33. A sorsvetés jelentése Jom Kipur napján és Hámán esetében

Hallottam, Teruma 5703. Adar 6. 1943. Február.12

Ahogyan írva van: „És tegyen Áron sorsot a két kecskebakra: egyik sorsot az Örökkévalónak, a másikat Ázázélnek.” (Ácháré mot hetiszakasz, első alija).
És Hámán esetében pedig ez áll: „És Púrt vetett, azaz sorsot.” (Eszter könyve 3:7).

A sorsvetést olyan helyzetekben alkalmazzák, ahol az ember értelme már nem képes dönteni, mert nem ér el a megértés azon szintjére, ahol meg tudná különböztetni a jót a rossztól. Ebben az esetben az ember nem az értelmére támaszkodik, hanem a sorsvetés eredményére, amely egy felsőbb erő döntését tükrözi. Tehát amikor a „goral” kifejezést használjuk, az arra utal, hogy most az értelem fölé emelkedünk (lemála midáát), és az isteni gondviselés vezetésére hagyatkozunk.

A hagyomány szerint Mózes hetedik Ádárkor született  [a héber naptár hatodik hónapja], és ugyanazon a napon halt meg.
Meg kell értenünk mit jelent az Ádár (אדר). A szó az „áderet” (אדרת) szóból ered, amely palástot vagy leplet jelent. Ahogyan meg van írva Elijáhuról:
 „És Elijáhu rávetette a palástját.” (1Királyok 19:19) Mit szimbolizál az áderet, a palást? Az áderet sáár (אדרת שער), vagyis „hajpalást”, amely az elnehezedéseket és az ítéleteket jelképezi. A haj a spirituális világban az ítéletek (dinim) és a zavaró gondolatok szimbóluma – ezek azok a gondolatok, akadályok, amelyek elválasztják az embert az Istenségtől.

A dolog lényege az, hogy az embernek hittel kell túllépnie a kétségeken [az eltávolító gondolatokon]. Még ha sok ellentmondást is lát az isteni gondviselésben, akkor is meg kell erősítenie magát a hit által, amely az értelem fölé emelkedik, és azt kell mondania, hogy mindez a „Jó és Jótevő” elvének megfelelő gondviselés része. Ez rejlik abban a titokban, amit Mózesről mondanak: „És Mózes elrejtette arcát” (2Móz 3:6), vagyis látta az összes ellentmondást, de mégis kitartott mellettük azáltal, hogy minden erejével az értelem fölötti hithez tapadt. Ahogy bölcseink mondták: „Jutalmul, hogy Mózes elrejtette arcát, mert félt ránézni [Istenre], kiérdemelte, hogy [később] 'az Örökkévaló képmását szemlélje'” (Talmud, Szotá 49a).

Ez a titka annak, ami írva van: „Ki vak, ha nem szolgám? És ki süket, mint a küldöttem (MalAchi)?” (Ézsaiás 42:19).

Köztudott, hogy az „szemek” („einájim” – עיניים) a tudást („dáát” – דעת), az értelmet („széchel” – שכל) jelölik, vagyis az értelem szemeit. Mert amikor az ember valamit az értelmével megért, azt mondja: „Hiszen látjuk, hogy az értelem és a tudás arra kötelez minket, hogy így mondjuk.”

Ezért az, aki a tudás, az értelem fölé emelkedik, olyan, mintha nem lenne szeme, és „vaknak” („i'ver” – עור) nevezik, vagyis úgy viselkedik, mintha vak lenne.
Ugyanígy az is, aki nem akarja meghallani, amit a kémek mondanak neki, és úgy viselkedik, mintha süket lenne, „süketnek” („chéres” – חרש) neveztetik. És ez az, amit az Írás mond: „Ki vak, mint az én szolgám, és ki süket, mint az én küldöttem?” Az ember azonban azt mondja: „Szemük van, de nem látnak, fülük van, de nem hallanak.” Vagyis, ahogyan fentebb mondtuk: nem akar engedelmeskedni annak, amit az értelem (széchel) követel tőle, és nem akarja meghallani azt sem, amit a fülei (oznájim) hallanak.

