913. Az Ő törvényén elmélkedik

1966. február 9.

„Az Örökkévaló Tórájában [törvényében] van a vágya, és az ő Tóráján elmélkedik” stb. Bölcseink úgy értelmezték, hogy az egyik arra vonatkozik, mielőtt tanul, a másik pedig arra, miután tanul. Fel kell tennünk a kérdést: miért szerepel az, hogy „az ő vágya”, a Teremtő Tórájával kapcsolatban?

Ahhoz, hogy ezt az erkölcsi kérdést megértsük, meg kell vizsgálnunk azt, ami a szemünk elé tárul, amikor az ortodox zsidó tanházakba járó, éjjel-nappal tanuló fiatalokra tekintünk. Mi az az ok, amely a Tóra tanulására készteti őket?

Számos okot találunk:

1) Amikor először kezd tanulni, az ok az, hogy az apja kényszeríti a Tórával és a Mitzvák-kal [parancsolatokkal] való foglalkozás minden fáradságára. Ha nem engedelmeskedik neki, megbünteti, tehát ő az, aki kötelezi. Így ebben az időben nem a Teremtő kedvéért foglalkozik a Tórával és a Mitzvák-kal, hanem az apja kedvéért.

2) Amikor nagyobb lesz, és hozzászokik az iskolába járáshoz, a tanító, a rabbi vagy a felügyelő kényszeríti. Ha nem engedelmeskedik nekik, megbüntetik.

3) Amikor felnőtté válik, elkezd gondolkodni a jövőjén, és látja, hogy ha nem válik tanult tudóssá, nehéz lesz jó feleséget találnia vagy befolyásos társadalmi pozíciót szereznie, és elnyernie azt a tiszteletet, amelyben a Tóra tudósai részesülnek. Itt is csak a hozzá hasonló emberek azok, akik a Tórával és a Mitzvák-kal való foglalkozásra kényszerítik.

Ebből tehát az következik, hogy nem a Teremtő Tóráját tanulja, hanem a teremtmények Tóráját. Vagyis erről azt lehet mondani, hogy még ha nem is létezne ez a Tóra, amelyet tanul, a Teremtő Tórája, akkor is be kellene tartania, mert ezek a tényezők arra kényszerítenék, hogy betartsa, különben megbüntetnék.

Azonban a Lo Lishmából [nem az Ő nevéért] eljutunk a Lishmához [az Ő nevéért]. Ezért, ha bölcs, és elgondolkodik azon, hogy mit tesz itt, a mi világunkban, elkezdi hinni, hogy a a világot egy vezető irányítja, majd elhiszi, hogy a Tóra, amelyet tanul, a Teremtő Tórája. Ekkor már teljesítheti azt, hogy „az Örökkévaló Tórájában [törvényében] van a vágya”, vagyis a Teremtő Tórájában, nem pedig a teremtmények Tórájában.

Ekkor a Tórát Mitzva-ként [parancsolatként] tartja be, nem pedig Tóraként. A Mitzva hitet jelent, a Tóra pedig ajándéknak számít. A Mitzva, amely hit, cedákának [adománynak/igazságosságnak] számít, ahogyan írva van: „És hitt az Örökkévalóban, és Ő ezt igazságként számította be neki.”

Azért nevezik a hitet cedákának, mert általában azt látjuk, hogy amikor az ember olyasmit tesz, amiben nem leli örömét, csak valamilyen jutalomért képes megtenni, például tiszteletért vagy pénzért.

Ha olyasmit tesz, amiért nem kap jutalmat, azt cedákának nevezik, mert nem részesül érte jutalomban. Ezért, mivel a hit kifejezetten az elrejtés idejére vonatkozik, amikor nem származik öröme ebből a cselekedetből, a hitet cedákának nevezik. Az ajándékkal más a helyzet, mert akkor magában a cselekedetben leli örömét, vagyis örömét leli az ajándékban, amelyet kap. Ha nem leli örömét az ajándékban, az nem számít ajándéknak.

