Az igaz ima az igaz hiány felett van

11-es cikk, 1986

Az írás azt mondja: „Ezek Izrael fiainak nevei, akik Egyiptomba jöttek. ... És új király emelkedett Egyiptom fölé, aki nem ismerte Józsefet. ... És az egyiptomiak kemény munkára kényszerítették Izrael fiait... És történt, hogy Izrael fiai felsóhajtottak a munkától, és felsírtak, és kiáltásuk a sok munka okán feljutott Istenhez... és Isten meghallgatta sóhajtásukat”.

Meg kell értenünk, miért van megírva, hogy „és kiáltásuk a munka okán feljutott Istenhez”. Nem voltak-e nagyobb kínjaik Egyiptomban? Itt úgy tűnik, hogy kiáltásuk, vagyis gyötrelmük csak a munka miatt volt. Az is meg van írva, hogy „és Isten meghallgatta sóhajtásukat”, ami azt jelenti, hogy az ima meghallgatása az ő sóhajtásuk felett történt, ami csak a munkáról szólt.

Ezt a magunk módján értelmezzük. Ismeretes, hogy mielőtt az ember elkezd dolgozni, hogy adakozzon, de olyan okokból, amelyet a szent Zohárban ("A Zohár könyvének bevezetése", 190-191. pontokban) le vannak írva, hogy két oka van a Tórával és a Mitzvákkal [Parancsolatokkal] való foglalkozásnak: 1) azért, hogy örömünk legyen ebben a világban. Ha nem követi a Tórát és a Mitzva-kat, akkor attól fél, hogy a Teremtő megbünteti őt. 2) Hogy a következő világ örömeihez jussunk. Attól félve, hogy esetleg nem kapja meg és arra készteti, hogy betartsa a Tórát és a Mitzva-kat.

Amikor az ok, ami a Tóra és a Mitzva-k betartására készteti, az a saját haszna érdekében van, akkor a test nem ellenkezik annyira, mert amennyire hisz a jutalomban és a büntetésben, annyira tud dolgozni, és úgy érzi, hogy minden nap többet tesz hozzá. És ez az igazság, hogy minden egyes nap, amikor Mitzva-kat teljesít és a Tórával foglalatoskodik, akkor hozzáadódik az előző naphoz, és így gyarapítja a Tóra és a Mitzva-k megtartásával járó javait.

Ennek az az oka, hogy a szándéka elsősorban a jutalom megszerzése, és nem gondol a szándékra magára, vagyis a célra, hogy adakozzon. Sokkal inkább hisz a jutalomban és a büntetésben, és abban, hogy jutalmat fog kapni azért, amit megcselekszik. Ezért a célja csak az, hogy minden részletében helyes cselekedeteket hajtson végre. Ellenkező esetben, ha a cselekedetei helytelenek, biztos, hogy a munkáját nem fogják úgy elfogadni, hogy jutalmat kapjon érte. Ha látja, hogy a munkája, amit végez, rendben van, akkor már nincs miért aggódnia.

Emiatt csak a mennyiséggel foglalkozik, ami azt jelenti, hogy megpróbáljon minél több jócselekedetet végrehajtani. Ha ő egy bölcs tanítvány, akkor tudja, hogy mélyebbre kell mennie a tanulásban, és aprólékosabbnak kellene lennie a Mitzva-k teljesítésében - hogy mindenki nézőpontjának megfelelően a törvény szerint tartsa meg azokat. Mindig igyekszik szigorú lenni az általában könyedebben kezelt ítéletekkel, miközben igyekszik szigorúbb lenni, de más gondjai nincsenek.

Ebből következik, hogy az ilyen embereknek - akiknek a Tóra és a Mitzva-k betartása a oka és a Mennyek Királysága terhének vállalása az, hogy jutalmat kapjanak ebben a világban és a következő világban is - nincs szükségük a Teremtőre azért, hogy legyen erejük a Tórával és a Mitzvákkal foglalkozni. Amilyen mértékű a jutalomba és a büntetésbe vetett hitük, olyan mértékében a test lehetővé teszi számukra, hogy betartsák azokat, ki-ki a maga fokozatának megfelelően.

Nem így van ez azokkal az emberekkel, akik a szent munkát azért akarják végezni, hogy jutalom nélkül adakozzanak, és a Tórát és a Mitzva-kat a Teremtő nevének nagysága érdekében akarják betartani, és nagy kiváltság számukra, hogy a Királyt szolgálhatják, ahogy a fent említett szent Zohárban írva van: „A félelem, ami az első az, hogy az ember félje a Mesterét, mert Ő hatalmas és uralkodó és Ő a lényeg és a gyökér”.

Ott, a Sulamban [A Zohárhoz írt létra-kommentárban] úgy értelmezi, hogy a Teremtő félésének három módja van: 1) félelem a büntetésektől ezen a világon, 2) félelem a pokol büntetéseitől is. Ez a kettő nem valódi félelem, mert nem a Teremtő parancsa miatt tartja az ember a félelmet, hanem a saját érdekében. Ebből következik, hogy ennek gyökere az ember személyes haszna, a félelem pedig az ág, és ez az ember személyes hasznából fakad. De az a félelem, ami esszenciális, az az, hogy az ember a Teremtőt fogja félni, mert Ő hatalmas és mindenek felett uralkodik.

Ebből következik, hogy a Teremtő nagysága az az ok, ami a Tóra és a Mitzva-k betartására készteti az embert. Ezt úgy tekintjük, hogy a vágya csak az, hogy a Teremtőnek adakozzon, amit úgy hívnak, hogy „adakozás, hogy megelégedettségetet adjon a Teremtőjének, önmagára irányuló haszon nélkül”.

