A Zohár befejezésére írt beszéd

(A Zohár könyvéhez írt Sulam [létra] kommentár megjelenése alkalmából)

Köztudott, hogy a Tórában és a Mitzvotban [Parancsolatokban] végzett munka célja a Teremtővel való összetapadás, ahogyan írva van: "és tapadjál Őhozzá". Meg kell értenünk, hogy mit jelent a Dvekut [Összetapadás] a Teremtővel, mivel az elme egyáltalán nem érzékeli Őt.
Valóban, bölcseink ezt a kérdést már előttem kitárgyalták az "és tapadjál Őhozzá", "Hogyan tud az ember Hozzá tapadni? Hiszen Ő maga az emésztő tűz" vers kapcsán. És ezt a választ adták: "Tapadjatok az Ő minőségeihez: amilyen kegyelmes Ő, olyan kegyelmes légy te is; amilyen könyörületes Ő, légy te is olyan könyörületes".

Az a zavarba ejtő kérdés merül fel, hogy hogyan távolodhattak el bölcseink a szó szerinti szövegtől? Hiszen az van írva, hogy "és tapadjál Őhozzá". Ha ennek az lenne az értelme, hogy tapadj az Ő útjaihoz, akkor úgy kellett volna fogalmazni, hogy "tapadj az Ő útjaihoz", akkor miért van helyette az, hogy "és tapadjál Őhozzá"?

A dolog úgy áll, hogy a korporalitásban, amely kitölti a teret, a Dvekut a hely közelségeként, az elválasztást pedig a hely távolságaként értelmezzük. De a spiritualitásban, amely nem foglal helyet, a Dvekut és a szétválasztás nem jelenti a hely közelségét vagy távolságát, mivel nem töltenek ki semmilyen teret. A Dvekutot sokkal inkább a két spirituális objektum közötti formaegyezésként, a szeparációt pedig a két spirituális objektum közötti formaeltérésként értelmezzük.

Ahogy a fejsze kettévág és kettéválaszt egy fizikai tárgyat azáltal, hogy a részeket eltávolítja egymástól, a formaeltérés megkülönbözteti és kettéválasztja a spirituálist. Ha a formaeltérés közöttük kicsi, akkor azt mondjuk, hogy egy kissé távol vannak egymástól. Ha a formaeltérés nagy, azt mondjuk, hogy nagyon messze vannak egymástól. Ha ellentétes formában vannak, azt mondjuk, hogy olyan messze vannak egymástól, mint két véglet.

Ha például két ember gyűlöli egymást, azt mondjuk róluk, hogy olyan távol vannak egymástól, mint kelet a nyugattól. Ha pedig szeretik egymást, azt mondjuk róluk, hogy kapcsolódnak egymáshoz, mintha egy test lennének.

Ez nem egy hely közelségére vagy távoliságára vonatkozik. Sokkal inkább a formaegyezésről vagy formaeltérésről van szó. Ez azért van így, mert amikor az emberek szeretik egymást, az azért van, mert  formaegyezésben vannak. Mivel az ember szereti mindazt, amit a barátja szeret, és gyűlöli mindazt, amit a barátja gyűlöl, ezért kötődnek egymáshoz, és szeretik egymást.

Ha azonban formaeltérésben vannak, és az egyik szeret valamit, holott a barátja gyűlöli azt a dolgot, akkor gyűlölik egymást a formájuk különbözőségének mértékéig és távol kerülnek egymástól. Ha pedig ellentétes a formájuk, vagyis mindazt, amit az egyik szeret, a barátja gyűlöli, akkor azt mondjuk róluk, hogy olyan távol vannak egymástól és olyan messze állnak, mint kelet a nyugattól.

Azt találjátok, hogy a formaeltérés a spiritualitásban úgy hat, mint a fejsze, amely a fizikai valóságban szétválaszt. Hasonlóképpen, a helytől való távolság és az elválasztottság mértéke a köztük lévő formaeltérés mértékétől függ. Szintén a közöttük lévő Dvekut mértéke a közöttük lévő formaegyezés mértékétől függ.

Most már értjük, mennyire igazuk volt bölcseinknek, amikor a verset,„és tapadjál Őhozzá" úgy értelmezték, hogy: „Dvekutot az Ő tulajdonságaival” - „Amilyen kegyelmes Ő, olyan kegyelmesek vagytok ti is; amilyen könyörületes Ő, olyan könyörületesek vagytok ti is". Nem térítették el a szöveget a szó szerinti jelentéstől. Éppen ellenkezőleg, pontosan a szó szerinti jelentése szerint értelmezték a szöveget, hiszen a spirituális Dvekut csakis a formaegyezésként ábrázolható. Ezért azáltal, hogy a mi formánkat egyenlővé tesszük az Ő tulajdonságainak formájával, akkor tapadunk Hozzá.
Ezért mondták azt, hogy "amilyen kegyelmes Ő". Vagyis minden cselekedete adakozás és mások javának szolgálata, és egyáltalán nem önmagáért van, mivel Neki nincsenek hiányai, amelyek kiegészítést igényelnének. És az is igaz, hogy nincs senkije, akitől kaphatna. Hasonlóképpen, minden cselekedete az adakozásra és mások javára szolgál. Így egyenlővé teszed a formád a Teremtő tulajdonságainak formájával, és ez a spirituális Dvekut.
A fent említett formaegyenlőségnek van az "elme" és a "szív" megkülönböztetése. A Tórában és a Mitzvákban való elköteleződés annak érdekében, hogy megelégedettséget adjunk a Teremtőnek, ez a formaegyezés az elmében. Ez azért van, mert a Teremtő nem gondolkodik önmagán - hogy „létezem-e vagy sem”, vagy hogy „figyelek-e teremtményeimre”, és más hasonló kételyek. Hasonlóképpen, aki el akarja érni a formaegyezést, tilos ilyen dolgokra gondolnia, amikor világos számára, hogy a Teremtő nem gondol rájuk, hiszen ennél nagyobb formaeltérés nem létezik. Ezért aki ilyen dolgokra gondol, az bizonyosan elszakad Tőle, és soha nem fogja elérni a formaegyezést.

