A Szent, áldott Ő, és Izrael száműzetésbe ment

5746 - 27. tanítás
1986 - 27. tanítás

A Zohár Bhukotáj traktátusában (Bamidbar 16a – A Sulam kommentárban, 49. szakasz) a következőket találjuk a „Megbüntetlek benneteket én is hétszeresen vétkeitek miatt” (3Mózes 26:28) verssel kapcsolatban:
„Jöjj és lásd! A Szent, áldott Ő (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה -Teremtő) felső szeretete Izrael iránt olyan, mint egy király, akinek egyetlen fia volt, aki bűnt követett el a király előtt. Egy napon ismét vétkezett ellene. A király azt mondta: 'Mindezekben a napokban megütöttelek, csapást mértem rád de nem fogadtad meg a figyelmeztetéseimet. Mostantól lásd meg, mit teszek veled! Ha száműzlek az országból, talán a mező medvéi vagy a mező farkasai vagy rablók támadnak rád, és kioltják az életedet. Mit tegyek hát? Egyetlen lehetőség marad: én és te együtt hagyjuk el ezt a földet. Így van ez Izrael esetében is: amikor a vers azt mondja: „én is” (af áni - אף אני), annak jelentése: én és ti együtt megyünk ki és elhagyjuk ezt a földet. Vagyis együtt megyünk a száműzetésbe (gálut - גלות). És ha azt gondoljátok, hogy elhagylak benneteket, ne féljetek, mert 'én is veletek vagyok'.”
(Eddig a Zohár szavai.)

Meg kell érteni Izrael népének kivonulásának jelentését az országból idegen földre, amit „a nemzetek közötti száműzetésnek” (gálut bein háámim – גלות בין העמים) nevezünk. A spirituális munkában mit jelent ez? Mit jelent az „ország” (Erec – ארץ), és mit jelent az „országból való kivonulás” (jeciá min háárec – יציאה מהארץ)? Mit jelent az a fogalom, hogy ha az ember vétkezik, akkor büntetésként száműzetést kap, és a nemzetek közé helyezik? Hogyan segít ez az ember fejlődésében? Milyen kijavítás (tikun – תיקון) rejlik abban, hogy száműzetésbe kerül, és a nemzetek uralma alá (táchat slitat umot haolám – תחת שליטת אומות העולם) kerül?

És továbbá meg kell érteni, hogyan lehetséges azt mondani, hogy a Szent, áldott Ő (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה -Teremtő) szintén elhagyja az országot, hogy Izraellel együtt menjen a száműzetésbe. Hiszen az van írva: „Dicsősége betölti az egész földet” (meló kol háárec kevodó – מלוא כל הארץ כבודו), és „Uralkodása mindenre kiterjed” (umalchutó bakol mosélá – ומלכותו בכל משלה).
Még a klipákat, héjakat (klipot – קליפות) is Ő élteti, akkor hogyan mondhatjuk, hogy száműzetésbe megy Izraellel, mintha nem lenne jelen az országban?

És hogy megértsük a fentieket a spirituális munkánk szempontjából, először is tudnunk kell, mi az „Izráel Földje” (Erec Jiszráel – ארץ ישראל), és mit jelent „az országon kívül” (Chuc Láárec – חוץ לארץ), valamint miért nevezik az „országból idegen földre való kivonulást” (jeciá méárec lechuc láárec – יציאה מארץ לחוץ לארץ) a „nemzetek közötti száműzetésnek” (gálut bein háámim – גלות בין העמים).
Ugyanígy meg kell érteni, hogy a száműzetés (gálut – גלות) természetesen a bűnök kijavítására (tikun – תיקון) szolgál. Ez azt jelenti, hogy a száműzetés szenvedései arra késztetik az embert, hogy megtérjen (tesuvá – תשובה), és ezáltal visszatérhessen az országba. Azonban felmerül a kérdés: hiszen az van írva, hogy „összekeveredtek a nemzetekkel, és tanultak cselekedeteikből” (Zsoltárok 106:35), vagyis a száműzetésben élők magukévá teszik a nemzetek szokásait.
Ha így van, milyen szenvedést hoz a száműzetés, amely miatt visszatérnének a megtérés útjára és visszatérnének az országba?
Mitől ismerhetné fel az ember Erec Jiszráel, Izrael Földjének jóságát, hogy vágyakozzon utána, és hogyan lehetne az ország (Erec – ארץ) szeretete (chibat háárec – חיבת הארץ) az az ok, amely kényszeríti őt a megtérésre?

Köztudott, hogy „Erec” (ארץ – föld/ország) a Malchut (מלכות – királyság) szintjét jelöli. Ezt nevezik „a Szent Sechinának” (שכינה הקדושה – Sechina Hákedosá) és „Kneszet Jiszráel”-nek (כנסת ישראל – Izrael gyülekezetének).
Ez a fogalom az összes lélek (נשמות – neshamot) általános gyökere, Ez azt jelenti, hogy ennek a szintnek kell magába foglalnia azt a jót és az örömöt, amelyet a Teremtés gondolata tartalmazott, hogy jót tegyen teremtményeivel.

