A sokaság imája

15. cikk, 1986.

A Zohárban (Beshalach (Amikor a Fáraó elbocsájtotta) és a Sulam kommentár 11. pontjában) ez áll: „És azt mondta: „A saját népem között lakozom. A kérdés az: 'Mit jelent ez?” A válasz: „Amikor a Din [Ítélet] jelen van a világban, nem szabad elszakadni a közösségtől és egyedül lenni, mert amikor a Din [Ítélet] jelen van a világban, azokat ragadják el először, akiken észreveszik, hogy egyedül vannak, még akkor is, ha igazak. Ezért soha nem szabad elvonulni a sokaságtól, mert a Teremtő kegyelme mindig az egész népen együtt érvényesül. Ezért elmondatott: „A saját népem között lakozom, és nem kívánok elszakadni tőlük.”.”

„Amikor Din jelen van a világban” az megszerzési vágyra utal, ami az önszeretet, az a természet, amelyben a teremtmények születnek, az Ő akarata által, hogy jót tegyen a teremtményeivel. És mivel a forma-egyezés vágya miatt, - hogy ne maradjon a szégyen kenyerén az ember -, egy olyan ítéletet [Din-t] hoztak, hogy tilos a megszerzés edényeit használni, kivéve, ha valaki tudja, hogy azért törekedhet megszerzésre, hogy az, az adakozás érdekében történjen. Ekkor megengedett a megszerzés edényeinek használata.

Ennek megfelelően a „Amikor Din [Ítélet] jelen van a világban" jelentése az, hogy amikor az egész világ elmerül az önszeretetben, akkor sötétség van a világban, mert a fény és a fényt befogadó teremtmények között a forma-eltérés miatt nincs hely a fény számára, hogy magához vonzza a teremtményeket. Erre a forma-különbségre született az az ítélet, hogy a felső bőség nem adatik meg a teremtményeknek.

Ezért, amikor az ember felébred, és azt kívánja, hogy a Teremtő hozza Magához őt közelebb, vagyis adakozó edényeket adjon neki, amit "közelebb hozatalnak" nevezünk, a Teremtő segítségét kéri. Azonban köztudott, hogy a Teremtőtől érkező segítséget "felső bőségnek" nevezik, amit Neshama-nak, "léleknek" hívnak. Ahogy a Zohár mondja, a fentről kapott segítség egy megszentelt lélekben van.

Ezért, amikor valaki eljön, hogy kérje a Teremtőt, hogy hozza őt közelebb Magához, de egyedül látja, hogy az azt jelenti, hogy megérti, hogy a Teremtőnek személyesen kell őt közelebb hoznia. Mégis, miért gondolja azt, hogy a nyilvánosság megmaradhat a jelenlegi állapotában, és csak vele kellene másképp bánnia a Teremtőnek?

Ez azért van, mert megérti, hogy neki vannak olyan érdemei, amelyek másoknak nincsenek. És bár ezek olyan egyének, akik nem tartoznak a kollektívához, mert megértik, hogy jobban megérdemlik, hogy a Teremtő közelébe kerüljenek, mint mások, és igaznak tartják magukat, mégis őket ragadják el először. Más szóval, a Din, ami a magunk számára való megszerzés, jobban jelen van bennük, mint a többiekben, és az önszeretet tulajdonságaiban rosszabbakká válnak, mint a többiek.

Ez azért van így, mert úgy véli az ember, hogy többet érdemel, mint mások. Más szóval, elég, ha a többi embernek az van, amije van, de ha önmagát nézi, ő többet érdemel, mint a többi ember. Ez a gondolat tényleges megszerzésnek számít, ami 100%-os önszeretetet jelent. Ebből az következik, hogy az önszeretet jobban kezd kialakulni benne, mint másokban.

Ebből következik, hogy az ember folyamatosan önszeretetben dolgozik. Saját szemében mégis igaznak tűnik, hiszen adakozóként kíván dolgozni. Azt mondja magának, hogy a Teremtőhöz intézett kérése, - hogy közelebb hozza őt Magához -, azért helyénvaló, mert mit is kér? Azt, hogy a Teremtő adjon neki erőt a Tóra és a Mitzvot megtartásához, hogy adakozhasson. És mi hiba lehet abban, hogy a Királyt akarja szolgálni?

Ezzel értelmezhetjük a Zohár szavait. Azt tanácsolja azoknak az embereknek, akiknek belső igényük van, akik nem tudják elfogadni azt az állapotot, amelyben vannak, mert nem látnak előrelépést a Teremtő munkájában, és elhiszik, ami meg van írva (5Mózes 30:20): „Szeressétek az Urat, a ti Isteneteket, hallgassatok az ő szavára, és tapadjatok hozzá, mert ez a ti életetek és a ti napjaitok hossza". Látják, hogy hiányzik belőlük a szeretet és a Dvekut [Összetapadás], és nem érzik az életet a Tórában, és nem tudják, hogyan találjanak tanácsot a lelküknek, hogy eljussanak oda, hogy érezzék a „szerveikben" azt, amit a szöveg mond nekünk.