Ahogyan írva van Józsuéról (Jehosua bin Nun), hogy soha nem jutott el hozzá semmilyen rossz szó vagy gondolat.
Vagyis nem engedte, hogy a külső világ befolyásolja őt, hanem csak a hit útján járt. A haj (sáár – שער) szimbolizálja azokat az akadályokat és ítéleteket, amelyek az ember elméjében keletkeznek.

És ez az „áderet szeár” (אדרת שער – szőrös palást) jelentése: hogy sok ellentmondással és ítélettel kellett szembenéznie.
Minden egyes ellentmondás egy „szaár” (שער – hajszál), és minden hajszál alatt van egy mélyedés. Ez azt jelenti, hogy egy lyuk keletkezik a fejben – vagyis egy idegen gondolat áthatol és megsebzi az elmét.
És amikor valakinek sok idegen gondolata van, az olyan, mintha sok hajszála lenne. Ezt nevezzük „áderet szeár”-nak – a szőrös palástnak.

Ez a titka annak, amit Elizeusról írnak: „És Illés elment onnan, és megtalálta Elizeust, Sáfát fiát, (Elisa Ben Shafat) aki tizenkét igás ökörrel szántott előtte, ő maga pedig a tizenkettedik igával; és Illés odament hozzá, és rávetette köpenyét” (Királyok 1, 19). (Az igás a baka [ökör] párokat jelenti, mivel együtt, összeszorított ökörpárokkal szántottak. Ezt nevezik ökörpár járomnak). A Bakar jelentése Bikoret [kritika], a tizenkettő pedig a fokozat teljességére utal (mint tizenkét hónap vagy tizenkét óra).

Ez azt jelenti, hogy az ember már rendelkezik a Se'arot összes megkülönböztetésével, ami a világon lehet, és akkor egy Aderet Se'ar készül a Se'arot-ból. Ám Elizeus (Elisá) esetében ez József (Joszéf) hajnalának (bókero sel Joszéf, בוקרו של יוסף) szintjén volt, ahogyan az Írás mondja: „A hajnal világosodott (há-bóker ór, הבוקר אור), és az emberek elindultak, ők és szamaraik.” (1Mózes 44:3).

Amelynek jelentése, hogy már elérte azt a fényt (or, אור), amely kiárad ezekre az ellentmondásokra (sztirót, סתירות). Mert ezek az ellentmondások – amelyeket vizsgálatnak (bikorát, בקורת) nevezünk – egyben eszközök is: amikor az ember felül akar kerekedni rajtuk, ezt úgy teszi, hogy fényt vonz rájuk (hámsechet or alehem, המשכת אור עליהם). Ez megfelel annak, amit mondtak: „Aki megtisztulni akar, azt segítik (meszájin oto, מסייעין אותו).”

És mivel az ember már fényt vonzott (himsich or, המשיך אור) minden vizsgálatra (bikorát, בקורת), és nincs több hozzáadnivalója, mert minden vizsgálat teljessé vált benne (nislám ecelo et kol há-bikorát, נשלם אצלו את כל הבקורת), akkor a vizsgálatok és az ellentmondások maguktól eltűnnek.
Ez megfelel annak az elvnek, hogy semmilyen tett nem vész kárba, mert nincs cselekedet cél nélkül.

Valójában tudni kell, hogy amit az embernek úgy tűnik, hogy ellentmondásban van a Gondviseléssel, az csupán azért van, hogy az ember kénytelen legyen felső fényt vonzani ezekre az ellentmondásokra (jehijé muchrách le-hámszich or eljon al há-sztirót), amikor meg akarja haladni őket. Mert másképp lehetetlen felülkerekedni rajtuk. És ez az, amit az Örökkévaló fenségének, magasztosságának (romemut Há-Shem) nevezünk, mert épp ekkor vonzza le ezt a fenséget,magasztosságot az ember amikor ezek az ellentmondások, az úgynevezett ítéletek (Dinim) jelen vannak.

