Mit jelent a munkában, hogy „Mert megkeményítettem a szívét”?

17. cikk, 1991.

Meg kell kérdeznünk a verssel kapcsolatban, hogy „mert megkeményítettem a szívét”, miért nem keményítette meg a Teremtő a Fáraó szívét rögtön az elején, hanem csak miután a Fáraó belátásra tért és azt mondta: „Az Úr az igaz, én és a népem pedig a bűnösök vagyunk”, akkor mondja az írás, hogy „mert megkeményítettem a szívét”? Továbbá minden magyarázó azt kérdezi: Miért tagadta meg a Teremtő a Fáraótól a választást?

Köztudott, hogy a munka rendje az, hogy azért kezdjük el a munkát, hogy jutalmat kapjunk. Ezen túlmenően, ha a test meghallja, hogy jutalmat fog kapni, és ha nem szenved, ez arra készteti az embert, hogy a Tóra és a Mitzvák [parancsolatok/jó cselekedetek] betartásán dolgozzon. Ez azt jelenti, hogy amilyen mértékben hisz a jutalomban és a büntetésben, olyan mértékben kap indíttatást, hogy képes legyen a Tóra és a Mitzvák betartására minden részletében és pontosságában.

Ily módon az ember minden nap látja, hogy fejlődik, és ezért élvezi a munkáját, mivel a munkában fejlődést lát. Ebből következik az a szabály, hogy az ember nem tud semmilyen munkát végezni, ha nem lát előrehaladást a munkában. Olyan ez, mint amikor valaki megtanul egy szakmát, és látja, hogy nem fejlődik ebben a szakmában, ezért keres valami más, számára könnyebb munkát. Haladás, fejlődés nélkül azonban lehetetlen bármit is csinálni. Ez abból a dologból fakad, „amit Isten arra teremtett, hogy megcselekedjük”. Ezért mindenben fejlődésnek kell lennie.

Ez olyan, mint a ló, amelyik egész nap kering a malomkő forgatásán és körbe-körbe jár. Mivel állandóan ugyanazon a helyen jár, a szemét el kell takarni, hogy ne lássa az igazságot, így azt fogja hinni, hogy minden alkalommal máshová megy. Vagyis még az állatoknak is látniuk kell a haladást abban, amit csinálnak, és a munkában való előrehaladást csak akkor látjuk, amikor azért dolgozunk, hogy jutalmat kapjunk.

De amikor azért kezdünk el dolgozni, hogy adakozzunk, amikor el akarjuk érni a Dvekutot [Összetapadást] a Teremtővel, ami a forma-egyezést jelenti, akkor az ember nem képes arra figyelni, amit cselekszik. Vagyis, bár látja, hogy most többet tesz, mint amíg a jutalomért dolgozott, de most más a mércéje, ami az, hogy milyen mértékben irányozza a cselekedeteit arra, hogy az adakozás érdekében tegye azokat, és ne a saját érdekében. Ekkor látja, hogy messze van ettől. Bár sok felemelkedése van, vagyis fokonként emelkedik, és most mindent a Teremtő érdekében akar tenni, ez csak azért van, mert fentről kapott felébresztést. Ekkor le akar nullázódni a Teremtő előtt, mint „a gyertya a fáklya előtt”.

Ám azután lezuhan ebből az állapotból, és ismét önszeretetbe merül. Ekkor látja, hogy rosszabb lett; vagyis megállapítja az ember, hogy minden alkalommal egyre távolabb kerül az adakozás munkájától, olyannyira, hogy sokszor eljut a „kezdeteken való gondolkodás” állapotába.

Az ember felteszi magának a kérdést: „Miért van az, hogy amikor azért dolgoztam, hogy jutalmat kapjak, jó szájízzel végeztem a munkát, és szívesen imádkoztam és tanultam, de most, hogy több erőfeszítést akarok tenni, mint amikor jutalomért dolgoztam, látom, hogy nincs meg bennem annak a munka ízének az érzékelése, ami akkor megvolt?” Az ember azt kérdezi: „Most, hogy a Teremtő érdekében akarok dolgozni, logikus, hogy nagyobb közelséget kellett volna éreznem, mint amíg a saját érdekemben dolgoztam, de most az ellenkezőjét látom! Nemcsak hogy nem haladok előre a munkában, hanem visszafelé fejlődök!”