A tanács az, hogy kérje az egész közösségnek. Más szóval, mindenre, amiről az ember úgy érzi, hogy hiányzik neki, és beteljesülést kér, nem szabad azt mondania, hogy ő kivétel, vagy hogy többet érdemel, mint amennyivel a közösség rendelkezik. Sokkal inkább "a saját népem körében lakozom" mintájára, vagyis az egész közösségre kérem, mert olyan állapotba szeretnék eljutni, ahol egyáltalán nem törődöm magammal, hanem csak a Teremtővel, hogy megelégedettséget tudjak szerezni. Ezért számomra teljesen mindegy, hogy a Teremtő örömét leli-e bennem, vagy ugyanezt az örömöt másoktól is megkaphatja.

Más szóval, arra kéri az ember a Teremtőt, hogy adjon nekünk egy ilyen megértést, amit úgy hívnak, hogy " teljes egészében a Teremtőért". Ez azt jelenti, hogy biztos lesz abban az ember, hogy nem csapja be magát azzal, hogy a Teremtőnek akar adakozni, hogy valószínűleg tényleg csak a saját önszeretetére gondol, vagyis, hogy örömöt és boldogságot fog érezni.

Ezért imádkozik a közösségért. Ez azt jelenti, hogy ha a közösségben van néhány ember, aki el tudja érni a Teremtővel a Dvekutot, az összetapadás] célját, és ez nagyobb megelégedettséget hoz a Teremtőnek, mintha ő maga kapná jutalmul a Teremtő közelségét, akkor kizárja magát. Ehelyett azt kívánja, hogy a Teremtő segítse a többieket, mert ez több megelégedést fog hozni odafent, mint a saját munkája. Ezért imádkozik a közösségért az ember, hogy a Teremtő segítse az egész közösséget, és adja meg nekik ezt az érzést - hogy megelégedést kapjanak abból, hogy képesek a Teremtőnek adakozni és megelégedettséget szerezni a Számára.

És mivel mindenhez alulról való felébresztésre van szükség, az ember adja az alulról való felébresztését, mások pedig felülről kapják meg a felébresztést, annak adatik ez, akiről a Teremtő tudja, hogy a Teremtő számára hasznosabb lesz.

Ebből következik, hogy ha van ereje ilyen imát kérni az embernek, akkor bizonyára igazi próbatétel elé néz - ha beleegyezik egy ilyen imába. Ha azonban tudja, hogy amit mond, az csak hangzatos szócséplés, akkor mit tehet, ha látja, hogy a test nem ért egyet egy ilyen imával, hogy tiszta adományt kapjon, a megszerzés legkisebb jele nélkül?

Itt csak a híres tanács marad - imádkozzon a Teremtőhöz, és higgye el minden értelem felett, hogy a Teremtő segíthet rajta és az egész közösségen. És nem szabad elkeserednie, ha azt látja, hogy már sokszor imádkozott, de az imája nem talált meghallgatásra. Ilyenkor az ember kétségbeesik, és a test kigúnyolja, és azt mondja neki: „Nem látod, hogy semmit sem tudsz tenni? És mintha teljesen reménytelen lenne, most olyan dolgokat kérsz a Teremtőtől, amelyek az értelmes emberek számára elfogadhatatlanok".

Ekkor a test így érvel: „Mondd csak, ki kívánja a jámbor és gyakorlatias emberek közül, hogy a Teremtő olyasmit adjon nekik, ami teljesen ésszerűtlen? Sőt, magad is láthatod, hogy még annál is kisebb dolgokat sem kaptál, mint amit most követelsz a Teremtőtől, hogy segítsen neked, pedig te kérted a Teremtőtől, hogy segítsen. És most azt mondod, hogy valami nagyszerűt akarsz kérni a Teremtőtől. Ez valóban nagyon fontos dolog, mert nem sok olyan ima van a világon, amelyik arra kéri a Teremtőt, hogy adjon erőt, hogy a közösségért tegyenek dolgokat, hogy az egész közösséget örömmel és élvezettel jutalmazza a munkád. Ezt hívják "tiszta és makulátlan adakozásnak, az önszeretet legkisebb jele nélkül".