A leereszkedés, kibontakozás (spirituális folyamatok láncolata) rendje az Ein Sof világától Ein Szof világából (Olam Ein Sof) a Cimcum világáig (Olam HaCimcum, a Megszorítás Világa) történt az átmenet, majd onnan a Kav-hoz (Vonalig -קו), amelyre az Ádám Kadmon (AK -אדם קדמון) öt Partzufja (Partzufim-פרצופים) öltözött, majd innen az Acilut (אצילות) öt Partzufja öltözött be. Ezután a három világ – Brija (בריאה), Jecira (יצירה) és Ászija (עשיה) – létrejött a Malchut de-Acilut (מלכות דאצילות) kiáradása által. Ezután teremtetett Ádám HáRison (אדם הראשון), akinek külső teste – hasonlóan a mostani anyagi testhez – a Bina de-Malchut de-Ászijából (בינה דמלכות דעשיה) lett megalkotva, ahogy írva van a Tíz Szfira Tanulmányában (TES - חלק ט"ז דף א' תתקי"ב אות מ"ג): „Ezután kapta meg a Nárán-ját (נר"ן-NRN) a Biá (BYA- בי"ע) világából, majd később a Nárán-ját (נר"ן-NRN) az Acilut (אצילות) világából.”

Ebből következik, hogy „Erec” (ארץ – föld, ország), amelyet „Malchut de-Acilut”-nak (מלכות דאצילות) nevezünk, az Acilut világára vonatkozik, amelyről az van írva: „Nem lakozik nálad gonosz” (לא יגורך רע).  Ennek jelentése, hogy ott egyáltalán nincs gonosz, hanem csak a BYA (Brija, Jecira, Ászija) világokban van a jó és rossz szétválasztásának folyamata (birurim – בירורים). Az Acilut világában viszont teljesen feltárul a jó és az öröm, amit a Teremtő gondolt a lelkek számára adni, ahogy Bölcseink mondták a következő versről: „Kezdetben teremtette Isten” (1Mózes 1:1) – „Nincs más kezdet, mint Izrael”, mert minden Izraelért történt, vagyis Izrael lelkeiért.

És Ádám HáRison (אדם הראשון), miután vétkezett a Tudás Fájával (Ecz Hádáát – עץ הדעת), kiűzetett az Acilut (אצילות) világából, és lezuhant a BYA (בי"ע – Brija, Jecira, Ászija) világába. Ekkor elkezdett megtérni (tesuvá – תשובה) és elkezdte kijavítani azt, amit elrontott. És ezen keresztül visszatért és belépett az Édenkertbe (Gán Éden – גן עדן), vagyis az Acilut világába. És a javítás (tikun – תיקון) éppen abban rejlett, hogy kiűzték az Édenkertből, ahogy az írva van: „És mondta az Úr (JHWH): És most, nehogy (ve'atah pen - ועתה פן) kinyújtsa kezét, és vegyen az Élet Fájáról (Ecz HáChájim – עץ החיים), és egyen, és örökké éljen. És kiűzte őt az Úr Isten (JHWH Elohim) az Édenkertből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett.” (1Mózes 3:22–23, Bereshit Rábbá 4:22)

És Atyám, Mesterem Baal HaSulam, az igaz ember, emléke legyen áldott azt magyarázta, hogy mi volt az a félelem, ami miatt kiűzték Ádámot az Édenkertből, ahogy írva van: „Nehogy kinyújtsa kezét, és vegyen az Élet Fájáról, és egyen, és örökké éljen.” És azt mondta: Mivel az ember vétkezett a Tudás Fájával (Ecz Hádáát – עץ הדעת), ha büntetést kap, vagyis ha szenvedést érez a rászabott büntetés miatt, akkor ezek a szenvedések arra késztetik, hogy megtérjen (tesuvá – תשובה) és kijavítsa (letakén – לתקן) a bűnt és a hibát, amit okozott.

Ellenben, ha az ember nem kap büntetést, és nem érez szenvedést a bűn miatt, amit elkövetett, akkor bizonyosan nem is fogja megérteni, hogy meg kell térnie (tesuvá – תשובה) emiatt. Ahogy írva van a Zohárban (Bevezetés a Zohárhoz, 186. oldal, a Sulám kommentárban 192. szakasz), és ez a szövege: „Rabbi Simon sírt, és azt mondta: Jaj nekem, ha elmondom, és jaj nekem, ha nem mondom! Ha elmondom, akkor a gonoszok tudni fogják, hogyan kell szolgálni Urukat.”

És a Sulám kommentárban ezt magyarázza, és ez a szövege: „Ezzel arra utal, hogy nem tudja teljes mértékben felfedni szavait ezen a helyen, mert attól tart, hogy kárt okoz a gonoszoknak. Ez azért van, mert itt azt akarja feltárni, hogyan lehet kapcsolódni az Élet Fájához (Ecz HáChájim – עץ החיים), és soha nem érinteni a Halál Fáját (Ilná de-Mutá – אילנא דמותא). Ez azonban csak azoknak lehetséges, akik már kijavították a Tudás Fájának (Ecz Hádáát – עץ הדעת) jó és rossz aspektusát. De a gonoszok, akik még nem javították ki a Tudás Fájának bűnét, nem szabad, hogy ezt megismerjék, mert először minden munkát végig kell járniuk, amíg helyre nem hozzák a Tudás Fájának vétkét. És pontosan ezt találod az Írásban is: „Nehogy kinyújtsa kezét, és vegyen az Élet Fájáról, és egyen, és örökké éljen.” (1Mózes 3:22) Mert miután Ádám vétkezett a Tudás Fájával, kiűzetett az Édenkertből, attól való félelem miatt, hogy esetleg kapcsolódik az Élet Fájához, és örökké él. Így tehát az a hiba, amelyet a Tudás Fájában okozott, örökre kijavítatlan maradt volna.”