Ezt mondták bölcseink: "Minden cselekedeted legyen a Teremtő nevéért", vagyis a Teremtővel való Dvekutért. Ne tegyél semmit, ami nem ezt a célt, azaz a Dvekutot szolgálja. Ez azt jelenti, hogy minden cselekedeted legyen az adakozás és embertársad javára. Ekkor el fogod érni a Teremtővel való formaegyezést - amilyen Ő, hogy minden cselekedete az adakozás és a mások javára van, úgy minden cselekedeted csak az adakozás és a mások javára legyen. Ez a teljes Dvekut.

Megkérdezhetnénk róla: "Hogyan lehetséges, hogy az ember minden cselekedetét mások javára tegye? Hiszen az embernek azért kell dolgoznia, hogy eltartsa magát és a családját". A válasz az, hogy azok a cselekedetek, amelyeket az ember szükségszerűségből cselekszik, hogy megkapja a puszta létfenntartásához szükséges dolgokat, ezt a szükségszerűséget sem dicsérni, sem elítélni nem lehet. Ez egyáltalán nem tekinthető úgy, hogy valamit önmagunkért teszünk.

Aki mélyebben elmerül a dolgokban, az bizonyára meglepődik azon, hogyan lehetséges, hogy az ember a teljes formaegyezést el tudja érni, így minden cselekedete arra irányul, hogy másoknak adjon, miközben az ember létezése éppen az, hogy csak magának szerezzen meg. Természetünknél fogva képtelenek vagyunk arra, hogy a legapróbb dolgot is megtegyük mások javára. Ehelyett, amikor másoknak adunk, kénytelenek vagyunk arra számítani, hogy a végén méltó jutalmat kapunk. Ha az ember akár csak kételkedik a jutalomban, tartózkodni fog a cselekvéstől. Hogyan lehet tehát, hogy az ember minden cselekedete csak a másoknak való adakozás legyen, és semmi sem önmagáért?

Valóban elismerem, hogy ez nagyon nehéz dolog. Az ember nem tudja megváltoztatni saját teremtésének természetét, amely csak arra való, hogy magának szerezzen meg. Még kevésbé tudja megfordítani a természetét az egyik végletből a másikba, vagyis hogy semmit sem szerez meg magának, hanem kizárólag azért cselekszik, hogy adakozzon.

Mégis, a Teremtő ezért adta nekünk a Tórát és a Mitzvotot, amelyeket azzal a feltétellel kaptuk, hogy azért tegyük, hogy megelégedettséget adjunk a Teremtőnek. Ha nem foglalkozunk a Tórával és a Mitzvákkal a Lishma-ban [az Ő nevéért], hogy megelégedettséget szerezzünk velük a Teremtőnek, és ne magunknak hozzunk hasznot, akkor nem lett volna olyan praktika a világon, ami segíthetne megfordítani a természetünket.

Most már megértheted a Tórával és a Mitzottal Lishma-ban való foglalkozás szigorát. Ha az embernek a Tórában és a Mitzvákban nem az a szándéka, hogy a Teremtő nevéért tegyen szolgálatot, hanem saját magáért, akkor nem csak nem fordítja meg a megszerzési vágyának a természetét, hanem a megszerzési vágya sokkal erősebb lesz, mint amit a teremtés természete adott neki, ahogy azt a Sulam kommentár bevezetőjében, első kötetben kifejtettem, lásd ott a 30-31. pontokat.

De milyen erényei vannak annak, akit a Teremtővel való Dvekuttal jutalmaztak? Ezek sehol sincsenek kifejtve, csak finom utalásokban. Mégis, hogy tisztázhassam a dolgokat a tanulmányban, egy keveset el kell árulnom, annyit, amennyit szükséges.

Egy allegórián keresztül fogom elmagyarázni a dolgokat. A test a szerveivel együtt egy. A test egésze gondolatokat és érzéseket cserél ki minden egyes szervével. Ha például az egész test arra gondol, hogy egy bizonyos szervnek szolgálnia kell őt, és örömet kell okoznia neki, akkor ez a szerv azonnal tudomásul veszi ezt a gondolatot, és megadja az előirányzott örömöt. Ugyanígy, ha egy szerv azt gondolja és érzi, hogy a hely, ahol van, szűk, a test többi része azonnal tud erről a gondolatról és érzésről, és egy kényelmesebb helyre mozgatja.