A válasz az, amit Baal HaSulam mondott, hogy az embernek hinnie kell, hogy mindaz, amit most érez, azaz, hogy távolabb van a Teremtőtől, az felülről jön. Vagyis a szív megkeményedése az, amit a Teremtő ad, hogy az ember felfedezze a valódi hiányait, vagyis érezze, hogy a Teremtő segítsége nélkül az ember nem tud kilépni az önző kapni akarás irányítása alól, itt csak maga a Teremtő tud segíteni. Vagyis, mivel a Teremtő adta neki a természetét, a vágyat, hogy magának megszerezzen, most adnia kell az ember számára egy második természetet, amit „adakozás vágyának” neveznek, mivel nincs fény Kli [Edény] nélkül, amit „hiánynak” neveznek. Vagyis a hiány hozza el az ízt a kitöltöttségbe.

Így, ha valaki egy kitöltést kap, de nincs rá szüksége, nem tudja megízlelni a kitöltés valódi ízét. Ha a kitöltést azelőtt kapja meg, mielőtt szüksége lenne rá, akkor nem lesz képes használni a kitöltöttséget, nem fogja tudni kinyerni belőle azt az örömet, ami benne van. Ebből következik, hogy a hiány a kitöltés része, hiszen egyik a másik nélkül nem működik. Ebből következik, hogy ahogyan az embernek felülről adnak egy kitöltést, ugyanúgy kell adni egy hiányt is. Kiderül, hogy amikor az ember látja, hogy most távolabb van az adakozás munkájától, akkor ezt felülről kapja, mert a hiány a kitöltődés része. Ezért, ahogyan a Felső adja a kitöltöttséget, úgy adja a hiányt is.

Ez alapján értelmezhetjük a két feltett kérdésünket: 1) Miért éppen azután keményítette meg a Teremtő a szívét, miután a Fáraó azt mondta: „Az Úr az igaz, és én és a népem pedig a bűnös”, és miért nem előtte? 2) Miért tagadta meg tőle a választást, ahogy írva van: „mert megkeményítettem a szívét?”

A válasz az, hogy az elején, amikor elkezdi a munkát, az embernek úgy kell látnia, hogy minden tőle függ. Ez mindaddig így van, amíg azért dolgozik, hogy jutalmat kapjon. Ekkor az ember azt mondhatja: „Az Úr az igaz, én és a népem pedig a gonosz.” Ezért, amikor valaki az adakozás érdekében akar dolgozni, azaz el akarja érni a Teremtővel való Dvekutot, látnia kell az igazságot: ez nem az ember kezében van, mivel ellentmond annak a természetnek, amellyel született. Csak a Teremtő adhat neki egy második természetet, de hiány nélkül nincs igazi íz a kitöltésben. Ezért adja a Teremtő a szív megkeményedését, hogy az ember a hiányt a legteljesebben érezze.

Ez megmagyarázza, hogy miért csak azután keményítette meg a Teremtő a szívét, azaz akkor, miután elkezdett dolgozni a Teremtő érdekében, és nem azelőtt. Továbbá, miért volt szüksége a szíve megkeményítésére? Ez egy másik okból történik, mert ha az ember nem érzi a valódi hiányt, akkor nem kaphatja meg a valódi kitöltést, hiszen nincs fény Kli nélkül. Ebből következik, hogy a szív megkeményítése nem a kárára volt, nem azért, hogy eltávolítsa őt a Teremtőtől. Éppen ellenkezőleg, a szív megkeményítése azért volt, hogy Dvekutba hozza őt a Teremtővel. Látjuk tehát, hogy a hiány, amit az ember érez, amikor távol van a Teremtőtől, az is felülről jön, és nem az ember ébredése által.

Ezáltal értelmezhetjük azt, amit bölcseink mondtak (Avot 2:5): „Egy olyan helyen, ahol nincsenek emberek, próbálj meg ember lenni.” Ezt a munkában kell értelmeznünk. Amikor az ember elkezdi a munkát, azért kezdi, hogy jutalmat kapjon. Utána látja, hogy itt nincsenek emberek, hiszen a munkában mindent egy személyben tanulunk meg. Ebből következik, hogy látta, hogy a szívében nincs benne az emberek minősége, hanem csak a bestiáké, akik nem ismernek semmi mást, mint a saját hasznukat. És elgondolkodik magában, hogyan lehet azt mondani a választott népről, ahogyan meg van írva: „Te választottál ki minket minden nemzet közül; Te szerettél minket,” hogy nincs több a választott nép szívében, mint a bestia vágya? Bölcseink azt mondták erről: „Azon a helyen, ahol azt látod, hogy nincs ember a szívedben, ne nézd, hogyan viselkedik a többi ember. Inkább próbálj meg ember lenni.”

