A Gyülekezet napirendje - 2
17. cikk, 1986
A Masechet Berachotban (32. o.) bölcseink ezt írják: „Rabbi Shamlai azt mondta: ‘Az embernek mindig dicsérnie kell a Teremtőt, és csak utána imádkozni’. Ezt honnan örököltük? Mózestől, ahogy írva van: ‘És könyörögtem’”. Baal HaSulam úgy értelmezte ezt, hogy amikor az ember szívességet akar kérni egy másiktól, tudnia kell, hogy:
a) nála van-e, amit kérni akar tőle, mert ha nincs, akkor nincs értelme kérni, és
b) hogy jószívű-e az illető. Ez azért van így, mert lehet, hogy rendelkezik azzal, amit kér az ember tőle, de nem rendelkezik olyan szívvel, amely adna.
Ezért először is dicsérni kell a Teremtőt, vagyis hinni abban, hogy a Teremtőnek mindene megvan, amit az ember kér, és hogy a Teremtő Kegyelmes, és mindenkinek teljesíti a {Rá irányuló} vágyait.
Amikor a barátok összegyűlnek egy helyen, akkor a gyülekezetnek természetes módon megjelenik egy célja, hiszen amikor az ember az idejének egy részét - amelyet saját szükségleteire fordítana, lemondva elfoglaltságairól, hogy részt vesz egy gyülekezetben - arra szánja, hogy megszerezzen valamit. Ezért fontos kijelenteni, hogy amikor a barátok mindegyike hazaindul, lássa, hogy mivel érkezett a gyülekezetbe, és mit szerzett meg immár, hogy hazaindul.
Néha a baráti összejöveteleken mindenki jól érzi magát a találkozó alatt. Ilyenkor eszükbe sem jut, hogy elgondolkodjanak azon, hogy milyen javakkal mennek haza, értsd: mi van a kezemben, amit a baráti összejövetel alkalmával szereztem, és ami nem volt meg, mielőtt eljöttem a közösséghez. És akkor azt látja, hogy nincs semmije.
Ez hasonló ahhoz, ami meg van írva (5Mózes 23:25): „Ha barátod szőlőjébe jössz, ehetsz szőlőt, amíg jóllakik a lelked, de ne tegyél belőle az edényeidbe”. Ezt úgy kell értelmeznünk, hogy amikor a barátok összegyűlnek, ezt hívják úgy, hogy „a barátod szőlőskertje”, amikor együtt ülnek, esznek és isznak, beszélgetnek erről-arról, és a testnek öröme van a cselekvés közben. Hasonlatosan ahhoz, hogy „addig ehetsz szőlőt, amíg a lelked jóllakik”.
De amikor hazamentek, és meg akarjátok nézni, hogy mi van a Kelimben [Edényekben], hogy hazavigyetek némi éltető erőt akkor feltárul, hogy amikor kilépünk az összejövetelről, és meg akarjuk vizsgálni, hogy mi van a Kelimben a sok ünneplés után, akkor azt látjuk, hogy „De ne tegyetek semmit az edényeitekbe”. Más szóval, nincs semmi a Kelimben, amivel a gyülekezet után újraéleszthetnénk a lelket.
Amikor azonban valaki erőfeszítéseket tesz, meg kell győződnie arról, hogy ez nem jutalom nélkül történik. Úgy van, ahogy az imában mondjuk: „És eljöttünk Sionba”, „nehogy hiába érintsük”. Ha az ember elmegy egy gyülekezetbe, akkor ott {a hozzáadott erőfeszítésekből} kellene inkább táplálékot szereznie, hogy amikor hazamegy, lássa, van mit a Kelimbe helyeznie. Ekkor lesznek táplálékai, hogy a következő összejövetelig táplálkozhasson abból, amit odakészített, azaz abból, amit a barátok gyülekezetében {adakozásból} megszerzett.