És ebből következik, hogy amikor az embert kiviszik az "országból, a földjéről", ennek jelentése az, hogy elveszíti a Mennyek Királyságát (Malchut Sámajim – מלכות שמים), amelyben korábban volt. Mert nem képes érezni a spiritualitás fontosságát, ahhoz képest, amit korábban érzett, mielőtt kivitték volna a Mennyek Királyságából. Ezáltal száműzetésbe kerül (gálut – גלות), ahogy írva van:
„És összekeveredtek a nemzetekkel, és tanultak cselekedeteikből.” Ez azt jelenti, hogy a bálványimádók (akum – עכו"ם) uralma alá esnek, vagyis az összes vágy és kívánság, amely azokban az időkben az idegen népek szokása volt, uralmat vesz Izrael felett, amikor száműzetésbe kerültek. Ekkor pedig semmilyen kapcsolatuk nem marad a spiritualitással, hanem csupán azokat a parancsolatokat tartják meg, amelyeket megszokásból szoktak teljesíteni. De azon túlmenően nem is jut eszükbe, hogy van valami, amit ki kellene javítaniuk (letakén – לתקן).

Ebből következik, hogy a száműzetés (gálut – גלות) két szintjét kell megkülönböztetnünk:

1. (א.)Amikor száműzetésbe kerültek, a népek uralma alá kerültek.
És az egész értelem és gondolkodásmód, amelyet akkor birtokoltak, amikor még „az országban” voltak, vagyis a Mennyek Királyságában (Malchut Sámajim – מלכות שמים), amelyben minden nap azon gondolkodtak, hogyan léphetnek ki az önszeretetből, és hogyan juthatnak el az Örökkévaló szeretetéhez (Áhávat Hasém – אהבת ה') – ez a száműzetés következtében megszűnt. És amikor vétkeztek, száműzetésbe kerültek. Ezt a folyamatot lehet az egyéni spirituális munka (derech háavodá – דרך העבודה) szempontjából is értelmezni, ahogy ismert, hogy az egyén és a közösség törvényei megegyeznek. Vagyis ha az ember még az „országban” (Erec – ארץ) – vagyis a spiritualitás állapotában – vétkezik, az azt jelenti, hogy amikor kapott valamiféle megvilágítást (háráá – הארה) fentről, azt önös hasznára használta fel. Ez azt jelenti, hogy azt mondta: „Most, hogy már van egy kis ízem a Tórában és a micvákban, nincs szükségem arra, hogy továbbra is az értelem fölötti hit állapotában (emuná le’maalá min hadaát – אמונה למעלה מהדעת) maradjak.” És ez a hozzáállás „bűnnek” (chet – חטא) számít, mert megrontja az értelem fölötti hit állapotát, amely a spirituális fejlődés alapja.

És emiatt kiűzetett az „országból” (Erec – ארץ), és leesik a nemzetek vágyainak (táávot umot háolám – תאוות אומות העולם) uralma alá.
És miután száműzetésbe került, azonnal szenved a felejtéstől, és nem emlékszik arra, hogy valaha az „országban” volt, vagyis hogy a Mennyek Királyságának (Malchut Sámajim – מלכות שמים) állapotában volt, és egykor csak azon gondolkodott, hogyan érhetné el az Örökkévalóval való kapcsolatot (dveikut Hasém – דביקות ה'), és azt akarta, hogy így folytassa egész életében.
Most viszont már csak azon aggódik, hogyan elégítse ki azokat a szükségleteket, amelyeket a teste követel saját hasznára, és semmilyen más dolog nem érdekli.

És amikor valamennyi idő elteltével – és mindenkinek egyedi számadás van vele (azaz az égben, amikor az embert megítélik, mindenkinek különleges számadása van, hogy mennyi ideig hagyják őt a száműzetésben, amíg meg nem kapja a felülről jövő ébresztést), akkor megkapja a felülről jövő ébresztést (hitarerut milmála – התעוררות מלמעלה), és kezdi érezni, hogy száműzetésben van,
és elkezdi emlékeztetni magát arra, hogyan esett le „magas palotából mély gödörbe” (me’ágra rámá le’birá ámiktá – מאגרא רמה לבירא עמיקתא).

Ez azt jelenti, hogy amikor még „az országban” (Erec – ארץ) volt, emlékszik rá, hogy úgy tekintett az egész világra, mint egy felesleges dologra.
És mindig azon gondolkodott, hogy miért teremtette a Szent, áldott Ő (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה) a gonoszokat a világban, és milyen hasznot vagy élvezetet hozhatnak ezek a gonoszok a Teremtő számára. De most, amikor önmagára tekint, és látja, hogy száműzetésben van (gálut – גלות), azt kérdezi:
„Mit tudok én adni a Teremtőnek (Hasém – ה'), hogy felső örömet (náchat ruach – נחת רוח) okozzak Neki?” És ekkor kezdi érezni a szenvedést, hogy lezuhant az „ember” (Ádám – אדם) szintjéről az „állat” (behémá – בהמה) szintjére.
Vagyis látja, hogy most sóvárog az állati ösztönök és vágyak után, míg korábban, mielőtt kivetették volna „az országból”, nem voltak ilyen vágyai.