Más szavakkal, a ellentmondások (stirót) megszűnhetnek, ha az ember le akarja győzni őket – de csak akkor, ha a Teremtő fennségességét (romemut Hasém) hívja segítségül. Így tehát ezek a nehézségek (hadinim) maguk azok, amelyek előidézik a fennségesség fényének (or eljon) lehívását. Ez a titka annak, ami írva van: "És rávetette palástját"

Ez azt jelenti, hogy később már minden nehézséget és ellentmondást „hajzuhatagot” (Searot) a Teremtőhöz kapcsolt – felismerve, hogy az Örökkévaló (HaKadosh baruch Hu) adta neki ezt az „adárt” (Adart-palástot) egy meghatározott céllal: hogy ezáltal hívja le a felső fényt.

Azonban ezt csak később lehet meglátni. Vagyis miután már elnyerte az isteni fényt, amely ezekre az elrejtésekre és ítéletekre (Dinim) sugárzik, amelyeket kezdetben tapasztalt. Mert most már érti, hogy a „hajak”(Searot), vagyis a zuhanások nélkül nem lett volna helye annak, hogy a felső fény ott lakozzon, hiszen fény nincs Kli (edény) nélkül. 

Ezért most felismeri, hogy az Örökkévaló fenségességét (romemut Hasem) éppen azok a „hajak” (Searot) és ellentmondások tették lehetővé számára, amelyeket átélt. Ez a titka annak, ami írva van: „Hatalmas a magasságban az Örökkévaló”), vagyis az „Aderet” (palást) által nyeri el az isteni fenségességet, magasztosságot. És ez a titka annak, ami írva van: „Romemut Él bigronam” („Isten fenségessége van torkukban”). 

Azaz a Teremtő szolgálatában tapasztalt hiányosságok (giraonot) késztetik az embert arra, hogy felemelkedjen és magasabb szintre jusson. Mert ha nincs, ami ösztönözze, az ember hajlamos ellustulni, nem tesz semmilyen erőfeszítést, és megelégszik azzal az állapottal, amelyben éppen van. Viszont ha az ember egy olyan szintre süllyed, amely alacsonyabb annál, amit megért és felfog, ez erőt ad neki a felülemelkedésre, mert nem tudja elfogadni, hogy egy ilyen mély állapotban maradjon. 

Ezért minden alkalommal kénytelen megerősíteni magát, és kiemelkedni a zuhanás, süllyedés állapotából. Ekkor kötelessége Rómemut HaSém-et (az Örökkévaló fenségességét) tovább folytatni, és ezáltal még magasabb erőket vonz magához a felsőbb szintekről. Ha nem így tesz, végül a teljes mélységbe ragad. Ezáltal minden alkalommal, a megpróbáltatásokon (Searot) keresztül, egyre inkább feltárja Rómemut HaSém-et (az Örökkévaló fenségességét), mígnem eléri a Szent, áldott legyen Ő, neveinek feltárását, amelyeket Jud Gimel Middot Szel Rachamim-nak (a tizenhárom irgalmasság attribútumának) neveznek.
Ez a titka annak, ami írva van: "Veráv jáávod cáír" (És a nagyobbik szolgálni fogja a kisebbet). Ugyanígy: "Rásá jáchín, vecádik jilbás" (A gonosz készít elő, de az igaz öltözik bele). Továbbá: "Veét achichá taávod" (És testvéredet fogod szolgálni).

Ez azt jelenti, hogy minden szolgálat (ávdút), vagyis az elrejtettségek (hásztárót), amelyek úgy tűntek, mintha akadályoznák a Kedusha (szentség) szolgálatát, és mintha a Kedusha (szentség) ellen dolgoznának – most, amikor már elnyerték az Örökkévaló fényét, amely ezekre az elrejtettségekre árad, látják, hogy éppen ellenkezőleg: ezek a Kedusha (szentség) szolgálatára voltak rendelve.
Vagyis általuk jött létre az a hely, amelybe a Kedusha (szentség) beöltözhetett az ő burkaikon keresztül. Ez az, amit így nevezünk: „A gonosz készíti elő, de az igaz öltözik bele” ("Rásá jáchín, vecádik jilbás"), vagyis ők készítették elő az edényeket (Kli) és a helyet a Kedusha (szentség) számára.

