A sokaság imája

15. cikk, 1986.

A Zohárban (Beshalach (Amikor a Fáraó elbocsájtotta) és a Sulam kommentár 11. pontjában) ez áll: „És azt mondta: „A saját népem között lakozom. Azt kérdezi: 'Mit jelent ez?” Azt válaszolja: „Amikor a Din [Ítélet] jelen van a világban, az embernek nem szabad elszakadnia a közösségtől és egyedül lennie, mert amikor a Din [Ítélet] jelen van a világban, azokat ragadja el először, akiken észreveszi hogy egyedül vannak, még akkor is, ha igazak. Ezért az embernek soha nem szabad visszavonulnia a néptől, mert a Teremtő Kegyelme mindig az egész népen együtt érvényesül. Ezért mondta: „A saját népem között lakozom és nem kívánok elszakadni tőlük.”.

Az, „Amikor a Din jelen van a világban” a megszerzési vágyra utal, ami az önszeretet - az a természet, amelybe a teremtmények születnek az Ő akarata által, hogy jót tegyen a teremtményeivel. És mivel vágy volt a formaegyezésre - hogy ne legyen a szégyen kenyere -, egy olyan Ítéletet [Dint] hoztak, hogy tilos a megszerzés Edényeit használni - kivéve, ha az ember tudja, hogy képes a megszerzést az adakozás érdekében irányítani. Ezután az embernek megengedett a megszerzés Edényeinek használata.

Ennek megfelelően az „Amikor a Din [Ítélet] jelen van a világban" jelentése az, hogy amikor az egész világ elmerül az önszeretetben, akkor sötétség van a világban, mert nincs hely a Fény számára hogy magához vonzza a teremtményeket: a Fény és a Fényt befogadó teremtmények közötti a formaeltérés miatt. Erre a forma-különbségre született az az Ítélet, hogy a Felső bőség nem adatik meg a teremtményeknek.

Ezért amikor az ember felébred és azt akarja, hogy a Teremtő hozza őt Magához közelebb -vagyis adakozó Edényeket adjon neki, amit "közelebb hozatalnak" nevezünk -, és a Teremtő segítségét kéri. Azonban köztudott, hogy a Teremtőtől érkező segítséget "Felső bőségnek" nevezik, amit Neshama-nak, "Léleknek" hívnak. Ahogy a Zohár mondja: a Fentről kapott segítség egy szent lélekben van.

Ezért amikor az ember eljön, hogy kérje a Teremtőt hogy hozza őt közelebb Magához - de mintha egyedül volna   - , megérti, hogy a Teremtőnek személyesen kell őt közelebb hoznia. Mégis miért gondolja azt, hogy a közösség megmaradhat a jelenlegi állapotában, és csak vele kellene másképp bánnia a Teremtőnek?

Ez azért van, mert úgy érti, hogy vannak neki olyan érdemei, amelyek másoknak nincsenek. És bár ezek olyan egyének, akik nem tartoznak a közösséghez, mert úgy értik, hogy jobban megérdemlik, hogy a Teremtő közelébe kerüljenek mint mások, és igaznak tartják magukat, mégis őket ragadja el először. Más szóval a Din, ami az öncélú megszerzés, jobban jelen van bennük, mint másokban, és az önszeretet tulajdonságaiban rosszabbakká válnak, mint a többiek.

Ez azért van így, mert úgy véli, hogy ő többet érdemel, mint mások. Más szóval, a többi embernek elég az, amije van, de ha önmagát nézi, ő többet érdemel, mint a többi ember. Ez a gondolat ténylegesen megszerzésnek számít, vagyis 100%-os önszeretet. Ebből az következik, hogy az önszeretet jobban kezd fejlődni benne, mint másokban.

Ebből következik, hogy folyamatosan önszeretetben dolgozik. Saját szemében mégis igaznak tűnik, hiszen adakozóként akar dolgozni. Azt mondja magának, hogy a Teremtőhöz intézett kérése - hogy közelebb hozza őt Magához -, az helyénvaló, mert mit is kér? Azt, hogy a Teremtő adjon neki erőt a Tóra és a Mitzvot adakozás szándékával való megtartásához. És mi hiba lehet abban, hogy a Királyt akarja szolgálni?

Ezzel értelmezhetjük a Zohár szavait: ami azt tanácsolja azoknak az embereknek, akiknek belső igényük van, akik nem tudják elfogadni azt az állapotot amelyben vannak - mert nem látnak előrelépést a Teremtő munkájában és hisznek abban, ami meg van írva: (5Mózes 30:20) „Szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és tapadj hozzá, mert ez a te életed és napjaid hossza". Látják, hogy hiányzik belőlük a szeretet és a Dvekut [Összetapadás], és nem érzik az életet a Tórában, és nem tudják, hogyan találjanak tanácsot a lelküknek hogy eljussanak oda, hogy érezzék a „szerveikben" azt, amit a szöveg mond nekik.