Mivel a Tórát „ajándéknak” nevezik, ahogyan írva van: „És Matanából [héberül: ajándék] Nahlielbe”, tudnunk kell, hogy éppen akkor nevezik a Tórát „ajándéknak”, amikor az ember örömét leli benne. Ha még nem részesült abban, hogy édes ízt érezzen a Tórában, vagyis még nem teljesedett be benne az a vers, hogy „kívánatosabb az aranynál és a sok színaranynál, és édesebb a méznél és a lépes méznél”, akkor nem lehet azt mondani, hogy számára a Tóra ajándék. Ehelyett, amikor a Tórával foglalkozik, arra vár, hogy megfizessék a Tórában végzett munkájáért. Ebből következik, hogy ekkor a Tóra Mitzvá-nak számít. Más szóval, ha nem azért foglalkozik a Tórával, hogy jutalmat kapjon, az számára cedákának számít, vagyis kizárólag Mitzva-ként tanul, amelyet „hitnek” neveznek.

Azt látjuk, hogy az ajándékozásnál ahhoz, hogy az öröm mind az adakozó, mind a megszerző szempontjából teljes legyen, két dolog szükséges: 1) Az adakozónak nagyra kell értékelnie a megszerzőt, hogy méltó egy ilyen nagy ajándékra. Ha a megszerző fontos ember, jelentős, értékes ajándékot ad neki. Ha nem különösebben fontos számára, nem költ annyi pénzt arra, hogy ajándékot vásároljon neki. 2) A megszerző csak annyira tud örülni az ajándéknak, amennyire szüksége van rá, függetlenül az ajándék árától. 

Azt látjuk, hogy a Bar Mitzva korú fiúknál [tizenhárom éves korban] az a szokás, hogy mindenki ajándékot ad nekik. Néha azonban azt látjuk, hogy ha nincs különösebb szükségük az adott tárgyra, az nemcsak hogy nem okoz nekik örömöt, hanem még kellemetlen érzést is kelt bennük az ajándék elfogadása. Ez kizárólag azért van így, mert nincs szükségük az ajándékra. 

Például, ha egy nagybácsi egy száz fontot érő aranyórát ad neki, biztosan örülni fog az órának, hiszen sok pénzbe kerül, és az ajándékok általában öt, tíz vagy húsz fontot érnek. Ezért, ha száz fontot érő ajándékot ad neki, bizonyosan nagyon boldog lesz.

De aztán jön egy másik nagybácsi, és ő is egy száz fontot érő órát ad neki. Most már nem olyan boldog, hiszen mit kezdjen két órával? Nem illik eladnia az egyik órát, mert nem szép dolog eladni egy ajándékot, amelyet egy barátja adott neki, hiszen az emlékeztető arra, hogy mindig észben tartsa: van egy barátja, és nem azért adta neki, hogy eladja. Így kellemetlenül érzi magát. Ez azonban még nem olyan rossz, mert az egyik órát a jobb kezén, a másikat pedig a bal kezén viselheti.

Ha azonban egy újabb nagybácsi is órát ad neki, akkor már valóban bosszúsnak érzi magát, mert nem tudja, mit kezdjen a harmadik órával. Mégis talál megoldást: azt viseli Shabbat-kor [szombaton].

De ha egy negyedik nagybácsi is órát ad neki, akkor már valóban összezavarodik, és nem tudja, mit tegyen. Hiszen az száz fontot ér, és örömét lelhetné valamiben, ami száz fontot ér, de most nem tudja.

Így annyira bosszús, és annyira nem tudja, mit tegyen, hogy belemerül a gondolataiba, egészen addig, amíg elfelejti, hogy egy ünnepségen ül, előkelő vendégek között, akik azért jöttek, hogy megtiszteljék és osztozzanak az örömében. Ő azonban már nincs velük, hanem gyötrődik és szenved, és mindez azért van, mert nincs szüksége az ajándékokra, amelyeket kapott.

Látjuk tehát, hogy lehetetlen örülni egy ajándéknak, ha nincs rá szüksége, még akkor is, ha értékes.