Ez alapján lehet magyarázni azt, amit a bölcseink (Cházál) mondtak:
 „Ha érdemelt, megjutalmazott (záchá), az igaz (cádik) elveszi a saját részét és társa részét az Édenkertben. Ha vétkessé vált (nitchájev), a gonosz (rásá) elveszi a saját részét és társa részét a Gehinnomban.” (Chágigá 15a)
Ez azt jelenti, hogy az ember magához veszi társa ítéleteit (Dinim) és idegen gondolatait, amelyeket az egész világra lehet vonatkoztatni. Vagyis azért lett a világ oly sok emberrel teremtve, hogy mindenkinek meglegyenek a saját gondolatai és nézetei, és mindannyian egy világban létezzenek együtt.

Ez szándékos, hogy mindenki magába foglalja társa gondolatait, és így amikor valaki megtér (tesuvá), hasznot húzzon ebből az egyesülésből (Hitkalelut).

Mert amikor egy ember megtérni akar, nemcsak magát, hanem az egész világot is az érdem oldalára kell billentenie (lekháf zechut), hiszen ő maga is tartalmazza az egész világ összes nézetét és idegen gondolatait. Ez a titka annak, hogy "ha vétkessé vált (nitchájev), a gonosz (rásá) elveszi a saját részét és társa részét a Gehinnomban".

Ez azt jelenti, hogy amikor valaki még gonosz volt, vagyis még nem tért meg, akkor magában hordozta a saját részét – azaz a zavart gondolatokat, az ellentmondásokat és az idegen eszméket. Ugyanakkor magában foglalta társa részét is a Gehinnomban, azaz az egész világ nézeteit és gondolatait, amelyek még a tisztátalanság állapotában voltak.

Ezért, amikor később érdemessé válik (Záchá) és igaz lesz (Tzadik) – vagyis miután megtért, és önmagát és az egész világot az érdem oldalára billentette –, akkor megkapja a saját részét és társa részét az Édenkertben.
Ez azért van így, mert kötelessége felső fényt (Or Elion) magára vonani, nemcsak saját magára, hanem az egész világ idegen gondolataira is. Hiszen ő magában hordozza az egész emberiség eszméit, és ezért az ő feladata, hogy azokat is az érdemek oldalára billentse.
Ez pedig csak úgy lehetséges, ha – amint korábban elhangzott – felső fényt vonz ezekre az ítéletekre (Dinim) és ellentmondásokra, amelyek a világban jelen vannak.

És bár ők maguk nem képesek magukba foglalni ezt a fényt, amelyet ő (a Tzadik) vont le számukra, mivel nincsenek hozzá megfelelő edényeik (Kelim), mégis, ő ezt értük is lehívta.

Azonban meg kell érteni az ismert alapelv szerint, hogy aki hozzájárul a felsőbb szinteken (madregot eljonot) lévő fények (orot) lehívásához, az maga is részesül ezekből a fényekből, mivel ő volt az okozója. Ebből következik, hogy a gonoszoknak (reshaim) is részesülniük kellett volna azokból a fényekből, amelyeket az igazak (Tzadikim) általuk hívtak le.

Ahhoz azonban, hogy ezt megértsük, először tisztáznunk kell a sorsvetés (goralot) lényegét, amelyből kettő volt: ahogyan írva van: „Egyik sors az Örökkévalónak (LaHasem), és a másik sors az Ázázélnek”.

Köztudott, hogy a sorsvetés (Goral) a tudás (Daat) fölött áll. Ezért, amikor a sorsvetés a tudás fölött történik (Lemála Midaat), az okozza, hogy a másik rész az Ázázélnek jusson. Ez a titka annak, amit írva van: „és vihar (szaár) lesz a gonoszok fején”. Mivel a cádik a kételyek által hívja le a felső fényt (or eljon), ebből következik, hogy ezáltal a Teremtő fenségessége (Romemut Hasem) egyre inkább kinyilvánul. Ez azonban a gonoszok számára (Reshaim) veszteség, mert minden vágyuk csak az értelem (Daat) határain belül létezik.
És mivel a lehívott fény a tudás felett (Lemála Midaat) nyilvánul meg, ők maguk fokozatosan eltűnnek és semmivé válnak.