És ekkor elkezd vágyakozni az Örökkévalóra (Hasém – ה'), hogy közel hozza őt magához, és újra bevezesse „az országba” (Erec – ארץ), és kivezesse az állati vágyakból (táávot behémiot – תאוות בהמיות).
És azt kéri, hogy olyan élvezeteket adjon neki, amelyek az emberhez illenek, vagyis az adakozás cselekedeteiből (máászé haszpáá – מעשי השפעה), és ne abból legyen a tápláléka, ami az állatok eledeléhez hasonlít. Ahogyan Bölcseink mondták (Peszáchim 118a): „Amikor a Szent, áldott Ő (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה) azt mondta az első embernek (Ádám HáRison – אדם הראשון): 'Tövist és bogáncsot terem neked a föld', Ádám szeméből könnyek hullottak. Azt mondta: 'Én és a szamaram egy vályúból eszünk majd?' De amikor azt mondta neki: 'Arcod verítékével eszed a kenyeret', azonnal megnyugodott a lelke.”

Ebből az következik, mintha a Szent, áldott Ő (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה) adta volna neki ezt a felismerést, amikor azt mondta neki: „Tövist és bogáncsot terem neked a föld.” És mielőtt ezt mondta volna neki a Szent, áldott Ő, Ádám nem látta, hogy az ő tápláléka csupán „tövis és bogáncs”, vagyis hogy csak állati tápláléka van (mezonot shel behéma – מזונות של בהמה). És ezt úgy is értelmezhetjük, ahogyan korábban említettük, hogy fentről érkezett hozzá az ébresztés, amely emlékeztette arra, milyen állapotban volt a bűn előtt, milyen magas szinteken állt.
És amikor kiűzetett az Édenkertből (Gán Éden – גן עדן), úgy tűnt számára, mintha mindez teljesen feledésbe merült volna.

És ezt nevezzük annak, hogy „a Szent, áldott Ő (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה) mondta neki”, vagyis hogy felülről kapott egy ébresztést (hitarerut milmála – התעוררות מלמעלה), és ekkor visszaemlékezett arra, ami korábban volt.
Ekkor kezdte érezni a szenvedést (jisurim – יסורים) amiatt, hogy kivetették az Édenkertből (Gán Éden – גן עדן), és sírni kezdett, mondván: „Miért kerültem az állat szintjére?” Vagyis, hogy az ő „megélhetése” (parnászá – פרנסה) – vagyis mindaz, ami élteti őt – kizárólag az önszeretethez kötődik, amit „állati tápláléknak” (mááchál behéma – מאכל בהמה) nevezünk. És ez az, amiről írva van: „Szeméből könnyek hullottak, és azt mondta: Én és a szamaram egy vályúból eszünk.”
Vagyis az „evés” (achilá – אכילה), vagyis az, ami táplálja őt, hasonlóvá vált az állatéhoz, ahogyan korábban említettük: már csak az önszeretetből fakadó dolgokból képes élvezetet meríteni.

Azonban amikor azt mondta neki: „Arcod verítékével eszed a kenyeret”, akkor megnyugodott a lelke (nitkárerá dáató – נתקררה דעתו).
És Rási ezt így magyarázza:
„B’ziát ápechá” („Arcod verítékével”) – miután sok fáradozást (tirchá – טרחא) tett bele.” Eddig az ő szavai.
És magyarázni kell a „fáradozás” (tirchá – טרחא) fogalmát, hogy mit jelent.
És ahogy tanuljuk, ha az ember már eljutott annak felismerésére, hogy egy olyan szinten van, amely hasonló az állathoz, akkor ebből azt látjuk, hogy maga a felismerés is egy olyan mértékben kell hogy legyen, amely elhozza a szenvedés állapotát (jisurim – יסורים), olyannyira, hogy könnyeket hullajtson nyomorúságos és alantas helyzete miatt, ahogyan Bölcseink mondták: „Szeméből könnyek hullottak.”

Ezért a szenvedés (jisurim – יסורים), amely abból fakad, hogy érzi, hogy hasonló az állathoz, erőt ad neki arra, hogy vágyjon nagy erőfeszítést (jegiá gdolá – יגיעה גדולה) tenni azért, hogy kilépjen az önszeretetből, amely az állat szintje (behéma – בהמה). És így érdemet szerezhet arra, hogy elérje az „emberi táplálék” (mááchál ádám – מאכל אדם) szintjét, ahogyan korábban említettük. Ez azt jelenti, hogy most már képes örömet találni az adakozás cselekedeteiben (máászé haszpáá – מעשי השפעה).

1.(א). Az ember száműzetésben van (gálut – גלות), de nem tudja, hogy száműzetésben van. Éppen ellenkezőleg, jól érzi magát abban az állapotban, amelyben van. Csak a mennyiséget keresi (kámut – כמות) – vagyis több pénzt, több tiszteletet és hasonlókat. Az azonban, hogy egykor az „ember” (Ádám – אדם) szintjén állt,  amelyet „ország” (Erec – ארץ) neveznek és amely „a Mennyek Királysága” (Malchut Sámajim – מלכות שמים) –  ez már teljesen feledésbe merült a szívében. És egyáltalán nem is merül fel benne a gondolat,  hogy meg kellene változtatnia a megélhetését. Sőt, az a táplálék (mezonot – מזונות), amelyet az önszeretet edényében kap  (kli de-áhává ácmít – כלי דאהבה עצמית),
amelyet „állati eledelnek” (mááchál behéma – מאכל בהמה) nevezünk, meg sem fordul a fejében, hogy esetleg ki kellene azt cserélni,  hogy az adakozás gondolatai (máchsavot de-haszpáá – מחשבות דהשפעה) töltsék meg.