Ha azonban egy szervet elválasztanak a testtől, akkor két különálló entitássá válnak; a test többi része már nem ismeri a leválasztott szerv szükségleteit, és a szerv már nem ismeri a test gondolatait, hogy szolgálja és hasznára legyen. De ha jönne egy orvos, és újra összekapcsolná a szervet a testtel, mint korábban, a szerv ismét ismerné a test többi részének gondolatait és szükségleteit, és a test többi része ismét ismerné a szerv szükségleteit.

E hasonlat alapján megérthetjük annak az embernek az érdemét, aki a Teremtővel való Dvekut jutalmát kapta. Már bemutattam (a "Bevezetés a Zohár könyvébe" 9. pontjában és az Idra Zutához írt kommentáromban), hogy a lélek a Teremtő önvalójából áradó beragyogás {fény}. Ezt a beragyogást a Teremtőtől az választotta el, hogy a Teremtő megszerző szándékkal ruházta fel. Ez azért van így, mert a teremtés gondolata, hogy jót tegyen teremtményeivel, minden lélekben létrehozta az örömök megszerzésnek a vágyát. Így a megszerzési vágy formaeltérése elválasztotta ezt a beragyogást az Ő önvalójától, és Tőle különálló résszé tette. Lásd ott a forrásban, mivel ez nem a megfelelő hely ennek kifejtésére.

Ebből következik, hogy minden lélek a teremtés előtt az Ő önvalójában volt belefoglaltatva. De a teremtéssel, azaz a megszerzési vágy természetével együtt benne rejlő öröm is létrejött, formaeltérésre tett szert, és elszakadt a Teremtőtől, akinek egyetlen vágya az adakozás. Ez azért van így, mert, amint fentebb kifejtettük, a formaeltérés a spiritualitásban úgy választ el, mint a fejsze a fizikai valóságban.

Így most a lélek teljesen hasonlatos a testtől elválasztott és levágott szervről szóló allegóriához. Bár az elválasztás előtt azok - a szerv és az egész test - egyek voltak, és gondolatokat és érzéseket cseréltek egymással, a szervnek a testtől való levágása után két entitássá váltak. Most az egyik nem ismeri a másik gondolatait vagy szükségleteit. Még inkább így van ez azután, hogy a lélek e világi testbe öltözött: minden kapcsolat, ami az Ő önmagától való elválasztása előtt megvolt, megszűnt, és olyanok, mint két különálló entitás.

Most már könnyen megérthetjük annak az érdemét, akit azzal jutalmaztak, hogy ismét Hozzá tapad, azaz a Tórában és a Mitzvákban rejlő erő által belé ültetett megszerzési vágy megfordításával a Teremtővel való formaegyezéssel jutalmazzák. Éppen ez volt az, ami elválasztotta Őt a Teremtő Önvalójától. Átváltoztatta az adakozási vággyá, és minden cselekedete csak arra szolgál, hogy adakozzon és mások javára váljon, mivel egyenlővé tette a formáját a Teremtővel. Ebből következik, hogy olyan, mint az a szerv, amelyet egykor leválasztottak a testről, és amely újra összekapcsolódott a testtel: ismét ismeri a test többi részének gondolatait, ugyanúgy, mint a testtől való elválasztás előtt.

Így van ez a lélekkel is: miután formaegyezést szerzett Vele, ismét ismeri a Teremtő gondolatait, ahogyan a Tőle való elválasztás előtt is ismerte, a megszerzési vágy formaeltérése előtt. Ekkor válik benne valóra a vers: "Ismerd meg Atyád Istenét", mivel ekkor teljes tudással jutalmazzák, ami az isteni tudás, és a Tóra minden titkával jutalmazzák, mivel a Teremtő gondolatai a Tóra titkai.

Ez a jelentése annak, amit Rabbi Meir mondott: "Aki a Tóra Lishma-t tanulja, annak sok minden megadatik. A Tóra titkai és ízei feltárulnak előtte, és olyan lesz, mint egy örökké áradó forrás". Mint mondtuk, a Tóra Lishma-val való foglalatosság révén, vagyis azáltal, hogy a Tórával való foglalatossága révén, és egyáltalán nem a saját hasznára törekszik megelégedettséget szerezni Teremtőjének, biztosítva van, hogy összetapadásba kerüljön a Teremtővel. Ez azt jelenti, hogy eléri a formaegyezést, és minden cselekedete mások javát szolgálja majd, és egyáltalán nem saját magának szerez meg, akárcsak a Teremtő, akinek minden cselekedete csakis az adakozás és mások javának érdekében történik.

Ezáltal az ember visszatér a Dvekutba a Teremtővel, mint amiben a lélek volt a teremtés előtt. Ezért sok mindenben részesül, és a Tóra titkaival és ízeivel jutalmazzák. Mivel újra kapcsolatba került a Teremtővel, újra megismeri a Teremtő gondolatait, mint az allegória a testhez újra csatlakoztatott szervről. A Teremtő gondolatait "a Tóra titkainak és ízeinek" nevezik. Így, aki Tóra Lishma-ban tanul, jutalma az, hogy a Tóra titkai és ízei feltárulnak előtte, és olyan lesz, mint egy örökké áradó forrás, mivel megszűntek a válaszfalak, amelyek elválasztották őt a Teremtőtől, így újra eggyé vált vele, mint a teremtés előtt.