Így a gonoszoknak semmi más nem marad, mint az a tény, hogy segítették a Tzadikokat a Teremtő fenségességének, magasztosságának (Romemut Hasem) feltárásában, de végül ők maguk eltűnnek. Ez az, amit úgy nevezünk: „Ha érdemelt, megjutalmazott (Záchá), elveszi a saját részét és társa részét is az Édenkertben (Gan Éden).” (Megjegyzés: Ebből úgy tűnik, hogy csak az kapja meg ezt a részt, aki segített a helyreállításban (Tikkun), azáltal, hogy lehetőséget teremtett a fény feltárulására jó cselekedetek által. Ezért ez a tett a szentségben (Kedusha) marad, és ő maga is részesül abból, amit kiváltott a felső világban (Ha’Elion). Viszont a kételyek (sztirót) és az ítéletek (Dinim) végül eltűnnek, mert helyükbe a Teremtő fenségessége (Romemut Hasem) lép, amely a tudás fölött (Lemála Midaat) tárul fel. És mivel ők azt akarták, hogy az isteni feltárulás az értelem keretein belül (betoch hadáát) történjen, végül ők maguk semmivé válnak. Így is lehet ezt értelmezni.)

Azonban az idegen gondolatok is, amelyeket a világ általánosságban kiváltott, hogy ezáltal hívódjon le a Teremtő fenségessége, ez a fény továbbra is fennmarad számukra. És amikor majd méltókká válnak arra, hogy befogadják, ők is megkapják azt, amit minden egyes ember hozzájárult a felső fény lehívásához.
However, the foreign thoughts, too, which the public caused to draw exaltedness over them, that light remains for them. When they are worthy of receiving, they will receive what each causes the drawing of the upper light on them, too.
Ez az a jelentés, amelyre arra utal  „az út, amely a hajszál hasadásán halad keresztül” amely a Zohárban szerepel (15. rész, HaSulam magyarázat, 33. levél, 56. oldal). Ez a jobb és a bal oldal szétválasztását jelenti.
A két sors vetés (széirím) Jom Kipur napján volt, amely a félelemből fakadó megtérés, bűnbánat (tesuvá m'irá) titkát hordozza. Hasonlóképpen, a sorshúzás (goral) Purimkor is megtörtént, amely a szeretetből fakadó megtérés (tesuvá me'ahavá) titka.

Mivel ez a Szentély (Beit HaMikdás) felépítése előtt történt, ezért akkoriban a szeretetből való megtérésre volt szükség. Azonban ennek a szükségessége először egy állapotot teremtett, amelyben elkerülhetetlen volt a megtérés, bűnbánat. És éppen ez a szükség hozza létre az ítéleteket (Dinim) és a hajszálvékony választásokat (sze’arot). Ez a titok (szod), hogy felülről hatalmat adtak Hámánnak, a következő titok szerint: „Én hatalmat állítok fölétek, hogy uralkodjon rajtatok”.

Ez a titok (szod), hogy felülről hatalmat adtak Hámánnak, a következő titok szerint: „Én hatalmat állítok fölétek, hogy uralkodjon rajtatok”.
Ez az, amit írva találunk: „Hámán sorsot vetett (hipil pur), azaz goral-t húzott”.
Ez Ádár (Adar) hónapban történt, amely a tizenkettő (jod-bét) titkát rejti, ahogyan a tizenkét iga (bakar) titka is, amelyről Elizeus (Elisá) kapcsán olvashatunk. Ahogyan fentebb említettük: „Hat, hat sorban”, amely Ádár hónap titkát hordozza, és egyben az „áderet szear” (a hajpalást) titka is, amely a legnagyobb ítéleteket (Dinim) jelenti.