Ezért először is méltatni kell a találkozó fontosságát, majd meg kell nézni, hogy mit lehet ebből a tevékenységből megszerezni. Ahogy bölcseink mondták: „Mindig dicsérni kell a Teremtőt, és utána imádkozni”. Más szavakkal, a gyűlés kezdetének, vagyis a beszélgetések kezdetének - ami a találkozó kezdete - a közösség magasztalásáról kell szólnia. Mindenkinek meg kell próbálnia, annak érdemei és fontossága mellett: érvekkel és magyarázatokkal szolgálni. Nem szabad másról beszélniük, mint a közösség dicséretéről.
Végül, a dicsérő szavakat minden barátnak nyilvánossá kell tennie. Ezután azt kell mondaniuk: „Most már túl vagyunk a barátok gyülekezetének első szakaszán, és kezdődik a második szakasz”. Ezután mindenki mondja el a véleményét arról, hogy milyen lépéseket tehetünk annak érdekében, hogy mindenki képes legyen megszerezni a barátok szeretetét, mit tehet mindenki azért, hogy a szívében szeretetet szerezzen a közösség minden egyes tagja iránt.
És amint a második szakasz befejeződött - javaslatokat tesz az ember arra vonatkozóan, hogy mit lehet tenni a közösség érdekében -, megkezdődik a harmadik szakasz. Ez a barátok döntéseinek végrehajtására vonatkozik, hogy mit kell megtenni.
Ami pedig a közösség dicséretét illeti, a Matan Tóra (A Tóra átadása) 137. oldalán a barátok szeretetének ügyét vezeti be, hogy a barátokkal való kapcsolat révén a Teremtő nagyságát lehet elérni. Mivel az egész világ elmerül az önszeretetben, az ember pedig az adakozás útján kíván haladni. Ez azonban ellenkezik a közfelfogással, mert a teremtés célja miatt ilyen természettel születtünk, ami - ahogyan elmondatott - „az az Ő akarata, hogy jót tegyen teremtményeivel”.
Ezért, ha nincs örömünk, miközben a Teremtő parancsolatait megtartjuk, akkor ha valaki az adakozás érdekét szolgálja, akkor nem tekinthető egyenlőnek. És minden erőnkkel megpróbálunk ellenállni majd, és ellenkezőleg cselekedni - vagyis nemhogy nem akarunk megszerezni magunknak, hanem inkább adni akarunk, ami úgy tekinthető, hogy minden cselekedetünk csak azért lesz, hogy megelégedettséget adjunk Teremtőnknek -, mert az adakozás természetéhez tartozik, hogy ha valaki ad egy fontos személynek, akkor örömmel teszi azt. Ebből következik, hogy öröm nélkül az ember nem tehet semmit, mert az ellenkezik a természetünkkel.
Az örömöt azonban lecserélhetjük. Ez azt jelenti, hogy ahelyett, hogy örömöt kapnánk egy megszerző cselekedetből, inkább az adakozás cselekedetéből kívánunk örömöt kapni. Ezt nevezzük „a forma-egyezésnek”. Azt kell mondanunk, hogy ahogyan a Teremtő örömét leli abban, hogy ad a teremtményeknek, úgy kell nekünk is örömünket lelnünk abban, hogy adakozunk a Teremtőnek.
Ellenkező esetben: azaz, ha nincs örömünk vagy boldogságunk, miközben a Teremtőnek adakozunk, akkor megrontjuk a forma-egyezést. Úgy van, ahogy bölcseink mondták: „Nem volt előtte annyi öröme, mint azon a napon, amikor az ég és a föld megteremtődött”. Nem volt olyan öröm a Teremtő előtt a világ teremtésének napja óta, mint az az öröm, amelyet a jövőben az igazakkal való együtt örvendezésre szán (Zohár, 1, 115).
Ezért, ha nincs örömünk, miközben a Teremtő parancsolatait megtartjuk, akkor - ha az ember célja az adakozás - az nem tekinthető a forma-egyezésnek, mert csak ott lehet örülni, ahol ténylegesen öröm van. Ebből következik, hogy ha nincs öröme vagy boldogsága az embernek a Teremtő felé való adakozásban, akkor nem tekinthető az forma-egyezésnek azaz, hogy az embernek van helye a felső bőség befogadására, hiszen még mindig hiányzik belőle az az öröm, ami a Teremtőnek megvan, miközben a teremtményeknek adakozik.