Valóban, az egész Tóra, a feltárt és a rejtett is, a Teremtő gondolatai, minden különbség nélkül. Mégis, olyan, mint a folyóba fuldokló ember, akinek barátja kötelet dob neki, hogy megmentse. Ha a fuldokló elkapja a kötelet a közeli részén, a barátja meg tudja menteni és ki tudja húzni a folyóból.

Így van ez a Tórával is: Mivel teljes egészében a Teremtő gondolatai között van, ami olyan, mint a kötél, amelyet a Teremtő dob az embereknek, hogy megmentse őket, és kihúzza őket a Klipák-ból [héjakból]. A kötél vége, amely minden emberhez közel van, a feltárt Tóra, amely nem igényel szándékot vagy gondolatot. Sőt, még ha van is hibás gondolat a Mitzvákban, a Teremtő akkor is elfogadja, ahogy írva van: "Az embernek mindig Lo Lishma-ban [nem az Ő nevéért] kell Tórával és Mitzvákkal foglalkoznia, mivel Lo Lishma-ból [az Ő nevéért] állapotából fog Lishma-ba [az Ő nevéért] állapotába jutni".

Ezért a Tóra és a Mitzvák a kötél vége, és nincs olyan ember a világon, aki ne tudná megragadni. Ha valaki erősen megragadja, vagyis jutalma a Tóra és a Mitzvák Lishma-ban való elköteleződése, hogy megelégedettséget szerezzen a Teremtőjének és ne önmagának, a Tóra és a Mitzvák a Teremtővel való formaegyezésekhez vezetik az embert. Ez az "és tapadjál Őhozzá" jelentése.

Ekkor az ember jutalma az lesz, hogy eléri a Teremtő összes gondolatát, amelyeket "a Tóra titkai"-nak és "a Tóra ízei"-nek neveznek, ami a kötél többi része. Ezt azonban csak azután kapja meg az ember, hogy elérte a teljes Dvekutot.

Azért hasonlítjuk a Teremtő gondolatait, vagyis a Tóra titkait és a Tóra ízeit egy kötélhez, mert a Teremtővel való formaegyezés, aminek számos fokozata van. Ennélfogva a kötélben is sok fokozat van a Tóra titkainak elérésében. A Tóra titkai elérésének, a gondolatainak megismerésének az a mértéke, mint a Teremtővel való formaegyezés mértéke.

Összességében öt fokozat van: Nefesh, Ruach, Neshama, Haya, Yechida, amelyek mindegyike az összes fokozatból tevődik össze. Továbbá mindegyik öt fokot tartalmaz, és ezek mindegyike legalább huszonöt fokozatot tartalmaz.

Ezeket "világoknak" is nevezik, mivel bölcseink azt mondták: "A Teremtő arra rendeltetett, hogy minden igaznak 310 világot adjon". Az ok, amiért az Ő elérésének fokozatait "világoknak" nevezik, az, hogy az Olam [אולם - világ] névnek két jelentése van:

1. Mindazok, akik abba a világba érkeznek, ugyanolyan érzéssel rendelkeznek, és mindazt, amit valaki lát, hall és érez, mindazok, akik abba a világba érkeznek, szintén látják, hallják és érzik.
2. Mindazok, akik ebbe a "rejtett" világba jönnek, nem tudhatnak vagy érhetnek el semmit egy másik világban

Ez a két fokozat a megvalósításban is megtalálható:

1. Bárki, aki egy bizonyos fokozattal lett megjutalmazva, mindent tud és elér benne, amit azok, akik arra a fokozattal érkeztek, elértek az összes nemzedékben, amely volt és amely lesz. Közös az elérése velük, mintha ugyanabban a világban lennének.
2. Mindazok, akik eljutottak arra a fokozatra, nem lesznek képesek megismerni vagy elérni azt, ami egy másik fokozatban létezik. Ez olyan, mint ez a világ: Semmit sem tudhatnak abból, ami az igaz világban létezik. Ezért nevezik a fokozatokat "világoknak".

Emiatt az eléréssel rendelkezők könyveket tudnak írni, és elérésüket intelmekben és allegóriákban írásba foglalhatják. Ezeket mindazok megértik, akiket a könyvekben leírt fokozatokkal jutalmaztak, és közös elérésük van velük. De azok, akik nem kapták meg a fokozatok teljes mértékét, mint az írók, nem lesznek képesek megérteni az utalásaikat. Még inkább így van ez azokkal, akiket semmilyen eléréssel nem jutalmaztak; ők semmit sem fognak megérteni belőlük, mivel nem rendelkeznek közös eléréssel.