Itt azt látjuk, hogy két dolog áll előttünk: 1) Az adakozó szempontjából ez értékes ajándék a zsinagógának: az ajándék nem száz fontot ér, hanem sokkal többet, mert ismeri a közösség értékét, és tudja, hogy drága ajándékot kell adni nekik. 2) Az ajándék megszerzői szempontjából pedig szükség van egy Tóra-könyvre, mert nem mondhatjuk, hogy elegendő Tóra-könyv van, hiszen a zsinagógában minden Tóra-könyv növeli a szentséget, és isteni szellemet áraszt, erőt és dicsőséget ad a szándéknak, megvéd a rossz dolgoktól, és életet, békét, gazdagságot és tiszteletet ad. 

„’Vagyon és gazdagság van a házában, és igazságossága örökké fennmarad.’ Rav Huna és Rav Hasda közül az egyik azt mondta: ‘Ez az, aki Tórát tanul és tanítja azt.’ A másik azt mondta: ‘Ez az, aki Bibliát ír, és kölcsönadja másoknak’” (Ketubot 50).

Itt azt látjuk, hogy mindkét dolgot megvalósítottuk: a tanuló házat, amelyben Tórát tanulnak és tanítanak, és most egy Tóra-könyv befogadását is, amelyet úgy neveznek: „Bibliát ír, és kölcsönadja másoknak”. Ő azonban nem kölcsönadja, hanem a környék lakóinak adja, így bizonyosan beteljesednek rajta ezek a szavak: „Vagyon és gazdagság van a házában, és igazságossága örökké fennmarad.”

Fel kell tennünk a kérdést: 1) Milyen további érdemet jelent a „vagyon és gazdagság” mellett az, hogy „igazságossága örökké fennmarad”, hiszen elegendő lenne, ha az ember a munkájáért vagyont és gazdagságot kapna. Miért van szüksége az igazságosságára, és mit nyer azzal, ha igazságossága örökké fennmarad? 2) Mi a vita Rav Huna és Rav Hasda között?

Ismeretes, hogy a munka annak a célnak a beteljesítésére irányul, amelyért az embert megteremtették, és amelyet úgy neveznek: „jót tenni a teremtményeivel”. Más szóval, az embernek meg kell kapnia az összes magasztos örömöt.

Ahhoz, hogy ezt a célt el lehessen érni, először szükség van a teremtés korrekciójára, amelyet Lismának [az Ő nevéért] neveznek. Ez azt jelenti, hogy mindazokat az örömöket, amelyeket az ember meg akar kapni, kizárólag azért akarja megkapni, mert a Teremtő ezt kívánja, és ez korrigálja a szégyen kenyerének hibáját. Ezért éppen akkor jut el minden a korrekció végéhez, amikor az ember korrigálja magát úgy, hogy szándéka kizárólag a Teremtő nevéért való adakozásra irányul.

Ahhoz, hogy az ember eljusson a Lishmá-hoz, vagyis ahhoz, hogy ne a jutalom megszerzéséért cselekedjen, megkaptuk a hit munkáját, mert ekkor van lehetőség a választásra. Más szóval, bár nem lát és nem érez semmilyen örömöt a munkában, mégis dolgozik a Mitzva miatt.

Ezzel szemben, ha érezné a Tóra és a Mitzvák ízét, nem lenne lehetősége jutalom nélkül dolgozni, hiszen nincs nagyobb jutalom annál, mint jó ízt és emelkedettséget érezni a munkájában.

Csak akkor van választás, amikor az ember munkájának alapja a hit, és ekkor lehet azt mondani, hogy Lishmá-ban dolgozik, vagyis a Teremtő parancsolata miatt. Amikor munkája Lishmában van, beteljesednek benne Rabbi Meir szavai, hogy „sok mindenben részesül”.

Ekkor meg kell újítania a munkáját, hogy az a hit módján történjen, amelyet a Sulám [a Zohárhoz írt Létra-kommentár] „középső vonalnak” nevez, mert csak ezáltal menekülhet meg attól, hogy önmaga élvezetébe zuhanjon a sok öröm miatt, amelyet a Tóra titkainak feltárása révén kap meg, és amelyekben a Lishmában való tanulás által részesült. 