Hámán ebből tudta meg, hogy legyőzheti Izraelt, mert Mózes (Mosé) Ádár hónapban halt meg. Azonban azt nem tudta, hogy ugyanebben a hónapban született is, ahogyan írva van: „És látták, hogy jó (ki tov) ő”. Mivel a legnehezebb állapotban, amikor az ember kitart, akkor érdemli ki a legnagyobb világosságokat (orot), amelyeket az Örökkévaló fenségének, magasztosságának (romemut Hashem) neveznek.

Ez a titka (szod) annak, amit írva találunk: „Hatszor sodrott (shesh moshzar)”.
Vagyis, mivel elérte azt az utat, amely a hajszálak elválásában halad (orcha da'azil biplugta d'sa'ara), vagyis a „hat-hat sorban” (shesh shesh hamerachot) titkát, ezért a „moshzar” szó a „u-mash zar” kifejezésből ered, amely a Sitra Achra (a másik oldal) titkát rejti. Ez azt jelenti, hogy az idegen (zar), vagyis a Sitra Achra (S"A), eltűnik és megszűnik, mert már betöltötte a szerepét.

Ebből következik, hogy minden ítélet (Dinim) és ellentmondás (Stirot) csak azért létezik, hogy felfedje az Örökkévaló fenségét, magasztosságát (romemut Hashem). Ezért Jákob (Ja’akov), aki „sima” ember volt (isch chálák), haj nélkül (bli se’arot), nem tudta volna felfedni az Örökkévaló fenségességét.
Mert nem volt semmi, ami arra kényszerítette volna, hogy ezt a fenséget (romemut) magához vonzza. Ezért nem volt képes Jákob arra, hogy megkapja Izsáktól (Jichák) az áldásokat (brachot). Mivel nem voltak edényei (Kelim) ehhez, és világosság (or) nem létezik edény (Kli) nélkül. Ezért adott neki tanácsot Rebeka (Rivka), hogy vegye fel Ézsau (Észáv) ruháit.

Ez a titka annak, ami írva van: „És kezével fogta Ézsau sarkát (vejadó ochézet be'akev Észáv)”. Ez azt jelenti, hogy bár Jákobnak nem voltak szőrei, mégis Ézsautól vette azokat. Ezért látta Izsák és mondta: „A kezek Ézsau kezei (hajádáim jedé Észáv)”, de „a hang Jákob hangja (vehakol kol Jákov)”. Vagyis Izsák előtt kedvesnek tűnt ez a korrekció (tikun), amelyet Jákob tett. És ebből lettek számára edények (Kelim) az áldásokhoz (brachot).

Ez az oka annak, hogy szükség van egy olyan hatalmas világra, tele sok emberrel. Ez azért van így, hogy mindenki magában foglalhassa a másikát. Ebből következik, hogy minden egyes ember magában hordozza egy teljes világ gondolatait és vágyait.

Ezért nevezik az embert „kisvilágnak önmagában” (olám katán bifné acmó). És mindez a fent említett ok miatt van így. Ez a jelentése annak, hogy „nem érdemelt” (lo záchá). Vagyis amikor az ember még nem érdemelte meg (még nem ért el érdemet), akkor „elveszi a saját és társa részét is a Gehinnomban”.

Ez azt jelenti, hogy – a fentiek szerint – magában hordozza társa Gehinnomját is.
Sőt, még ennél is több: még ha valaki már ki is javította a saját Gehinnom-részét, de nem javította ki azt a részt, amelyet a világból magába fogadott, vagyis amelyben másokkal egyesült, akkor még mindig nem tekinthető teljesnek (sálém).

Ezáltal érthetővé válik, hogy bár Jákob (Jaákov) önmagában véve sima (chálák) volt, szőrzettől mentes, mégis „megfogta Ézsau (Észáv) sarkát” (beákév Észáv).
Ez azt jelenti, hogy magához vette a szőröket, mivel – a fentiek szerint – egyesült Ézsauval.

Ezért, amikor érdemessé válik azok kijavítására, akkor társa részét is magához veszi az Édenkertben (Gan Éden).
Vagyis az a felsőbb fény (ór eljon) és fenség, magasztosság (romemut), amelyet a közösség hajszálaira árasztott, végül az ő részévé válik. Még akkor is, ha a közösség maga még nem képes ezt a fényt befogadni, mert nincs meg hozzá a kellő felkészültsége.