Ebből következik, hogy a megélhetés forrása, vagyis az, hogy csak abból táplálkozik, ami az önszeretet edényein (kelim de-ahává ácmít – כלים דאהבה עצמית) keresztül érkezik hozzá,
ezt nem akarja megváltoztatni. Amit meg akar változtatni, az azok a dolgok, amelyek az önszeretet edényeiben jelennek meg. Például, lakást akar cserélni, mert már nem talál élvezetet abban a lakásban, ahol él,  és másik lakást akar, mert az újból igenis tud majd élvezetet szerezni.
Ugyanígy, lecseréli a bútorait, mert már nem tud belőlük élvezetet meríteni,  és azáltal, hogy új bútorai lesznek, a vágyott önző kapásnak (rácon lekábel – רצון לקבל) lesz miből élvezetet merítenie, és ehhez hasonlók. 

2. (ב)  De azt, hogy maga a megélhetés forrása változzon meg,  vagyis hogy a megélhetése olyan forrásból származzon, amely kizárólag az adakozás edényeire (kelim de-haszpáá – כלים דהשפעה) áramlik, – ezt, Isten őrizz, még csak elképzelni sem tudja! Ahogyan ismert, a kapni akaró (mekábel – מקבל) nem érti meg, hogyan lehetne megélni abból, hogy ő adakozik, míg az adakozó (maszpía – משפיע) épp ellenkezőleg,  amikor azt látja, hogy megszerzéssel foglalatoskodik,  szégyenkezik önmaga előtt, mert olyan dolgot tesz,  amit saját szemében alantasnak tart. Az igazság azonban az, hogy magát a megélhetés forrását kell lecserélni,  mert van olyan megélhetés, amely az önszeretet edényeibe áramlik, és ez a megélhetés a kelipából (héjakból, klipot – קליפות) származik. És van olyan megélhetés, amely az adakozás edényeibe érkezik, és ez a Kedusha, szentség világából (olámot de-kedusá – עולמות דקדושה) ered.

3. (ג) Ezért, a fent említett két fajta száműzetés (gálut – גלות) megkülönböztetése alapján felmerül a kérdés: Mi okozza azt, hogy az ember valóban megérezze, hogy száműzetésben van? Mert csak akkor érzi a szenvedést (jisurim – יסורים), és akar kilépni a száműzetésből,  ha ezt valami felébreszti benne, ahogyan írva van Egyiptom száműzetésével (gálut Micrájim – גלות מצרים) kapcsolatban: „És sóhajtoztak Izrael fiai a munkától, és felkiáltottak,  és kiáltásuk feljutott Istenhez a munkától.” Ezért azt kell mondanunk, hogy ez az ébresztés (hitarerut – התעוררות)  az Örökkévalótól (Hasém – ה') származik. Vagyis, hogy ne maradjanak a száműzetésben, vagyis a felejtés állapotában (B'macáv shel szikchá- במצב של שכחה), ezért az Örökkévaló küldi az ébresztést, hogy felébredjenek.

Ebből következik, hogy amit éreznek, vagyis hogy van spiritualitás,  de a spiritualitás alacsony állapotban van, és ez fájdalmat okoz a szívükben,  mert azt kérdezik: „Miért van a Sechina (Istenség – שכינתא) száműzetésben (bégálutá – בגלותא)?” És miért van a spiritualitásnak föld íze (táám áfár – טעם עפר)? Vagyis, amikor azon dolgoznak,  hogy adakozási szándékkal cselekedjenek (ál ménát le-haszpía – על מנת להשפיע),  nem képesek ezt a munkát megfelelően értékelni, ahogyan azt érezniük kellene –  hogy most szent munkát végeznek (ávodat hákodes – עבודת הקודש),  és nem olyasmit,  amit az állatokhoz hasonló emberek (bné Ádám hádomim lá-behemot – בני אדם הדומים לבהמות) végeznek.

És a dolog éppen fordítva van:  amikor az ember önmaga hasznára dolgozik, akkor ízét érzi a munkának. De amikor az Örökkévaló szolgálatát végzi  (ávodat Hasém – עבודת ה'), akkor semmilyen ízt nem érez benne. Ez azt jelenti, hogy ugyanazt a cselekedetet végzi,  de ha azt látja, hogy az önző kapni akarása  (rácon lekábel – רצון לקבל) kap valamit, és a jutalom világít számára a munka közben,  akkor érzi benne az ízt. Viszont ha megfordítja a szándékot  (kávaná – כוונה) a cselekvés közben,  és azt mondja, hogy ezt a cselekedetet  nem a jutalomért végzi,  akkor azonnal érzi a gyengeséget  (cholshut – חולשתו), és nem képes erőfeszítést tenni  (jegiá – יגיעה) és dolgozni,  hanem rögtön elfogja a lustaság (áclut – עצלות),  és helyben marad, képtelen előrehaladni.

Ebből következik, hogy az Örökkévaló (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה) mintha odajönne hozzá,  és azt mondaná neki:
„Nézd meg, milyen alacsony állapotban vagy,  hogy szinte teljesen olyan lettél, mint egy állat (behéma – בהמה).” Ekkor kezdi érezni a szenvedést (jisurim – יסורים),  ami abból fakad, hogy egyáltalán nincs benne emberi érzés (hárgás ádám – הרגש אדם). És ez fáj neki, és érzi a szenvedést és a fájdalmat,  amiatt, hogy száműzetésben (gálut – גלות) van,  a nemzetek uralma alatt (sliát umot háolám – שליטת אומות העולם). Vagyis most azt érzi, hogy rossz, gonosz szándékú vágyak (táávot ráot – תאוות רעות) jelentek meg benne,  amelyek megfelelnek a hetven nemzet (shivim umot – ע' אומות) természetének.

