Bnei Baruch Kabbala Akadémia

Azt mondjuk, „És mindenki hisz,” stb., „a Jó, Aki jót cselekszik a rossznak és a jónak is.” Ezt meg kell értenünk a munkában, azaz mindazoknak, akik közelebb akarnak kerülni a Teremtőhöz és akik ezt „jónak” tekintik, azaz ez mindaz, amit várnak – hogy megjutalmazzák őket a Teremtővel való Dvekut-tal [összetapadással]. Ezért miért kellene azt értelmeznünk itt, hogy „a rossznak és a jónak is”? Vagyis, miért tekintik őket „rossznak”, ha egy olyan emberről beszélünk, aki el akarja érni a jót, amit a Teremtővel való Dvekut-nak [összetapadásnak] nevezünk? És ennek megfelelően, mit tekintünk a „jó” szintjének?

Azért, hogy megértsük ezt, először elő kell vennünk a teremtés célját, amelyről tudjuk, hogy „Ő jót akar cselekedni az Ő teremtményeivel.” Ennek megfelelően, ez azt jelenti, hogy amikor azt mondjuk, „És mindenki hisz,” stb., „a Jó, aki jót cselekszik,” akkor ez azt jelenti, ahogy a bölcseink mondták, hogy „a Jó magatartása az, hogy csak jót cselekedjen .” És mégis hisszük, hogy Ő a rossznak és a jónak egyaránt jót cselekszik, azaz, hogy a rossz is meg fogja kapni az örömet és a boldogságot.

A szó szerinti jelentésnek megfelelően azt kell mondanunk, hogy a „rosszak” azok az emberek, akik rosszat tesznek másokkal, azaz, csak a saját jólétükkel törődnek és nem az adakozással. A „jók” azok az emberek, akik jót szeretnek tenni másokkal; ők azok az emberek, akiket „jónak” neveznek. Ezért kell úgy értelmeznünk annak jelentését, hogy „a Jó, aki jót cselekszik a rossznak és a jónak is”, hogy azok a rossz emberek, akik elmerülnek az önszeretetben, szintén örömöt és boldogságot fognak kapni.

Az általunk megtanult szabálynak megfelelően, hogy megszorítás és elrejtés volt a megszerzés érdekében működő megszerző edényeken, hogy a fény nem fog újra ragyogni ezen a helyen és ez fény nélküli tér marad, és ezt a megszorítást Tzimtzum Aleph-nek [első megszorításnak] hívják, ami soha nem lesz eltörölve csak a Tzimtzum Bet [második megszorítás] vonható vissza, de soha nem fog kapni az, aki a csak a megszerzés érdekében szerez meg; hogyan lehet tehát igaz, hogy lehet tehát „jót cselekedni a jónak és a rossznak is”? Végülis nincsenek edényeik a felső bőség megszerzésére, amit úgy hívnak, hogy „Ő jót akar cselekedni az Ő teremtményeinek.”

Baal HaSulam egyszer azt mondta, hogy az emberben két típusa van a Kelim-nek [edényeknek]: 1) az adakozás edényei, 2) a megszerzés edényei, amelyeket a Kabbala Bölcsessége a Kelim de Panim-nak [elülső Kelim-nek] nevez, azok az adakozás edényei és a Kelim de Achoraim [hátulsó edények], a megszerzés edényei. Az adakozás edényeit „jó edényeknek” nevezik és léteznek emberek, akik csak az adakozás edényeivel képesek korrigálni magukat. Ez azt jelenti, hogy csak az adakozás edényeivel tudják a szándékaikat az adakozásra irányítani és mással nem. Másokat magasabb szinttel jutalmaztak meg, azaz ők a megszerző edényeikkel is tudnak az adakozás érdekében irányulni.

A fentiek szerint úgy kell értelmeznünk a „Jó, aki jót cselekszik a rosszal és a jóval is” jelentését, hogy az embernek hinnie kell abban, hogy a Teremtő felülről ad segítséget, ahogy bölcseink mondták: „aki megtisztulni jön, az segítséget kap”. Ezért, amikor a Teremtőtől azt kérik, hogy adjon nekik erőt, hogy képesek legyenek cselekedeteiket úgy irányítani, hogy az adakozás érdekében irányuljanak teljes imát kérni, ami azt jelenti, hogy a Teremtő segítsen neki, hogy legyen ereje legyőzni, az adakozás érdekében még a megszerző edényei felett is önmagát, hogy azok az adakozás érdekében irányuljanak, ezt hívják „a rossznak”, vagyis a megszerző edényeknek. A „jó” pedig az adakozás edényeit jelenti. Mindkettőnek a Teremtőre irányuló, adakozási szándékkal kell rendelkeznie.