Más szavakkal, mivel ti már felismertétek az igazságot, hogy az embernek embernek kell lennie, nem pedig bestiának, míg a többi ember nem érte el ezt a tudatosságot - hogy nincsenek emberek a szívükben -, mivel nem kapták meg ezt a tudatosságot, ez annak a jele, hogy még mindig nem tartoznak az egyén munkájához, ami az adakozás munkája. Ez a jelentése a szavaknak: „Egy helyen,” azaz egy olyan helyen, ahol megérkezik az a felismerés, hogy „nincsenek emberek,” ami azt jelenti, hogy ennek az embernek, aki megkapta ezt a tudatosságot, meg kell próbálnia emberré válni, és nem bestiává.

Ennélfogva az ember többnyire úgy érzi, hogy teljes. Imádkozik, Tórát tanul, és betartja a Mitzvotokat. Úgy gondolja, hogy csak a mennyiséget kellene növelnie, de a munka minőségét tekintve nincs mit megvizsgálnia, mert úgy gondolja, hogy mindent a Teremtő érdekében tesz.

Ebből következik, hogy amikor valaki hiányt érez, miközben el van merülve az önszeretetben, és messze van az adakozás lényegiségétől, akkor ez nem az embertől származik, hanem a felülről jövő felébresztés által. Vagyis fentről ráébresztették a valódi állapotára, hogy eltávolodott a Teremtőtől, és nem akarja lenullázni magát Előtte.

Azaz, amikor az ember érzi a saját alacsonyrendűségét, el kell hinnie, hogy az a Kedusából [Szentségből] származik. Ez hasonló ahhoz, ami Mózesről van írva („Exodus 2:11-12”): „Kiment testvéreihez, és látta szenvedésüket, és látta, hogy egy egyiptomi férfi megüt egy hébert, aki testvérei közül való volt, és látta, hogy nincs ott senki {ember}”.

A munkában azt kell értelmeznünk, hogy pontosan akkor, amikor az ember rendelkezik Mózes tulajdonságával, amit „Tórának” neveznek, akkor látja, hogy egy egyiptomi ember, vagyis önmagának való megszerzési vágy, azt mondja, hogy „embernek” nevezik, és ezzel az erővel, amit „Tórának” neveznek, látja, hogy a héber emberre lesújt. Vagyis a héber számára az „ember” az, aki nem azt teszi, amit a bestia, amely azt jelenti, hogy az ember az, aki nem használja a bestia vágyait, ahogy írva van: „és látta, hogy nincs ott senki {ember}”, ami azt jelenti, hogy „az ember” soha nem fog magától előjönni belőle. Ez azért van így, mert ez az ember rendelkezik Mózes tulajdonságával, aki a „hűséges pásztor” tulajdonsága (aki egész Izrael számára a hit pásztora), és ez az erő felébreszti az embert, hogy meglássa az igazságot, hogy soha nem fogja elérni az „ember” minőségét önmagától. Ez a jelentése a versnek: „és látta, hogy nincs ott senki {ember}”. Ez arra készteti, hogy kérje a Teremtőt, hogy adja meg számára a Teremtőbe vetett hitet, amely által eléri a Dvekutot a Teremtővel.

Azonban, ha az ember már egyszer megkapta a hit jutalmát, az még mindig nem teljes, mert bár most már „embernek” és nem „bestiának” nevezik, el kell érnie a Tóra minőségét is, mert kifejezetten a Tórán keresztül éri el az ember a teljességét, hiszen el kell érnie azt az állapotot, hogy „a Tóra, a Teremtő és Izrael egy.” Ezt nevezik „a beszélő minőségének,” ahogyan Mózesről írják, aki így szólt: „És Mózes így szólt az Úrhoz ’Kérlek, Uram, nem vagyok a szavak embere.’”

A munkában úgy kell értelmeznünk, hogy kérte, hogy nem elég, hogy már az „ember” minőségében van, hanem „a szavak embere” akar lenni, hogy a „beszélő szint” minőségével, a „Tórának” nevezett minőséggel jutalmazzák meg, mert kifejezetten a „beszélő” minősége, ami a Tóra, tekinthető a teljességnek.

Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a munkában ott van a „jobb” kérdése, ami a „bal” ellentéte. Vagyis, ahogyan a „bal” vonalon is, minél több hiányt lát az ember magában, annál jobb, mivel a hiányt „Klinek [edénynek]” nevezik, így a nagyobb hiány nagyobb Klit jelent. Ugyanez igaz a „jobb” vonalra is: Minél teljesebbnek érzi magát az ember, annál nagyobb a Klije. Vagyis minél inkább látja valaki, hogy tele van hiánnyal, annál nagyobb az imája, amit fel tud emelni ahhoz képest, aki nem rendelkezik akkora hiánnyal, és akinek az imája ezért nem olyan teljes szívű. Tehát konkrétan a hiány határozza meg az ima mértékét.

A jobb vonalra vezető utat is úgy tekintjük, hogy az embernek éreznie kell, hogy van teljessége. Itt is, amilyen mértékben érzi a teljességet, olyan mértékben tud köszönetet mondani a Teremtőnek. Vagyis a teljesség, amelyben az ember van, meghatározza a Teremtő iránti hála mértékét. Ezért az embernek tanácsot kell kérnie, hogyan láthatná meg, hogy teljességgel rendelkezik. Látnia kell azonban azt is, hogy a teljessége nem a hamisságra épül. Meg kell kérdeznünk: Ha egy ember látja, hogy nincs szüksége spiritualitásra, és elmerül az önszeretetben, hogyan mondhatja magának, hogy teljessége van?

Először is, meg kell becsülnünk a Teremtővel való kapcsolatunkat, ami azt jelenti, hogy el kell hinnünk, hogy az az állapot, amikor az ember üresnek és hiányosnak érzi magát, amikor úgy érzi, hogy a szívében nincs szüksége a spiritualitásra, ki adta neki ezt az érzést? Általában az ember amiatt aggódik, ami hiányzik neki, és nem aggódik amiatt, amire nincs szüksége. Ezért meg kell kérdeznünk: Ki adta neki az aggodalmat azért, amire nincs szüksége?

A válasz az, hogy valójában van egy belső vágya, szüksége van a Teremtőhöz való közelségre, de ez a hiány még nem tárul fel benne olyan mértékben, hogy tanácsot kelljen kérnie, hogyan töltse ki ezt a hiányát. Ezért az embernek örülnie kell, hogy legalább neki van hiánya a spiritualitásra, míg a többi embernek egyáltalán nincs érdeklődése a spiritualitás iránt.

Amikor az ember ezt értékeli, bár nem fontos számára, mégis megbecsüli, és megpróbál köszönetet mondani a Teremtőnek ezért. Ezáltal fontosságot szerez a spiritualitásnak, és ettől az ember boldog lehet. Így az ember a Dvekut jutalmát kaphatja, hiszen ahogy Baal HaSulam mondta: „Az áldott összetapad Áldottal”. Más szóval, amikor egy ember boldog, és köszönetet mond a Teremtőnek, úgy érzi, hogy a Teremtő megáldotta őt azzal, hogy adott neki egy kis Kedusát, akkor „Az áldott összetapad Áldottal”. Ezen a teljességen keresztül lehet elérni az igaz Dvekutot.

Baal HaSulam azt mondta, hogy az embernek ábrázolnia kell magának a helyzetét még akkor is, amikor a teljes alacsonyrendűségben van, amikor arra gondol, hogy ha a Teremtő olyan nagy ébredést ragyogtatott volna fel a számára, mint amilyet egykor a felemelkedés során érzett, akkor biztosan hajlandó lenne elvégezni a szent munkát. De most, hogy nem érez semmit, hogyan is áltathatná magát azzal, hogy teljességgel rendelkezik? Ekkor hinnie kell a bölcseknek, akik azt mondták nekünk, hogy az embernek úgy kell ábrázolnia az állapotát önmagának, mintha már megjutalmazták volna azzal, hogy minden szervében érzi a Teremtő jelenlétét, és így kellene köszönetet mondania és dicsőítenie a Teremtőt. Hasonlóképpen, most úgy kell köszönetet mondania és dicsérnie a Teremtőt, mintha már megjutalmazták volna  igaz teljességgel.