Már mondtuk, hogy a teljes Dvekut és a teljes megvalósítás összesen 125 fokozatra oszlik. Ennek megfelelően a Messiás napjai előtt lehetetlen mind a 125 fokozatot megkapni. A Messiás nemzedéke és az összes többi nemzedék között pedig két különbség van:

1. Csak a Messiás nemzedékében lehetséges mind a 125 fokozat elérése, és egyetlen más nemzedékben sem.
2. Az összes nemzedékben kevesen voltak azok, akik felemelkedtek és Dvekut jutalmát megkapták, ahogy bölcseink írták a versről: "Ezer ember közül egyet találtam, ahol ezer ember lép be a szobába, és egy jön ki a fényre", ami a Dvekutra és az elérésre vonatkozik. De a Messiás nemzedékében mindenki jutalmat kaphat a Dvekutban és az elérésben, ahogyan azt mondták: "Mert a föld ki lesz töltve az Úr ismeretével", "És nem fogja többé tanítani mindenki a felebarátját és mindenki a testvérét, mondván: Ismerd meg az Urat, mert mindnyájan ismerni fognak Engem, a legkisebbtől a legnagyobbig".

Kivételt képez Rashbi és nemzedéke, a Zohár szerzői, akiknek mind a 125 fokozat megadatott a teljességben, még akkor is, ha ez a Messiás napjai előtt történt. Róla és tanítványairól azt mondták: "Egy bölcs jobb, mint egy próféta". Ezért találjuk gyakran a Zohárban, hogy a Messiás Király nemzedékéig nem lesz olyan, mint Rashbi nemzedéke. Ezért tett olyan nagy hatást a világra az ő műve, hiszen a Tóra titkai benne mind a 125 fokozat szintjét elfoglalják.

Ezért mondják a Zohárban, hogy a Zohár könyve csak a napjaink végén, a Messiás napjaiban fog feltárulni. Ez azért van így, mert már mondtuk, hogy ha a Zohárt megvizsgálók fokozatai nem érik el a szerző fokozatának teljes mértékét, akkor nem fogják megérteni az intelmeit, mivel nincs közös elérésük.
Mivel a Zohár szerzőinek fokozata a 125 fokozat teljes mértékét eléri, nem érhetik el a Messiás napjai előtt. Ebből következik, hogy a Messiás napjait megelőző nemzedékekben nem lesz közös elérés a Zohár szerzőivel. Ennélfogva A Zohár nem jelenhetett meg a Messiás nemzedékét megelőző nemzedékekben.

Ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a mi nemzedékünk a Messiás napjaihoz érkezett. Láthatjuk, hogy a Zohár könyvének minden értelmezése a miénk előtt nem tisztázta a Zohár nehéz helyeinek akár csak tíz százalékát sem. Még abban a kevésben is, amit tisztáztak, a szavaik majdnem olyan absztraktak, mint maga A Zohár szavai.

De a mi generációnk jutalma a Sulam [Létra] kommentár, amely a Zohár minden szavának teljes értelmezése. Ráadásul nemcsak, hogy nem hagy értelmezés nélkül egyetlen tisztázatlan kérdést sem a Zohár egészében, hanem a magyarázatok olyan egyszerű elemzésen alapulnak, amelyet minden középhaladó vizsgáló megérthet. És mivel A Zohár a mi nemzedékünkben jelent meg, ez egyértelmű bizonyítéka annak, hogy már a Messiás napjaiban vagyunk, annak a nemzedéknek a kezdetén, amelyről azt mondták: "mert a föld ki lesz töltve az Úr ismeretével".

Tudnunk kell, hogy a spirituális dolgok nem olyanok, mint a fizikai dolgok, ahol az adakozás és a megszerzés egybeesik. A spiritualitásban az adakozás és a megszerzés ideje külön van. Ez azért van így, mert először a Teremtőtől kap a megszerző, és ebben az adakozásban csak lehetőséget ad neki a megszerzésre. Azonban addig nem kapott semmit, amíg megfelelően meg nem szentelődik és meg nem tisztul, és akkor jutalmazzák az embert a megszerzéssel. Így az adakozás és a megszerzés ideje között hosszú idő telhet el.

Ennek megfelelően, ha azt mondjuk, hogy ez a generáció már eljutott a vershez: "mert a föld ki lesz töltve az Úr ismeretével", az csak az adásra vonatkozik. Mégsem jutottunk el még a megszerzés állapotába. Amikor megtisztulunk, megszentelődünk, tanulmányozunk és a kívánt mértékben erőfeszítéseket teszünk, eljön a megszerzés ideje, és a vers, "mert a föld ki lesz töltve az Úr ismeretével", valóra válik bennünk.

Az is ismert, hogy a megváltás és a teljes elérés összefonódik. Ennek bizonyítéka, hogy aki a Tóra titkaihoz tapad, az Izrael földjéhez is tapad. Ezért ígérték nekünk, hogy "mert a föld ki lesz töltve az Úr ismeretével", csak a napjaink végén, a megváltás idején.

Ahogy tehát a teljes elérésben még nem részesültünk a megszerzés idejével, hanem csak az adakozás idejével, amellyel esélyt kaptunk a teljes elérésre, így van ez a megváltással is. Csak az adakozás formájában részesültünk jutalomban. A helyzet az, hogy a Teremtő megszabadította szent földünket az idegenektől, és visszaadta nekünk, de mi még nem vettük a földet a saját fennhatóságunk alá, mivel a megszerzés ideje még nem jött el, ahogyan azt a teljes eléréssel kapcsolatban kifejtettük.