Ismeretes, hogy a hitet cedákának [igazságosságnak/adománynak] nevezik, a Tóra ismeretét pedig „gazdagságnak”, ahogyan bölcseink mondták: „Csak az szegény, aki tudásban szegény.” Ezáltal megértjük ezeket a szavakat: „Vagyon és gazdagság van a házában, és igazságossága örökké fennmarad”, vagyis annak, aki vagyonban és gazdagságban részesült, ami a Tóra ismerete, hitre van szüksége ahhoz, hogy ezek megmaradjanak benne; ezt a hitet nevezik cedákának.

Ezért ahhoz, hogy bölcsessége megmaradjon, mindig törekednie kell a hit megújítására, és ehhez szüksége van arra az áldásra, hogy igazságossága, vagyis hite örökké fennmaradjon, hogy mindig legyen hite, és így a gazdagság megőrződjön. 

Levelemet azzal zárom, amit ma reggel mondtam a tanítványoknak. A Megillában [purimi tekercs/Eszter könyve] írva van: „E dolgok után a király magas rangra emelte Hámánt.” Szó szerinti értelemben ezt nehéz megérteni, hiszen Mordecháj királyért végzett jó cselekedete után a királynak Mordechájt kellett volna magas rangra emelnie, nem pedig Hámánt. 

Ezt az erkölcsi kérdésként kell értelmeznünk: miután az ember tesz valamit a Tórával és a Mitzvák-kal [parancsolatokkal] való foglalkozása révén, a Teremtő megnöveli az emberben a rosszat, amelyet „Hámánnak” neveznek. Vagyis a Teremtő megmutatja az embernek az igazságot: hogy a benne lévő rossz akadályozza őt az összes spirituális öröm megszerzésében. 

Ha az ember a jó úton járt volna, vagyis ha a szándéka kizárólag arra irányult volna, hogy megelégedést szerezzen Alkotójának, méltónak kellett volna lennie minden magasztos dologra. Ezt nevezik „a zsidóság útjának”.

Amikor az ember nem látja a benne lévő rossz valódi arcát, vagyis Hámán alakját, nem tud imádkozni a Teremtőhöz, hogy segítsen neki megszabadulni a rossztól.

Csak amikor az ember látja Hámán nagyságát, hogy meg akarja ölni és el akarja pusztítani az összes zsidót stb., vagyis hogy Hámán mindent el akar pusztítani, aminek bármilyen kapcsolata van a zsidósággal, és semmit sem enged neki tenni a Kedushá-ban [szentségben], akkor tud őszintén imádkozni, és akkor teljesednek be ezek a szavak: „a Teremtő segít neki”. Ezért ekkor válnak helyénvalóvá a „böjtölés és kiáltás” szavai, amikor a Teremtőhöz imádkoznak, hogy megszabaduljanak ettől a gonosz Hámántól. 

Amikor a Teremtő segít neki, a Teremtő megkérdezi Hámánt: „Mit kell tenni azzal az emberrel, akit a király meg akar tisztelni?” Ekkor Hámán azt gondolja: „Kit akarna a király nálam jobban megtisztelni?” Vagyis minden rossz a megszerzési vágyból ered — ahogyan a Zohárhoz írt Sulám [Létra]-kommentár bevezetőjében szerepel —, amely az emberben lévő Hámán, aki azt állítja, hogy a Teremtő kívánsága az, hogy jót tegyen a teremtményeivel, vagyis hogy minden öröm a megszerzési vágyat illeti. 

A Teremtő azonban azt mondta: „Így tégy a zsidó Mordechájjal.” Ha megkérdezné a jó hajlamot, amelyet „a zsidó Mordechájnak” neveznek, hogy akar-e valamit, az azt válaszolná, hogy csupán adakozni akar a Teremtőnek, és nincs szüksége semmire. Ezért Hámánt kérdezte meg, aki a valóságban létező összes örömöt meg akarja kapni, majd a Teremtő azt mondta, hogy minden örömöt Mordechájnak kell adni, vagyis az ember minden örömöt kizárólag azért fogadjon be, hogy megelégedést szerezzen Alkotójának. 

Ezt nevezte Baal HaSulam úgy: „Hámán fényei Mordecháj edényeiben”. Ez azt jelenti, hogy minden örömöt kizárólag a Teremtő kedvéért való szándékkal kell befogadni.