És mielőtt megkapta volna ezt a feltárulást (gilui – גילוי), amely által megérzi saját alacsonyságát (sheflut – שפלות), egy olyan világban élt, amely teljesen jónak tűnt számára (olám se-kulo tov – עולם שכולו טוב),  vagyis nem érzett semmilyen hiányt abban,  hogy alacsony állapotban van. Mert nem is érezte ezt alacsonyságnak,  hanem épp ellenkezőleg, úgy viselkedett, mint mindenki más,  akiknek egyetlen törekvésük a vágyak (táává – תאוה), a tisztelet (kávod – כבוד) és a pénz (keszef – כסף), és ehhez hasonlók. Azonban most, hogy ez a feltárás elérkezett hozzá
 az Örökkévalótól (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה), és látja, hogy inkább egy állathoz (behéma – בהמה) hasonlít, mintsem egy emberhez (ádám – אדם), szenvedést érez (jisurim – יסורים). Mert ha képes lenne kijönni a száműzetésből (gálut – גלות),  akkor örömmel fogadná ezt a feltárulást. 

De mivel száműzetésben van (gálut – גלות),  bár látja az igazságot,  mégsem lát lehetőséget arra, hogy hogyan juthatna ki a száműzetésből. Ebből következik, hogy ezek a szenvedések (jisurim – יסורים)  az embert bizonytalanságba sodorják, vagyis nem tudja, mit tegyen. Egyrészről most már látja az igazságot,  vagyis milyen típusú emberek közé tartozik. Mert vannak emberek, akik az állati szinthez (behémiot – בהמיות) tartoznak,  és vannak emberek, akik az emberi szinthez (bné Ádám – בני אדם) tartoznak. És ha még pontosabban megvizsgáljuk,  akkor három kategóriát kell megkülönböztetnünk: 
א-1.  Vannak emberek,  akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs a zsidósággal  (jehadut – יהדות).
ב-2.  Vannak emberek,  akik Tórával és Mitzvákkal (TóM – תו"מ) foglalkoznak,  de azért, hogy jutalmat kapjanak.
ג-3. Vannak emberek,  akik nem a jutalomért dolgoznak (selo ál menát lekábel prasz – שלא על מנת לקבל פרס).

Ebből következik, hogy egyrészről most boldog lehetne,
mert látja az igazságot, vagyis milyen típusú emberek közé tartozik,  és hogy milyen szintre kellene törekednie, De ugyanakkor fájdalmat és szenvedést (jisurim – יסורים) is érez,  mert látja, mennyire távol van az Örökkévalóval való kapcsolattól  (dvekut Hasém – דביקות ה'). Vagyis látja, hogy nem képes semmit sem tenni a Teremtőért (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה), hanem minden cselekedetét csak azért akarja végezni,  hogy jutalmat kapjon érte. És az adakozás szándéka (rácon le-haszpía – רצון להשפיע) felé  nem lát semmilyen esélyt arra, hogy saját erejéből ki tudna jutni ebből az állapotból.

Ebből következik, hogy most arra az állapotra vágyik,  amikor a második tipushoz (sug bét – סוג הב') tartozott, mert akkor volt ereje a munkához,  hiszen a jutalom ragyogott számára, és az ő megértése szerint akkor közelebb volt a Teremtőhöz (Hábore – הבורא),  mert mindig beszélt Hozzá, és folyamatosan kérte Tőle a jutalmat a munkája fejében. Akkor teljesnek (sálem – שלם) érezte magát,  mert nem hiányzott számára semmi, hiszen biztos volt benne, hogy megkapja a jutalmát,  mert teljesíti a Teremtő parancsolatait (micvot Hábore – מצות הבורא).
És a Teremtő bizonyosan látja,  hogy kevés ember van, aki vágyik a Mitzvák betartására, míg ő igyekszik teljesíteni azokat,  ezért biztosra vette, hogy az Örökkévaló (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה)  figyelembe veszi ezt,  és nagy jutalommal (szchár gadol – שכר גדול) fogja őt megfizetni.

És ennek következtében, egy ilyen számadás után,  az ember úgy érzi, mintha a Mennyek fellegei között lebegne  (ben ananim biszméj sámajim – בין עננים בשמי שמים), és úgy tekint az egész világra,  hogy bizonyosan „az ő Tórájuk érdemében marad fenn a világ”  (bizchut Toratán haolám mitkájém – בזכות תורתן העולם מתקיים), ahogyan Bölcseink mondták: „A világ nem maradhat fenn Tóra nélkül” (Ein haolám jachol laámod b’lo Torá – אין העולם יכול לעמוד בלא תורה)  (Midrás Tanchuma, Távó). Ebből következik, hogy akkor valóban a világ legboldogabb emberei között érezte magát.

És most, hogy kilépett a második állapotból (hamácáv habét – המצב הב'),  és az Örökkévaló (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה) megvilágította előtte az igazságot, hogy az Örökkévaló szolgálatának (ávodat Hasém – עבודת ה') lényege
 az, hogy az ember azért dolgozzon, hogy örömöt okozzon a Teremtőnek (náchát ruách lábore – נחת רוח להבורא), és ne saját hasznára, és látja, mennyire távol van az igazságtól (haemet – האמת),  akkor épp az ellenkezőjét érzi annak, amit korábban érzett. Vagyis korábban úgy gondolta,  hogy ha még a „Lo Lishma” (nem tiszta szándékú) állapotban is jól éreztem magam,  mert azt hittem, hogy rendben vagyok az Örökkévalóval, vagyis hogy igyekszem hallgatni a szavára, amennyire csak lehet,  és ezért „az Örökkévaló szolgájának” (oved Hasém – עובד ה') nevezhetem magam, akkor minden jutalom (szchár – שכר), amelyet a Teremtő megígért nekünk, biztosan készen áll számomra,  és mi hiányozhatna még nekem? 