Tehát Ő adott, de mi nem szereztünk meg, mivel nincs bennünk semmiféle anyagi függetlenség, és nincs politikai függetlenség gazdasági függetlenség nélkül. Továbbá, nincs a test megváltása a lélek megváltása nélkül. Amíg az emberek többsége a nemzetek idegen kultúrájának fogságában van, és képtelen Izrael vallására és kultúrájára, addig a testek is az idegen erők fogságában lesznek. Ebben a tekintetben a föld még mindig az idegenek kezében van.

Ennek bizonyítéka, hogy senki sem izgatott a megváltás miatt, ahogyan azt két évezred után a megváltással kellett volna. Nemcsak a diaszpórában élők nem hajlandók hozzánk jönni és örülni a megváltásnak, hanem a megváltottak nagy része, akik már köztünk laknak, türelmetlenül várják, hogy megszabaduljanak ettől a megváltástól és visszatérjenek azokba az országokba, ahonnan jöttek.

Így, bár a Teremtő kiszabadította a földet a nemzetek kezéből, és nekünk adta, mi mégsem kaptuk meg, és nem élvezzük. De ezzel az adakozással a Teremtő lehetőséget adott nekünk a megváltásra, hogy megtisztuljunk és megszentelődjünk, és vállaljuk a Teremtő munkáját a Tórában és a Mitzvákban  Lishma által. Ekkor épül meg a Templom, és a földet a saját fennhatóságunkba foglaltatjuk. Akkor megtapasztaljuk és érezni fogjuk a megváltás örömét.

De amíg nem jutottunk el idáig, addig semmi sem fog változni. Semmi különbség nincs a föld jelenlegi erkölcsei és a között, ahogyan az volt, amíg még idegenek keze alatt volt, a törvények, a gazdaság és a Teremtő szolgálata között. Így csak egy lehetőségünk van a megváltásra.

Ebből következik, hogy a mi nemzedékünk a Messiás napjainak nemzedéke. Ezért kaptuk meg szent földünk megváltását az idegenek kezéből. A Zohár könyvének feltárásával is megjutalmaztak bennünket, ami a következő vers megvalósulásának kezdete: "Mert a föld ki lesz töltve az Úr ismeretével". "És nem fognak többé tanítani... mert mindnyájan ismernek majd Engem, a legkisebbektől a legnagyobbakig".

Mégis, ezzel a kettővel csak jutalmat kaptunk a Teremtőtől, de nem kaptunk semmit a saját kezünkbe. Ehelyett lehetőséget kaptunk arra, hogy elkezdjük a Teremtő munkáját, hogy a Tórával és a Mitzvákkal, Lishma-ban foglalatoskodjunk. Akkor kapjuk meg azt a nagy sikert, amelyet a Messiás nemzedékének ígértek, és amelyet az előttünk járó nemzedékek nem ismertek. És akkor jutalmul megkapjuk mind a teljes elérés, mind a teljes megváltás belefoglaltatásásnak idejét.

Ezzel alaposan megmagyaráztuk bölcseink válaszát arra a kérdésre: "Hogyan lehet Hozzá tapadni a Teremtőhöz?", amely szerintük azt jelenti: "összetapadni az Ő tulajdonságaival".

Ez két okból is igaz:

1) A spirituális Dvekut nem a hely közelségében, hanem a formaegyezésben rejlik.

2) Mivel a lélek csak a megszerzésre irányuló vágy miatt vált el az Ő Önvalójától, amelyet a Teremtő beléje plántált, miután a megszerzésre irányuló vágyat elválasztotta tőle, természetesen visszatért az előző Dvekutba az Ő Önvalójához.

Mindez azonban csak elméletben létezik. Valójában nem válaszoltak semmit az Ő tulajdonságaihoz való tapadás magyarázatával, ami azt jelenti, hogy a megszerzésre irányuló szándékot, amely a teremtés természetébe van beleírva, el kell választani, és el kell jutni az adakozás vágyához - a természetének az ellenkezőjéhez.

Amit elmagyaráztunk, hogy aki a folyóban fuldoklik, annak erősen meg kell ragadnia a kötelet, és mielőtt a Tórában és a Mitzvákban, Lishma-ban úgy vesz részt, hogy nem tér vissza a balgasághoz, az nem tekinthető a kötél erősen megragadásának, a kérdés visszatér: Hol talál az ember motivációt arra, hogy teljes szívvel kizárólag azért fáradozzon, hogy megelégedettséget szerezzen Teremtőjének? Hiszen az ember egyetlen mozdulatot sem tehet anélkül, hogy hasznot  ne húzna belőle, ahogyan egy gép sem működhet üzemanyag nélkül. Ha nincs önhaszna, hanem csak a Teremtője megelégedettsége, akkor nem lesz üzemanyaga a munkához.

A válasz az, hogy aki kellőképpen eléri az Ő nagyságát, annak az adománya, amit Ő adományoz, megfordul a megszerzésben, ahogy a Maszeket Kidusinban (7a. p.) írva van: Egy fontos embernél, amikor a feleség pénzt ad neki, az számára megszerzésnek minősül, és megszentelődik.
Így van ez a Teremtővel is: Ha valaki eléri az Ő nagyságát, nincs nagyobb belefoglaltatás, mint a Teremtőjének való megelégedettség. Ez elegendő táptalaj a fáradozáshoz és a teljes szívvel való erőfeszítéshez, hogy megelégedettséget hozzon Neki. De nyilvánvaló, hogy amíg valaki nem éri el kellőképpen az Ő nagyságát, addig nem fogja elégséges fogadtatásnak tekinteni a megelégedettség adását a Teremtőnek ahhoz, hogy szívét és lelkét a Teremtőnek adja.