A fentiek fényében megérthetjük Jákob (Jaákov) és Ézsau (Észáv) vitájának lényegét. Ézsau azt mondta: „Nekem sok van (jés li ráv)”, míg Jákob így válaszolt: „Nekem mindenem megvan (jés li kól)”. Ez a „hat-hat csoport” (sés-sés hama’archót) titkára utal, vagyis a „dáát-on belül” (toch hadaát) és a „Daat felett” (lemálá midaát) való létezésre. Ézsau azt mondta: „Nekem sok van ”, vagyis az a fény, amely a megszerző edényeken (kelim de-kabálá) keresztül érkezik, és amely a tudáson (Daat) belüli szintet képviseli. Jákob azonban azt mondta, hogy neki „minden” megvan, azaz két szint is: ő nemcsak a megszerző edényeket használja, hanem az eggyé válás (Dvekut) fényét is birtokolja.

Ézsau azt mondta: „Nekem elég”, ami egy olyan fény, amely a megszerzés edényeiben érkezik, az értelmen belül. Jákob azt mondta, hogy neki mindene megvan, ami két megkülönböztetést jelent. Más szóval, használta a megszerzés edényeit, és a Dvekut fénye is megvan neki.

Ez a „összekeveredett sokaság” (érev ráv) titka, akik az aranyborjút készítették, és azt mondták: „Ezek a te isteneid, Izrael” (éléh elohechá Jiszráél).
Ez azt jelenti, hogy csak az „éléh” (ezek) szintjéhez akartak kapcsolódni, de a „mí” (ki) szintjét nem akarták.

Más szóval, nem akarták mindkettőt együtt – a „mí” és az „éléh” együttesét, amely az „Elokim” név titka.
Vagyis nem akarták a „kól” (minden) és a „ráv” (sok) együttesét.
Ez a kerubok (keruvim) titka is, amely a „kérávjá” (gyermek) és a „p'tjá” (egyszerű, ártatlan) szimbóluma. Az egyik kerub a „ráv” (sok) szintjét képviseli, míg a másik a „kól” (minden) szintjét.  Ez a titka annak, ami írva van: „A hang beszélt hozzá a két kerub közül” (hákól médábér éláv miBén sné háKeruvím).

De hogyan lehetséges ez, hiszen ők két ellentétes végletet képviselnek?
Mindenesetre az embernek „p'tiá”-vá (egyszerűvé, ártatlanná) kell tennie magát, és így kell elfogadnia (p'tiá jelentése: együgyű, bolond).
Ez az, amit „a tudás fölé emelkedésnek” (l'málá min hadáát) nevezünk: még ha semmit sem ért abból, amit mondanak neki, mégis cselekszik. 

És a „kol” (כל) fogalmával kapcsolatban, amelyet „a tudás fölé emelkedésnek” (למעלה מהדעת – l'málá min hadáát) nevezünk, az embernek törekednie kell arra, hogy örömmel végezze a munkáját.
Mert az öröm által tárul fel a „kol” (minden, teljesség) valódi mértéke.
És ha nincs benne öröm, akkor fájdalmat kell éreznie amiatt, hogy nincs öröme, mert éppen ez az a hely, ahol dolgoznia kell: felfedni az örömöt azáltal, hogy a tudás fölé emelkedve szolgál. 

Ezért, ha nincs benne öröm ebből a munkából, akkor szenvednie kell emiatt. Ez a titka annak, ami írva van: „אשר ידבנו לבו” (ásér jidvenu libó), ami azt jelenti, hogy fájdalmat és szenvedést érez amiatt, hogy nincs benne öröm ebből a munkából.

És ez a titka annak, ami írva van:  Vagyis azért, mert nem szolgáltad az Örökkévaló Istenedet örömmel, amikor bőségben volt részed.
Hanem elhagytad a „Kol”-t (כל – mindent, teljességet), és csak a „Ráv”-ot (רב – a nagyobbat, a többet) vetted el. Ezért a végén teljesen le fogsz süllyedni, és „חוסר כל” (choszer kol) – minden nélkül maradsz. Vagyis végül a „Ráv”-ot is elveszíted.
De amilyen mértékben megvan neki a „Kol” és örömmel szolgál, olyan mértékben érdemli ki a „Ráv” fokozatát.