Ebből következik, hogy teljes alapja van annak, hogy örömben és boldogságban részesülhetünk, és ami megengedett a számunkra, hogy élvezzük - sőt egyenesen kötelességünk -, hogy élvezzük az adakozás cselekedeteit. Van tehát egy pont, amin dolgoznunk kell - a spiritualitás megbecsülése. Ez abban fejeződik ki, hogy odafigyelek arra, hogy kihez fordulok, kivel beszélek, kinek a parancsolatait tartom be, és kinek a törvényeit tanulom, tehát abban {nyilvánul meg}, hogy tanácsot kérek arra vonatkozóan, hogyan becsüljem meg a Tóra Adóját.
És mielőtt az ember saját maga szerezne némi fényt fentről, meg kell keresnie a hasonlóan gondolkodó embereket, akik szintén arra törekednek, hogy bármilyen módon növeljék a Teremtővel való kapcsolat fontosságát. És ha sokan támogatják egymást, mindenki segítséget kaphat a barátjától.
Tudnunk kell, hogy „kettő a legkisebb többes szám”. Ez azt jelenti, hogy ha két barát együtt ül és elmélkedik arról, hogyan lehetne a Teremtő fontosságát fokozni, akkor máris megvan bennük az erő, hogy a Teremtő nagyságának fokozását megkapják az alulról jövő felébresztés formájában. És erre a cselekedetre {válaszul} a felülről való felébresztés is megérkezik, és ők elkezdik érzékelni a Teremtő nagyságát.
Az írás szerint: „A nép sokaságában rejlik a Király dicsősége”, ebből az következik, hogy minél nagyobb a közösség létszáma, annál hatékonyabb a közösség ereje. Más szóval, erősebb légkört teremtenek a Teremtő nagyságának és fontosságának. Ilyenkor minden egyes ember teste úgy érzi, hogy bármit, amit a szentségért tenni akar - vagyis a Teremtőnek adakozni -, nagy szerencsének tekint, hogy az a kiváltság érte, hogy olyan emberek között van, akiket a Király szolgálatával jutalmaztak meg. Ilyenkor minden apró dolog, amit tesz, örömmel és boldogsággal tölti el, hogy immár van valamije, amivel a Királyt szolgálhatja.
Amilyen mértékben a közösség, a gyülekezet során gondolataival a Teremtő nagyságára tekint, olyan mértékben váltja ki mindenki a maga fokozatának megfelelően, a Teremtő fontosságát magából. Így egész nap a vidámság és az öröm világában járhat, vagyis minden apró dologban, amit a Teremtő munkájával kapcsolatban tesz, örömét leli. Ez azért van így, mert ha eszébe jut az embernek, hogy akárcsak egy percig is a spiritualitásról kellene elmélkednie, azonnal azt mondja: „máris hálás vagyok, dicsérem és magasztalom a Teremtőt”. Mivel úgy véli az ember, hogy immár a Teremtő szólította őt, és beszélni akar hozzá.
És amikor az ember elképzeli, hogy a Király hívja őt, és azt mondja neki, hogy „játszani” akar vele, milyen örömöt érezne akkor, és milyen jókedve lenne? Bizonyára ebben a felfokozott állapotban nem gondolna semmiféle apróságra. Csak egy kicsit zavarban lenne, hogy nem ismeri a Király törvényeit és illemszabályait - {azaz nem tudja} hogyan kell viselkednie, amikor a Király beszél hozzá.
De amit a Királyért tud tenni, azt nagy szerencsének tartja, hiszen mégis ismer néhány szabályt, amelyek szerint be kell tartani a Király parancsait, és amelyeket még az iskolában tanult, amikor fiatal volt. És most, hogy felnőtt, és a Királyt kívánja szolgálni, bizonyára hiányozni fog neki a Király törvényeinek ismerete.