A tanács az, hogy kérjen az egész közösségnek. Más szóval mindenre, amiről az ember úgy érzi, hogy hiányzik neki és beteljesülést kér - nem szabad azt mondania, hogy ő kivétel, vagy hogy többet érdemel, mint amennyivel a közösség rendelkezik. Sokkal inkább "A saját népem között lakozom" mintájára, vagyis az egész közösségnek kérek, mert olyan állapotba szeretnék eljutni, ahol egyáltalán nem törődöm magammal - hanem csak a Teremtővel, hogy megelégedettséget adjak Neki. Ezért számomra nincs különbség, hogy a Teremtő örömét leli-e bennem vagy másoktól kapja az örömöt.

Más szóval, arra kéri a Teremtőt, hogy adjon neki egy olyan megértést, amit úgy hívnak, hogy "teljes egészében a Teremtőért". Ez azt jelenti, hogy az ember biztos lesz abban, hogy nem csapja be magát azzal hogy a Teremtőnek akar adakozni, hogy talán tényleg csak a saját önszeretetére gondol - vagyis hogy örömöt és boldogságot fog érezni.

Ezért imádkozik a közösségért. Ez azt jelenti, hogy ha a közösségben van néhány ember, aki el tudja érni a Teremtővel való Dvekut [Összetapadás] célját, és ez nagyobb megelégedettséget hoz a Teremtőnek mintha ő maga kapná jutalmul a Teremtő közelségét - akkor kizárja magát. Ehelyett azt kívánja, hogy a Teremtő segítse a többieket, mert ez több megelégedést fog hozni Odafent, mint a saját munkája. Ezért imádkozik a közösségért, hogy a Teremtő segítse az egész közösséget és adja meg nekik ezt az érzést - hogy megelégedést kapjanak abból, hogy képesek a Teremtőnek adakozni és megelégedettséget szerezni a Számára.

És mivel mindenhez alulról való felébresztésre van szükség, az ember megadja az alulról való felébresztést, mások pedig Felülről kapják meg a felébresztést - vagyis azok, akiről a Teremtő tudja, hogy a Teremtő számára hasznosabb lesz.

Ebből következik, hogy ha van ereje ilyen imát kérni, akkor bizonyára igazi próbatétel elé néz - hogy egyetért-e egy ilyen imával. Ha azonban tudja, hogy amit mond, az csak hangzatos szócséplés, akkor mit tehet - amikor látja, hogy a test nem ért egyet egy ilyen imával -, hogy valóban tiszta adakozás legyen, a megszerzés legkisebb jele nélkül?

Itt csak a híres tanács marad - imádkozzon a Teremtőhöz és higgyen értelem felett, hogy a Teremtő képes segíteni neki és az egész közösségnek. És nem szabad elkeserednie ha azt látja, hogy már sokszor imádkozott, de az imája nem talált meghallgatásra. Ilyenkor az ember kétségbeesik, és a test kigúnyolja és azt mondja neki: „Nem látod, hogy semmit sem tudsz tenni? És mintha teljesen reménytelen lennél, most olyan dolgokat kérsz a Teremtőtől, amelyek az értelmes emberek számára elfogadhatatlanok".

Ekkor a test így érvel: „Mondd csak, ki kívánja a jámbor és gyakorlatias emberek közül, hogy a Teremtő olyasmit adjon neki, ami teljesen ésszerűtlen? Sőt, magad is láthatod, hogy még annál is kisebb dolgokat sem kaptál, mint amit most követelsz a Teremtőtől, hogy segítsen neked - pedig te kérted, hogy segítsen. És most azt mondod, hogy valami nagyszerűt akarsz kérni a Teremtőtől. Ez valóban nagyon fontos dolog, mert nem sok olyan ima van a világon, amelyik arra kéri a Teremtőt hogy adjon Erőt, hogy a közösségért tegyenek dolgokat, hogy az egész közösséget örömmel és élvezettel jutalmazza a te munkád által. Ezt úgy hívják, hogy "tiszta és makulátlan adakozás, az önszeretet legkisebb jele nélkül".

„És azt gondolod, hogy a kis dolgokért mondott imád nem teljesült, de a nagy és fontos dolgok bizonyára felbecsülhetetlen értékűek.” Mondhatjuk például, hogy érdemes elmenni egy bizonyos emberhez, akinek olyan értékes kellékei vannak, hogy az egész világot át kellene kutatni, hogy ilyen tárgyakat találjunk, hiszen ezek csak néhány kiválasztottnál találhatók meg. És jött egy középosztálybeli ember, akinek a házában alig vannak a szokásos kellékek, és hirtelen eszébe jut, hogy neki is meg kellene próbálnia megszerezni azokat a tárgyakat, amelyek csak a kiválasztott keveseknél találhatók meg. Bizonyára, ha ezt valaki meghallaná, kinevetné őt.