És mennyivel inkább, amikor elkezdek azzal a szándékkal haladni,  hogy adakozásért dolgozzak (ál ménát le-haszpía – על מנת להשפיע),  azonnal el kellene érnem a felemelkedést (hitrómemut – התרוממות). Azonban nem így van,
 hanem most, hogy elérte annak felismerését, mi az igazság (haemet – האמת),  hogy a legfontosabb dolog az, hogy az Örökkévaló nevéért dolgozzon, akkor biztosan örülnie kellene,  hiszen áldott az Örökkévaló (báruch Hasém – ברוך ה'), mert rálépett az ember az igaz útra,  amely elvezeti őt az Örökkévaló közelségéhez (kiruv el Hasém – קרבת ה'). Ezért mindig lelkesedéssel (hitrómemut háruách – התרוממות הרוח) kellene lennie,  és azt kellene mondania: „Most, áldott az Örökkévaló (báruch Hasém – ברוך ה'),  mert látom, hogy az Örökkévaló könyörületet gyakorol velem,  és nem engedi, hogy feleslegesen fáradozzak,  hanem mostantól minden erőfeszítésem (jegiá – יגיעה)  a végső cél (hamátará – המטרה) elérésére irányul,  amit „az Örökkévalóval való kapcsolatnak, összetapadásnak” (dvekut Hasém – דביקות ה') nevezünk.”

És most éppen az ellenkezőjét érzi annak, amit korábban érzett. Vagyis nincs meg benne az a boldogság, amelyet akkor érzett, amikor jutalomért dolgozott (ál ménát lekábel szchár – על מנת לקבל שכר). Ennek oka, hogy látja, hogy most nincs segítsége a testétől (háguf – הגוף), mert most ezt mondja a testének:
„Tudd meg, hogy mától kezdve nem kapsz semmilyen hasznot a munkából, mert mostantól nem magamért dolgozom, hanem csak az Örökkévaló hasznára (tóálát Hasém – תועלת ה') akarok dolgozni.” Ekkor a test nem egyezik bele, hogy erőt adjon a munkához, így az ember alacsony állapotba kerül (mácáv sheflut – מצב שפלות).

Ezzel ellentétben, mielőtt az igazság feltárult volna előtte (gilui háemet – גילוי האמת), mindig lelkesedéssel volt  mert azt látta, hogy napról napra egyre többet cselekszik, és biztos volt benne, hogy jutalma garantált. Azonban most érkezett el az az idő, amikor igaz imát (téfilá ámitit – תפילה אמיתית) mondhat a Teremtőhöz, hogy hozza ki őt a száműzetésből (gálut – גלות).
Mert mielőtt felülről megkapta volna a felismerést, hogy száműzetésben van az önszeretet uralma alatt, nem volt lehetősége arra, hogy az Örökkévaló kihozza őt a száműzetésből. Mert még nem látta, hogy száműzetésben van, és hogy a világ nemzeteinek uralma alatt áll, amit úgy nevezünk, hogy „kapni akarás önmagáért a kapniakarásért” (rácon lekábel ál ménát lekábel – רצון לקבל על מנת לקבל).
Ha tehát nem érezte a hiányt (cheszron – חסרון), akkor nem is volt mit betöltenie az Örökkévalónak, vagyis nem volt oka, hogy kihozza őt a száműzetésből.
Ebből következik, hogy az Örökkévaló adta neki az edényt (kli – כלי), vagyis a hiányérzetet, és csak ezután adja meg neki a fényt (or – אור), és mindkettő felülről érkezik, mind a fény, mind az Kli (edény).

Ezzel megérthetjük azt, amit korábban kérdeztünk arról, amit a Szent Zohár (Zohár HaKádos – הזה"ק) mond Izrael fiainak, amikor vétkeztek. Az Örökkévaló (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה) ezt mondta: „És megfegyelmezlek benneteket azzal, hogy száműzetésbe küldelek. És ha azt mondjátok, hogy elhagylak titeket, én is veletek vagyok.” Felmerült a kérdés: Hogyan lehetséges, hogy az Örökkévaló „kijön az országból, a földjéről” (Erec – ארץ) a száműzetésbe (gálut – גלות)? Hiszen írva van: „Az egész föld tele van az Ő dicsőségével” (Meló kol haárec kevodó – מלוא כל הארץ כבודו). Hogyan mondhatjuk tehát, hogy „kijön a száműzetésbe”? Továbbá, azt is kérdeztük, hogy mit nyer az ember azzal, hogy száműzetésbe kerül? Hiszen bizonyos, hogy az Örökkévaló minden cselekedete csak az ember javát szolgálja, akkor milyen haszna van abból, hogy a nemzetek uralma alá kerül?