Aztán kiderül, hogy az ember gondja, hogy nem tudja, mi okoz nagyobb örömet a Királynak, melyik cselekedet, vagy melyik szándék. Egyébként pedig egy olyan világban él, ami csupa jó. A találkozóra való gyülekezés közben ezt kell gondolnia a közösségnek, hogy a közösség nagyságáról kell beszélni, ahogy írva van: „Mindig dicsérni kell a Teremtőt, és csak utána imádkozni”.
Ugyanez a helyzet a közösséggel is. Amikor valamit követelni akarunk a közösség által, és ezt hívják „imádkozásnak”, akkor először meg kell állapítanunk a közösség érdemeit, majd „imádkozni”, vagyis követelni a közösségtől, hogy adja meg nekünk azt, amit {a Teremtőre irányulólag} kérünk tőle.
Tehát először is meg kell néznünk, hogy a közösségnek milyen tulajdona van, milyen javakkal rendelkezik, amelyeket a velük való kötődés révén kaphatunk tőle. Lehet, hogy nincs szükségünk arra a birtoklásra, amivel a közösség rendelkezik, mi több, a lehető legtávolabb menekülünk tőle.
Ennek megfelelően, amikor valaki a barátok gyülekezetébe kerül, mindig meg kell néznie, hogy a barátok rendelkeznek-e azzal a céllal, amelyre ő vágyik, hogy mindegyiküknek van-e valamilyen kapaszkodója ehhez a célhoz. És azt gondolják-e, hogy azáltal, hogy mindenki egy cél érdekében fog össze, mindenki megkapja a saját maga hozzájárulását, valamint az egész közösség részesedését is. Ebből következik, hogy a közösség minden egyes tagja ugyanolyan erővel fog rendelkezni, mint a közösség egésze együttvéve.
Mindenkinek komolyan át kell gondolnia a gyülekezet célját - azt, hogy a baráti összejövetelt követően az legyen az érzés, hogy mindenkinek van valami a kezében, amit az edénybe tehet és ennek nem az a formája, hogy „De ne tegyetek semmit az edényeitekbe”. Mindenki gondoljon arra, hogy ha nem különösen figyelmesen ül a gyülekezet alatt, nemcsak ő maga veszít, hanem az egész közösséget is megrontja.
Ez hasonló ahhoz, amit a Midrash ír („Vayikra Rabbah”, 4. fejezet): „Két ember belépett egy csónakba. Az egyikük fúrni kezdett alattuk, lyukat csinálva a csónakban. A barátja megkérdezte tőle: ‘Miért fúrsz?’ Erre ő azt válaszolta: ‘Miért érdekel téged, én magam alatt fúrok, nem pedig alattad.’ Erre ő így válaszolt: ‘Te bolond! Mindketten elsüllyedünk a csónakkal együtt!’”
Miután a közösség fontosságáról és szükségességéről beszélnek, kezdődik a korrekció rendje - hogyan és mivel lehet megerősíteni a közösséget, hogy egy egységgé váljon, ahogyan írva van: „És Izrael letáborozott a hegy előtt” (2Móz 19), es el lett magyarázva „mint egy ember és egy szívvel”. A rendnek annak kellene lennie, hogy akinek olyan javaslata van, ami növelheti a barátok szeretetét, azt meg kell vitatni, de azt minden barátnak el kell fogadnia, tehát itt nincs szó kényszerítésről.
Eddig az ember és az ember közötti kapcsolatot tárgyaltuk, amely az ember és a Teremtő közötti kapcsolatot hivatott elhozni nekünk, ahogyan az a Matan Tóra (A Tóra átadása) 137. oldalán le van írva. Ebből következik, hogy mivel a baráti szeretet fontosságáról van szó, és hogy annak egész jelentősége abban áll, hogy elvezet bennünket a Teremtő szeretetéhez, ezért arra is gondolnunk kell, hogy a baráti szeretetnek kell elvezetnie bennünket a Teremtő szeretetének fontosságához.