti szeretetre, bár a gyakorlatban nem tudják megtartani, akkor azáltal, hogy mindegyikük csatlakozik a közösséghez és lenullázza magát előtte, egy testté válnak.

Ha például tíz ember van ebben a testben, akkor annak tízszer nagyobb ereje van, mint egyetlen embernek. Van azonban egy feltétel: Amikor összegyűlnek, mindegyiküknek azt kell gondolnia, hogy most azért jött, hogy lenullázza az önszeretetét. Ez azt jelenti, hogy nem fog azon gondolkodni, hogyan töltse ki most a saját megszerzési vágyát, hanem amennyire csak lehetséges, csak a többiek szeretetére gondol. Ez az egyetlen módja annak, hogy megszerezze a vágyat és a hiányt egy új tulajdonság elsajátítására, amelyet „az adakozás vágyának” neveznek.

A barátok szeretetéből pedig el lehet jutni a Teremtő szeretetéig, ami azt jelenti, hogy megelégedettséget akarunk adni a Teremtőnek. Kiderül, hogy az ember csak így jut el az hiányhoz és a megértéshez, hogy az adakozás fontos és szükséges, és ez a barátok szeretetén keresztül jut el hozzá. Ezután beszélhetünk félelemről, ami azt jelenti, hogy az ember attól tart, hogy nem lesz képes megelégedettséget adni a Teremtőnek, és ezt nevezzük „félelemnek”.

Ezért az elsődleges alapja ennek, amelyre a szentség épületét fel lehet építeni, a „Szeresd a felebarátodat” szabálya. Ezáltal az ember elsajátíthatja a hiányt, hogy megelégedettséget adjon a Teremtőnek. Ezután jöhet a félelem, vagyis a félelem attól, hogy esetleg nem tudunk megelégedettséget adni a Teremtőnek. Amikor ténylegesen átlépi az ember a félelemnek ezt a kapuját, eljuthat a hithez, mert a hit az edénye a Shechina [Szentség] becsepegtetésének, ahogyan ezt több helyen is elmagyarázzuk.

Azt találjuk tehát, hogy három szabály áll előttünk: Az első szabály Rabbi Akiva szabálya: „Szeresd a felebarátodat, mint önmagadat”. Ezt megelőzően nincs semmi, ami az embernek olyan hajtóanyagot biztosít, amely lehetővé teszi számára, hogy akár csak egy kicsit is változtasson a helyzetén, mivel ez az egyetlen módja annak, hogy kilépjen az önszeretetből a mások iránti szeretet felé, és ez az érzés, hogy az önszeretet rossz dolog.

Most elérkeztünk a második szabályhoz, ami a félelem. Félelem nélkül nincs helye a hitnek, ahogy Baal HaSulam mondja.

Végül elértünk a harmadik szabályhoz, ami a hit. Miután mindhárom fent említett szabályt elsajátítottuk, az ember eljut oda, hogy érzékeli a teremtés célját, mely az, hogy a Teremtő jót tegyen a teremtményeivel.