Ezért minden alkalommal, amikor valóban csak arra törekszik, hogy megelégedettséget hozzon Teremtőjének és nem önmagának, azonnal elveszíti az erejét a munkához, mivel olyan lesz, mint egy gép üzemanyag nélkül, mivel az ember egy végtagot sem tud megmozdítani anélkül, hogy valamilyen hasznot ne húzna belőle magának. Még inkább így van ez az olyan nagy munkával, mint a szívünk és a lelkünk odaadása, ahogyan azt a Tóra diktálja. Kétségtelen, hogy nem lesz képes ezt anélkül megtenni, hogy ne merítene magának valamilyen örömöt.

Valóban, az Ő nagyságát olyan mértékben megszerezni, hogy az adakozásból részesülés lesz, ahogyan azt egy fontos személyre vonatkozóan említettük, egyáltalán nem nehéz. Mindenki ismeri a Teremtő nagyságát, aki mindent teremtett és mindent elnyel, kezdet és vég nélkül, és akinek fenségessége végtelen.

A nehézséget mégis az jelenti, hogy a nagyság mértéke nem az egyéntől, hanem a környezettől függ. Például, ha valaki telve van erényekkel, de a környezete nem értékeli őt ilyennek, akkor mindig is alacsony hangulatú lesz, és nem lesz képes büszkélkedni az erényeivel, bár kétségtelenül igazak. És fordítva, ha valaki egyáltalán nem rendelkezik érdemekkel, de a környezet úgy tiszteli, mintha erényes lenne, az a személy tele lesz büszkeséggel, mivel a fontosság és a nagyság mércéjét teljes egészében a környezet adja meg.

Amikor az ember látja, hogy a környezet lebecsüli a munkáját, és nem értékeli megfelelően a nagyságát, nem tudja legyőzni a környezetet. Így nem tudja megszerezni az Ő nagyságát, és hanyaggá válik munkája során, mint ők.

Mivel nincs meg az alapja az Ő nagyságának megszerzéséhez, nyilvánvalóan nem lesz képes dolgozni azért, hogy megelégedettséget szerezzen Teremtőjének és ne magának, mert nem lesz motivációja az erőfeszítésre, és "ha nem fáradoztál és nem találtál, ne higgy". Erre az egyetlen tanács az, hogy vagy dolgozzon önmagáért, vagy egyáltalán ne dolgozzon, mivel a megelégedettség adományozása a Teremtőjének nem lesz számára egyenlő a belefoglaltatással.

Most már érthető a vers: "Az emberek sokaságában van a király dicsősége", hiszen a nagyság mértéke két feltétel mellett a környezetből származik:

1. A környezet megbecsülésének mértéke.

2. A környezet nagysága. Tehát: "Az emberek sokaságában van a király dicsősége".

Mivel a dolog nagyon nehéz, bölcseink azt tanácsolták nekünk: "Készíts magadnak egy Ravot [tanítót/nagyszerű embert], és vásárolj magadnak egy barátot." Ez azt jelenti, hogy az ember válasszon magának egy fontos és neves embert, aki a Ravja lesz, és tőle eljuthat a Tórával és a Mitzvákkal való foglalatossághoz, hogy megelégedettséget szerezzen Teremtőjének. Ez azért van így, mert két enyhítés is van az ember Ravjával kapcsolatban:

1. Mivel ő egy fontos ember, a tanítvány megelégedettséget adományozhat Neki, a Rav magasztossága alapján, mivel az adakozás olyan lesz számára, mint a megszerzés. Ez egy természetes hajtónyag, így az ember mindig növelheti az adakozó cselekedeteit. Ha az ember egyszer megszokja, hogy a Ravnak való adakozással foglalkozzon, akkor ezt át tudja ültetni a Tórában és a Mitzvában Lishma által köteleződjön el a Teremtő felé, mivel a szokás második természetévé válik.
2. A formaegyezés a Teremtővel nem segít, ha nem örökkévaló: "Amíg az, aki ismeri a titkokat, tanúságot tesz arról, hogy nem tér vissza a balgasághoz". Nem így van ez a formaegyezéssel a Rav felé. Mivel a Rav ebben a világban van, az időn belül, a vele való formaegyezés akkor is segít, ha ez csak átmeneti, és később újra megkeseredik.

Minden alkalommal, amikor az ember formaegyezésbe kerül a Ravjával, egy időre összekapcsolódik vele. Ennek eredményeként az ember megszerzi Ravja tudását és gondolatait, olyan mértékben, amilyen mértékben kapcsolódik hozzá. Ahogyan azt a példában elmagyaráztuk, amikor egy testrész leválik a testről, majd újra kapcsolódik hozzá – lásd ezt ott részletesen.