Ugyanígy van ez velünk is. Amikor az ember nem művelt, hanem átlagon aluli, mégis olyan Kelimet [Edényeket] szeretne kérni a Teremtőtől, amelyek a kiválasztott keveseknél találhatók a világban -itt maga a test gúnyolódik rajta. Azt mondja neki: „Te bolond, hogy juthat eszedbe hogy olyasmit kérj a Teremtőtől, amivel még a tanult emberek sem rendelkeznek? Hogyan adhatnék neked Erőt, hogy ilyen ostobaságokon dolgozz?”.

És itt kezdődik az igazi munka, hiszen az ember munkája ebben a világban az, hogy kilépjen a gonosz hajlam uralma alól, amit úgy hívnak, hogy „megszerzés a megszerzés érdekében”. És immár azt akarja a Teremtőtől, hogy segítsen neki a tiszta és makulátlan adakozás útján járni, az öncélú megszerzés legkisebb jele nélkül.

Ebből következik, hogy ez a munka valóban a gonosz ellen irányul, mivel nem akar semmilyen vagyontárgyat nála hagyni. Inkább azt akarja, hogy munkája a jövőben ne a megszerzési vágynak szóljon. Sokkal inkább azt kéri a Teremtőtől, hogy még az is, amiért korábban dolgozott és ami a megszerzési vágy fennhatóságában volt nyilvántartva, mindez az uralmából kerüljön át a Teremtő uralma alá.

Ebből következik, hogy most azért imádkozik a Teremtőhöz, hogy adjon neki Erőt a megbánáshoz. Vagyis a Teremtő ad neki Erőt, hogy visszavigye a Teremtő birodalmába mindazokat a tetteket, amelyek a megszerzési vágyhoz tartoztak - mind a múltra, mind a jövőre nézve egyaránt. Úgy, ahogy Maimonidész mondja (A bűnbánat törvényei, 2. fejezet): „A bűnbánatnak a múltra is vonatkoznia kell".

Azt írja: „Mi a bűnbánat? Az, hogy a bűnös elhagyja a bűnét, eltávolítja azt az elméjéből, és szívében elhatározza, hogy soha többé nem követi el azt, ahogy meg van írva: ‘Hagyja el a gonosz az útját’. És bánja meg a múltat is, ahogyan írva van: 'Mert miután visszatértem, megbántam’, és Ő, aki minden titkot ismer, tanúsítja, hogy soha nem tér vissza ehhez a bűnhöz".

Most már megérthetjük a sokak imájának fontosságát, hiszen meg van írva: „A saját népem között lakozom". A Zohár azt mondja: „Az embernek soha nem szabad visszavonulnia a néptől, mert a Teremtő Kegyelme mindig az egész népen együtt érvényesül". Ez azt jelenti, hogy ha az ember arra kéri a Teremtőt, hogy adakozó Edényeket adjon neki - ahogy bölcseink mondták: „Ahogy Ő irgalmas, úgy légy te is irgalmas" -, akkor az embernek az egész közösségért kell imádkoznia. Ez azért van így, mert akkor nyilvánvalóvá válik hogy az a célja, hogy a Teremtő a tiszta adakozás Edényeit adja neki, ahogy írva van: „A Teremtő Kegyelme mindig az egész népen együtt érvényesül". Köztudott, hogy Fentről nem adnak fél dolgot. Ez azt jelenti, hogy amikor a bőséget Fentről lefelé adják, az az egész közösségnek szól.

Ezért az embernek az egész népért kell kérnie, hiszen minden Felülről jövő bőség mindig az egész népért jön. Ez az, amiért azt mondja: „A Teremtő Kegyelme mindig az egész népre vonatkozik”. Ennek tehát két jelentése van, hiszen a tiszta adakozáshoz elég lett volna, ha csak egy emberért imádkozik saját magán kívül. De van itt egy másik kérdés is - az embernek egy egész ügy érdekében kell kérnie, mert a spiritualitásban az a szabály, hogy mindig egy teljes dolog érkezik, és minden megfigyelés csak a megszerzőkben van. Ezért kell az embernek az egész közösségért kérnie.

És mivel a bőség az egész közösséghez érkezik, és mivel nincs Fény Kli [Edény] nélkül, vagyis lehetetlen a betöltést megkapni, ha nincs üres hely számára ahová a betöltés beléphet, ezért az ember választ kap arra az imára, amit a közösségért fogalmazott meg. Úgy van, ahogy bölcseink mondták (Baba Káma, 92): „Aki kegyelemért könyörög a barátjáért, az kap először választ, mivel neki is ugyanarra van szüksége”. Azt jelenti, hogy bár a bőség a közösséghez érkezik, a közösségnek hiányoznak az Edények [Kelim].

Más szóval a Felülről érkező bőség elegendő az egész nép számára, de Kelim nélkül - vagyis hiányok, amelyek betölthetnék a hiányokat -, akkor a közösség nem éri el a Felülről érkező bőséget. Inkább az kap először választ, akinek hiányai vannak.