Most már értjük, hogy miért mondhatjuk azt egy olyan emberről, aki azt kívánja, hogy a Teremtő közelebb hozza őt a munkájához, hogy a Teremtőnek szánja a munkáját, hogy „rossznak” nevezi őket. A fentiek szerint ez azt fogja jelenteni, hogy azokat, akik azt akarják, hogy a megszerzés edényei - amelyeket „rossz Kelim”-nek nevezünk - szintén a Teremtőhöz közelítsék, „rossznak” nevezzük. Ebből következik, hogy amikor rossz Kelimről beszélünk, amiket ki kell javítani, hogy adakozhassanak, az egy magasabb fokozatú, mint a „jó”, mivel a „jó” azt jelenti, hogy azt akarja, hogy a Teremtő adjon neki erőt, hogy felülkerekedjen rajtuk és célt érjen, hogy adakozhasson.

Ami pedig a rossz hajlamot és a jó hajlamot illeti, Baal HaSulam egyszer azt mondta, hogy a Yetzer [hajlam] a Tziur [ábrázolás] szóból származik. Ezért néha a hajlam azt jelenti, hogy az ember jó ábrázolást kap a Tóra és a Mitzvák [parancsolatok] megtartásáról a Teremtő számára, ami azt jelenti, hogy elkezdi érezni az örömöt és az élvezetet, amit a Teremtőhöz való tapadással és a gyökérhez való tapadással fog megkapni, amely minden teremtményt teremtett, ami azt jelenti, hogy a Teremtő szándéka az volt, hogy jót tegyen a teremtményeivel.

Ekkor ez az ábrázolás nagy vágyat ébreszt az emberben, hogy elhagyjon minden testi dolgot, mert úgy érzi, hogy ezek mind következmények nélküliek és el lesznek törölve. Minden testi dologról, amit megvizsgál, azt mondja, hogy nem érdemes az életét arra pazarolni, hogy megszerezze. Inkább úgy érzi, hogy megéri feladni mindent azért, hogy elérje a Dvekutot a Teremtővel, és hogy kapcsolatban legyen minden lélekkel, akik ebben a világban voltak, és a túlvilági élet jutalmául megkapják a következő világ életét, és jutalmul a gyülekezetekbe való belépést, ahogy a Zohárban áll: „a Rasbi gyülekezete”, „a Matat gyülekezete”. Ebből következik, hogy a spiritualitásról kapott jó ábrázolás arra készteti, hogy elhagyja a testi örömöket, és a lelkek örömeihez közeledjen, mivel vágyakozik arra, ahogy bölcseink mondták: „Világodat életedben fogod látni, és végedet a túlvilági életben” (lásd „Bevezetés a Tíz Szfíra tanulmányába”, 89. pont). Ez a jó hajlam.

Néha az ember rossz ábrázolást kap, vagyis olyan ábrázolást, hogy ha magára vállalja, hogy csak a Teremtő érdekében dolgozik, és nem a saját hasznára, és hogy minden munkáját a Teremtőnek szenteli, akkor olyan ábrázolásokat kap, mintha elveszne a világból, abból a világból, amely tele van az élet örömével, és elhagyja az egész családját, akikkel mindig együtt volt - hirtelen elhagyja őket. Mindazokat a vágyakat, amelyeket meg akart szerezni és azt hitte, hogy néhányat elért, néhányat pedig nem, most egyszerre mindent elveszít, és úgy érzi, mintha az egész világ elsötétült volna a számára. Nem talál magában semmilyen vágyat és sóvárgást, hogy képes legyen legyőzni mindazokat az ábrázolásokat, amelyeket most a testi világról kap.

Sőt, az ember meglepődik azon, hogy soha nem tulajdonított akkora jelentőséget a testi világnak, mint most, és már sokszor vállalta, hogy odaadóan fog dolgozni, hogy minden a Teremtő javára legyen, és ne a saját hasznára. Azonban soha nem érzett olyan ízeket a testi életben, mint amilyenek most feltűnnek a számára, egy olyan állapotban, ahol ilyen rossz ábrázolásokat kapott a spiritualitásról, és jó ábrázolásokat a testiségről. Ezt nevezik „gonosz hajlamnak”.

A fentiek szerint kell értelmeznünk azt, ami az „És egy olyan bűnért, amit kényszerrel és szándékosan vétkeztünk Előtted” szövegében áll, és utána azt mondjuk, hogy „egy olyan bűnért, amit gonosz hajlammal vétkeztünk előtted”. Mindenki azt kérdezi: „Az előző ‘egy bűnért’ a jó hajlamról szólt, és nem a gonosz hajlamról? Hiszen a vétkek csak a gonosz hajlamból származhatnak.”

Ez alapján értelmeznünk kell azt, amit magunkra vettünk: a rossz ábrázolások hallatán a spiritualitás elárulása történik. Vagyis egyrészt elmerülünk az összes testi bűnben, ráadásul rossz ábrázolásokat kapunk tőle a spiritualitásról, és a „bűnért, amit a gonosz hajlammal vétkeztünk Előtted” a spiritualitásról szóló rossz ábrázolásokként értelmezhetjük.