Ezért a tanítvány felhasználhatja a tanítója által elért Isteni nagyságot, amely átalakítja az adakozást megszerzéssé, és elegendő hajtóanyagot biztosít ahhoz, hogy életét és mindenét feláldozza. Így a tanítvány is képes lesz teljes szívével, lelkével és minden erejével arra, hogy a Tórával és a Mitzvákkal Lishma-ban cselekedjen, ami az az erő, az a Segula amely örök összetapadást Dvekutot hoz a Teremtővel.

Most már értheted, mit mondtak bölcseink (Berachot 7b): "A Tórában szolgálni nagyobb, mint a Tóra tanulása, ahogyan azt mondják: 'Itt van Elizeus, Saphat fia, aki vizet öntött Illés kezére'. Nem azt mondta, hogy 'megtanulta', hanem azt, hogy 'kiöntötte'". Ez zavarba ejtő; hogyan lehetnek egyszerű cselekedetek nagyobbak, mint a bölcsesség és a tudás tanulása?

De a fentiek alapján alaposan megértjük, hogy a Rav testtel és lélekkel való szolgálata annak érdekében, hogy megelégedettséget szerezzen a Ravnak, a Ravval való Dvekutba, azaz a formaegyezésbe juttatja. Ezáltal "szájról-szájra" kapja a Rav gondolatait és tudását, ami a léleknek a lélekkel való Dvekutja. Ily módon jutalma az Ő nagyságának kellő mértékű elnyerése lesz ahhoz, hogy az adakozást megszerzéssé változtassa, hogy elegendő hajtóanyaggá váljon az odaadáshoz, amíg a Teremtővel való Dvekut jutalma el nem éri.

Ez nem vonatkozik a Tóra tanulására a Ravjával, mivel ennek a saját hasznára kell történnie, és nem eredményez Dvekutot. Ez "szájról fülig" számít. Így a szolgálat a tanulónak a Rav gondolatait hozza, a tanulás pedig csak a Rav szavait. Így a szolgálat érdeme nagyobb, mint a tanulás érdeme, mint a Rav gondolatainak fontossága a Rav szavaihoz képest, és mint a "szájról-szájra" fontossága a "szájról-fülig"-hez képest.

Mindez azonban akkor igaz, ha a szolgálat célja, hogy megelégedettséget adjon a Ravjának. Ha azonban a szolgálat célja az, hogy saját maga hasznára legyen, akkor ez a szolgálat nem hozhatja őt a Dvekutba a Ravjával, ezért a Ravval való tanulás minden bizonnyal fontosabb, mint a szolgálat.
Azonban, ahogyan azt már mondtuk az Ő nagyságának megszerzésével kapcsolatban, egy olyan környezet, amely nem értékeli Őt megfelelően, gyengíti az egyént, és megakadályozza, hogy elnyerje az Ő nagyságát. Ez minden bizonnyal igaz az ember Ravjára is. Egy olyan környezet, amely nem értékeli megfelelően a rRvot, megakadályozza a tanítványt abban, hogy megfelelően elnyerje a Rav nagyságát.

Ezért mondták bölcseink: "Készíts magadnak egy Ravot, és vásárolj magadnak egy barátot". Ez azt jelenti, hogy az ember új környezetet teremthet magának. Ez a környezet segíteni fog neki abban, hogy elérje a Rav nagyságát a barátai szeretetén keresztül, akik értékelik a Ravját. Azáltal, hogy a barátok megbeszélik a Rav nagyságát, mindegyikük megkapja az ő nagyságának érzését. Így a Ravjának való adakozás olyan mértékű bennefoglaltatottsággá és elegendő motivációvá válik, amely arra készteti az embert, hogy a Tórában és a Mitzva-ban Lishma által köteleződjön el.

Erről azt mondták: "A Tórát negyvennyolc erény, a bölcsek szolgálata és a barátok aprólékossága révén szerzi meg az ember". Ez azért van így, mert a Rav szolgálata mellett a barátok aprólékosságára is szükség van, vagyis a barátok befolyására, hogy azok úgy befolyásolják őt, hogy elnyerje a Rav nagyszerűségét. Ez azért van így, mert a nagyság elnyerése teljes mértékben a környezettől függ, és egyetlen ember egyáltalán nem tehet semmit.
A nagyszerűség elérésének azonban két feltétele van:

1. Mindig figyelj és fogadd el a környezeted megbecsülését a nagyságuk mértékéig.

2. A környezetnek nagyszerűnek kell lennie, ahogyan írva van: "Az emberek sokaságában van a király dicsősége".

Az első feltétel teljesítéséhez minden tanítványnak úgy kell éreznie, hogy ő a legkisebb a barátok között. Ebben az állapotban képes lesz mindenkitől megkapni a nagyszerűség méltatását, hiszen a nagy nem tud egy kisebbtől megkapni, nemhogy a szavai hatnának rá. Sokkal inkább csak a kicsire hat a nagyok méltatása.

A második feltétel szerint minden diáknak minden egyes barátja erényeit dicsérnie kell, és úgy kell őt ápolnia, mintha a nemzedék legnagyobbja lenne. Akkor a környezet úgy fog hatni rá, mintha nagyszerű környezet lenne, ahogy annak lennie kell, hiszen a minőség fontosabb, mint a mennyiség.