Az eddigiek alapján megérthetjük, hogy az a kijelentés, miszerint „Az egész föld tele van az Ő dicsőségével” (Meló kol haárec kevodó – מלוא כל הארץ כבודו), azt tanítja nekünk, hogy a Teremtő (Hábore – הבורא) szempontjából nincs semmilyen változás a világban. Ahogy írva van: „Te ugyanaz vagy, mielőtt a világ teremtetett, és Te ugyanaz vagy, miután a világ  teremtetett”. Minden változás csak a megszerzők felkészültségétől (háchsárát hámekáblim – הכשרת המקבלים) függ.
Vagyis olyan mértékben, amennyire az ember képes arra, hogy munkáját kizárólag az Örökkévalónak való adakozásként (haszpáá lábore – השפעה להבורא) végezze, olyan mértékben szűnik meg a megszorítás (cimcum – צמצום), és tárul fel az az elrejtett fény (or hagnuz – אור הגנוז), amely az alsóbb lények (táchtónim – תחתונים) számára készült. És ezen keresztül az alsóbb lények megkapják a jóságot és az örömet.

És ezt nevezzük úgy, hogy „Izrael népe (Ám Jiszráel – עם ישראל) az országban, a földjén van”, vagyis hogy érzik, hogy a Teremtő (Hábore – הבורא) az „Izrael Földjének” (Erec Jiszráel-ארץ ישראל) szintjén van. Ez azt jelenti, hogy mivel „Izrael népe” „Erec Jiszráelben” van, ezért az Örökkévalót (Hákádos Báruch Hu – הקב"ה) az alapján nevezzük meg, ahogyan megmutatja magát a teremtményeknek, hogy felismerjék és megismerjék Őt, amikor alkalmasak erre. Ha azonban vétkeznek (chotim – חוטאים) és kárt okozhatnak (pógmim – פוגמים), vagyis ha képesek magukba foglalni a felső bőséget (shefá eljon – שפע עליון), de azt a klipákhoz (kelipot – קליפות) vezetik, amelyek az önszeretet (áhává ácmít – אהבה עצמית) szintjét képviselik, akkor szükségszerű „kivinni őket Izrael Földjéről, Erec Jiszráelből”, vagyis ekkor újra megjelenik a megszorítás (cimcum – צמצום), és eltávozik a fény (mistalék háor – מסתלק האור).

És ezt nevezzük úgy, hogy „kijöttek az országból, a földjükről” (jáceu méháárec – יצאו מארץ),  ami azt jelenti, hogy elhagyták a Mennyek Királyságának helyét (Malchut Sámajim – מלכות שמים),  amelyet „Sechinának” (Istenség – שכינה) nevezünk, és beléptek a száműzetésbe (gálut – גלות),  a világ nemzeteinek uralma alá (sliát umot háolám – שליטת אומות העולם). És a száműzetésbe kerülés célja (hátikun – התיקון) a következő:

1. (א) Először is, hogy ne rontsák el a bőséget.

2. (ב) Azáltal, hogy száműzetésben vannak, Isten nem hagyja el őket a száműzetésben. Ahogy korábban magyaráztuk: van, amikor az ember száműzetésben van, de nem is tudja, hogy ez száműzetés – nem érzi, hogy el kell menekülnie ebből a helyzetből. Azaz abból az állapotból, amelyben van és amelyből megél. Ennek a helyzetnek a neve „önszeretet”. Éppen ellenkezőleg, minden szenvedést abból érez, hogy nem tudja teljesíteni azt, amit a világ népei követelnek tőle, mivel ők uralkodnak felette. Vagyis nem tudja beteljesíteni az összes élvezetet, amely az önszeretethez tartozik.
Erről mondja a Zohár: „Ha kiűzlek a földről, talán rád támadnak a mező medvéi, a mező farkasai vagy gyilkosok, és eltüntetnek téged a világból.” Ez azt jelenti, hogy teljesen eltávolítanak a spirituális világból, és csak a fizikai világban maradsz, amelyet önszeretetnek nevezünk. Éppen ezért, hogy el ne vesszenek a száműzetésben, A Teremtő is velük megy a száműzetésbe. Ez azt jelenti, hogy Ő számukra is a száműzetés formájában nyilvánul meg. Ahogyan fentebb említettük: Istent „Neve” az általa végrehajtott cselekedet szerint nevezzük. Mivel most számukra a száműzetés érzetét adja, ez azt jelenti, hogy Isten is velük ment a száműzetésbe. Azért, mert megadja nekik a száműzetés érzetét – ahogyan fentebb magyaráztuk – hogy el ne vesszenek teljesen a száműzetésben. Ha nem éreznék, hogy kiűzték őket a földről, és most a világ népeinek uralma alatt vannak, akkor elvesznének.

Most pedig érthetővé válik a kérdés, mi volt a száműzetés célja:

1. (א) Hogy ne rontsák el azt, amit már elértek.
Ez olyan, mintha valaki ismeri Urát, de szándékosan ellene lázad. Ez azt jelenti, hogy ismeri Urát, de nem képes kizárólag adakozásban létezni.
2. (ב) Hogy azáltal, hogy száműzetésben vannak, megérezzék a szükségét annak, hogy kizárólag adakozó állapotban legyenek. Ezáltal elnyerhetik a Teremtővel való kapcsolatot, mert a száműzetés szenvedései visszavezetik őket a helyes útra.
Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy mit jelent az, hogy „a Teremtő is száműzetésbe ment”, ezt úgy kell érteni, hogy mivel a Teremtő számukra a száműzetés érzését adja, ezért mondjuk azt, hogy „a Teremtő elhagyta a jó és gyönyörű földet”, és számukra a száműzetés érzését adja – de ez valójában az ő javukat szolgálja.