A fentiek alapján megérthetjük, mit jelent az az írás, hogy „a Tamuzért síró asszonyok” (násim mevákot et haTammuz) (Jechezkel 8.).
Rashi ezt úgy magyarázza, hogy volt nekik egy bálványuk, amelynek ólom volt a szemeiben. És tüzet gyújtottak alatta, hogy kiolvasszák az ólmot a szemeiből.
Eddig Rashi szavai. 

Ezt úgy lehet magyarázni, hogy a „sírnak” (mevákot) kifejezés azt jelenti, hogy nincs bennük öröm, mert por (áfár) van a szemeikben.
A por a „negyedik szint” (bechiná dálet) titka, vagyis a Mennyek Királysága (malchut sámajim), amely a hitet (emuná) jelenti az értelem felett (lemálá min hadaát).

Ennek a szintnek a formája a por – vagyis nem számít fontosnak.
És ebben a munkában (ávodá) az ember úgy érzi, hogy ennek az íze olyan, mint a por, vagyis hogy nem bír jelentőséggel, hanem csupán porhoz hasonló. A „Tamuzért síró asszonyok” (hanasím mevákot et hatamuz) példázata azt jelenti, hogy felfűtik ezt a bálványt (avodá zárá), hogy a hevítés által a por (áfár) elváljon az ólomtól (óferet).

A jelképes jelentés (harámez) az, hogy sírnak azon a munkán (avodá), amelyben az embernek hinnie kell az Örökkévaló (Hasgáchato Jitbárách) gondviselésében a tudáson túl (lemálá midáát), vagyis hogy Ő jó és jót cselekszik. Az értelem szintjén azonban csak ellentmondásokat (sztirót) látnak az isteni gondviselésben. Ez a munka (avodá) szent munka (avodát hákodes), ők azonban ki akarják vonni belőle a port (áfár), vagyis azt a munkát, amely a tudáson túli hitet képviseli, amit „pornak” nevezünk. Az „elme szeme” (einekra réijá), amely az isteni gondviselés látását szimbolizálja, mégis azt akarják, hogy ez a tudásukon belül legyen. Ez pedig bálványimádásnak (avodá zárá) számít.

Ez hasonló ahhoz az emberhez, akinek mestersége (umánuto) az, hogy agyagból (adámá) edényeket (kélim) és cserépedényeket (kléj chérés) készítsen. A munkája során először (tchila) agyaggömböket (gulgálim mechámer) formáz, majd utána (achár kách) lyukakat (chorim) váj beléjük. Amikor a kisfia (háben hákátán) meglátja, mit csinál az apja (áviv), felkiált: „Apa (ábá), miért rontod el a gömböket?” A gyermek nem érti (háben éjno mévin), hogy az apa szándéka (ikár kávánátó sel hááv) éppen a lyukak kialakítása, mert csak a lyukak teszik az edényt befogadóképessé (klé kábalá). A gyermek viszont inkább betömné a lyukakat, amelyeket az apja a gömbökbe vájt.

Ugyanez a helyzet itt is: ez a por (hááfár házé), amely a szemekben (báeinájim) van, elzárja (sotém) az ember látását (háreijá), és bárhová néz, csak az isteni gondviselésben mutatkozó ellentmondásokat (sztirót) látja. Ez azonban maga az az edény (Hákli), amely által felfedezheti az önzetlen szeretet szikráit (nicocéj áháva blí tlijá bádávár), amelyet „a Mitzva örömének” (szimchá sel micvá) neveznek. Erről mondták (neemár) a bölcsek: „Ha a Szent, áldott Ő (hákádos báruch hu) nem segítené, az ember nem tudna felülkerekedni.” Vagyis ha az Örökkévaló (háSém) nem adná neki ezeket a gondolatokat (máchsávot HáElu), akkor nem lenne képes elérni semmiféle felemelkedést (hitromemut).