Ugyanígy van ez velünk is. Amikor valaki nem művelt, hanem átlagon aluli, mégis olyan Kelim [edényeket] szeretne kérni a Teremtőtől, amelyek a kiválasztott keveseknél találhatók a világban, itt maga a test gúnyolódik rajta. Azt mondja neki: „Te bolond, hogy juthat eszedbe, hogy olyasmit kérj a Teremtőtől, amivel még a tanult emberek sem rendelkeznek? Hogyan adhatnék neked erőt, hogy ilyen ostobaságokon dolgozz?”

És itt kezdődik az igazi munka, hiszen az ember munkája ebben a világban az, hogy kilépjen a gonosz hajlam uralma alól, amit úgy hívnak, hogy „megszerzés, a megszerzés érdekében”. És immár azt kívánja a Teremtőtől, hogy segítsen neki a tiszta és makulátlan adakozás útján járni, az önmagának való megszerzés legkisebb jele nélkül.

Ebből következik, hogy ez a munka valóban a gonosz ellen irányul, mivel nem kíván semmilyen birtokot hagyni a gonosznál. Inkább azt akarja, hogy munkája ezentúl ne a megszerzési vágynak szóljon. Sokkal inkább azt kéri a Teremtőtől, hogy még az is, amiért korábban dolgozott, és ami a megszerzési vágy tartományában volt nyilvántartva, mindez a megszerzési vágy uralmából a Teremtő uralma alá kerüljön át.

Ebből következik, hogy most azért imádkozik a Teremtőhöz, hogy adjon neki erőt a megtéréshez. Vagyis a Teremtő ad neki erőt, hogy visszavigye a Teremtő birodalmába mindazokat a tetteket, amelyek a megszerzési vágyhoz tartoztak, mind a múltbeli, mind a jövőbeli tetteket. Ahogy Maimonidész mondja (A bűnbánat törvényei, 2. fejezet): „A bűnbánatnak a múltra is vonatkoznia kell".

Azt írja: „Mi a bűnbánat? Az, hogy a bűnös elhagyja a bűnét, eltörli azt az elméjéből, és szívében elhatározza, hogy soha többé nem követi el azt, ahogy meg van írva: „A gonosz elhagyja útját”. És bánja meg a múltat is, ahogyan írva van: 'Mert miután megfordultam, megbántam”, és Ő, aki minden titkot ismer, tanúsítja, hogy soha nem tér vissza ehhez a bűnhöz."

Most már megérthetjük a sokak imájának fontosságát, hiszen meg van írva: „A saját népem között lakozom". A Zohár azt mondja: „Soha nem szabad visszavonulni a néptől, mert a Teremtő kegyelme mindig az egész népen együtt érvényesül". Ez azt jelenti, hogy ha valaki arra kéri a Teremtőt, hogy adakozó edényeket adjon neki, ahogy bölcseink mondták: „Ahogy Ő irgalmas, úgy légy te is irgalmas", akkor az egész közösségért kell imádkoznia. Ez azért van így, mert akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az a célja, hogy a Teremtő tiszta adakozás edényeit adja neki, ahogy írva van: „A Teremtő irgalma mindig az egész népen együtt érvényesül". Köztudott, hogy felülről nem adnak fél dolgot. Ez azt jelenti, hogy amikor a bőséget fentről lefelé adják, az az egész közösségnek szól.

Ezért kell kérni az egész népért, hiszen minden felülről jövő bőség mindig az egész népért jön. Ezért elmondatott, hogy: „A Teremtő kegyelme mindig az egész népre vonatkozik”. Ennek tehát két jelentése van, hiszen a tiszta adakozáshoz elég lett volna, ha csak egy emberért imádkozik saját magán kívül. De van itt egy másik kérdés is - az embernek egy egész ügy érdekében kell kérnie, mert a spiritualitásban az a szabály, hogy ami jön, az mindig egy teljes ügy, és minden megfigyelés csak a megszerzőkben van. Ezért kell kérni az egész közösségért.

És mivel a bőség az egész közösséghez érkezik, és mivel nincs fény Kli [edény] nélkül, vagyis lehetetlen a beteljesülést megkapni, ha nincs üres hely számára, ahová a kitöltés beléphet, ezért az ember választ kap arra az imára, amit a közösségért fogalmazott meg. Úgy van, ahogy bölcseink mondták (Baba Káma, 92): „Aki kegyelemért könyörög a barátjáért, az kap először választ, mivel neki is ugyanarra van szüksége”. Ez azt jelenti, hogy bár a bőség a kollektívához érkezik, a kollektívából hiányzik a Kelim.

Más szóval, a felülről érkező bőség elegendő az egész nép számára, de a Kelim-hiányok nélkül, hogy betölthessék az ürességeket - a közösség nem éri el a felülről érkező bőséget. Inkább az kap először választ, akinek hiányai vannak.