Itt kezdődik a száműzetés, ami azt jelenti, hogy az embernek nem szabad azt célul tűzni ki, hogy a munkájáért ne kapjon jutalmat, mivel ez a természetével ellentétes. Ugyan az ember kényszerítheti önmagát, úgy, hogy a teste nem ért vele egyet, - éppúgy, mint ahogy az ember gyakorolhatja az önmegtartóztatást, bár az is természetével ellentétes - de ez erre a cselekedetekre vonatkozik. Vagyis, hogy a test akarata ellenére tegyen dolgokat, az értelem fölé emelkedhet, amit úgy neveznek, hogy „a test akarata ellen”.

Ugyanakkor nem mehet szembe az érzéseivel és az intellektusával, vagyis nem mondhatja, hogy másképp érez, mint ahogyan érez. Például ha valaki fázik vagy melege van, nem mondhatja, hogy az érzése nem igaz, és nem kényszerítheti magát arra, hogy azt mondja, hogy mást ért, mint amit az elméje, vagy hogy mást érez, mint amit érez. Az egyetlen lehetősége, hogy azt mondja, amit lát.

Ebből következik, hogy amikor az ember meg akarja tartani a Tórát és a Mitzva-kat, hogy adakozzon a Teremtőnek, akkor a test természete az, egyáltalán nem mozdul, hacsak nem látja, hogy valamilyen jutalomban részesülhet. Így nincs módja arra, hogy a Teremtő nevéért és ne a saját hasznáért dolgozzon.

Itt kezdődik a száműzetés, vagyis a gyötrelem, hogy bármennyire is dolgozik az ember, nem lát előrelépést. Ha például húszéves, akkor azt mondhatja, hogy húsz év Tóra és a Mitzva-k iránti elkötelezettségének a birtokába jutott. Másrészt azt is mondhatja, hogy húsz éve tartja a Tórát és a Mitzva-kat, de nem érte el a képességet, hogy képes legyen bármit is tenni az adakozás érdekében, sokkal inkább minden az önszeretetre épül.

Ebből következik, hogy minden gyötrelem és fájdalom, amit elszenved ember, azért van, mert nem tud a Teremtőért dolgozni. Az adakozásért akar dolgozni, de a test a Klipa-k [Héjak] rabszolgája, és ez nem engedi, hogy ez legyen a célja. Ilyenkor a Teremtőhöz kiált, hogy segítsen neki, mert látja, hogy száműzetésben van a Klipa-k között, azok uralkodnak rajta, és nem látja, hogy miként tudna kikerülni az uralmuk alól.

Ebből következik, hogy ekkor az imája igaz imának tekinthető, mert nem tud kijönni ebből a száműzetésből, ahogyan írva van: „És kihozta Izraelt közülük, mert az Ő kegyelme örökké tart”. Mivel ez természetellenes, ezért csak a Teremtő szabadíthatja ki Izraelt ebből a száműzetésből. De mivel köztudott, hogy nincs fény Kli [edény] nélkül, vagyis nincs kitöltés hiány nélkül, és a hiány a Kli, amely megszerzi a kitöltést, ezért mielőtt az ember száműzetésbe kerül, azaz ha nem látja, hogy nem tud magától kiszabadulni a száműzetésből, nem lehet azt mondani, hogy ki kell hozni. Ez azért van így, mert bár azt kiáltja, hogy „szabadíts ki abból az állapotból, amelyben vagyok”, ez nem igaz ima, mert honnan tudja, hogy magától nem tud kijönni?

Sokkal inkább pontosan akkor lehet ezt mondani, amikor érzi a száműzetést, vagyis a szíve mélyéből fog imádkozni. A szív mélyéről való imádkozásnak két feltétele van: 1) A munkájának a természetével ellentétesnek kell lennie. Vagyis mindent csak azért akar tenni, hogy adakozzon, és ki akar lépni az önszeretetből. Ekkor azt lehet mondani, hogy hiánya van. 2) Önmagától kezd kilépni az önszeretetből, és erőfeszítéseket tesz benne, de egy centimétert sem tud elmozdulni az állapotából. Ekkor rászorul a Teremtő segítségére, és imája valódi, mert látja, hogy önmagától semmit sem tud tenni. Akkor, amikor a Teremtőhöz kiált, hogy segítsen neki, ezt a munkából tudja, ahogy meg van írva: „És Izrael fiai felsóhajtottak a munka alól”. Ez azt jelenti, hogy azáltal, hogy dolgoztak, és el akarták érni azt a fokozatot, hogy képesek legyenek a Teremtőnek adakozni, látták, hogy nem képesek kiemelkedni a természetükből, ezért a szívük mélyéből imádkoztak.

Ezáltal megértjük, amit a verssel kapcsolatban kérdeztünk: „és kiáltásuk a munka okán felemelkedett a Teremtőhöz”. Ez azt jelenti, hogy a legsúlyosabb kínok, amelyek miatt mindannyian felsírtak, csak a munka okán voltak, és nem más dolgok miatt. Ez inkább azt jelenti, hogy a helyzetük miatt sírtak - hogy nem tudtak kilépni az önszeretetből és nem tudtak a Teremtő nevéért dolgozni. Ez volt a száműzetésük, ami gyötörte őket - hogy azt látták, hogy az önszeretet uralma alatt állnak.

Ebből következik, hogy az egyiptomi száműzetésben Kelimet [Edényt] kaptak, vagyis a vágyat, hogy a Teremtő segítsen nekik kijutni a száműzetésből, ahogy fentebb mondtuk, hogy nincs fény Kli [Edény] nélkül, mert csak akkor tekinthető az ima igaznak, amikor az ember látja, hogy nem tudják megmenteni, és csak a Teremtő segíthet rajta. Ez tekinthető csak igaz imának.