237. A „Móhá” (elme) és „Libá” (szív) aspektusai

Íme, a vágy a megszerzésre az elmében (mochá) és a szívben (libá) nyilvánul meg. És amikor az ember ezt a vágyat kijavítja, oly módon, hogy adakozási szándékká váljon, akkor képes lesz elnyerni a felső bőséget (az isteni bőséget / kegyelmet / spirituális fényt).

Vizsgáljuk meg a megszerzési vágy szívbeli aspektusát. A szív az öröm iránti vágyat és sóvárgást jelenti. Ha az ember képes kijavítani tetteit olyan módon, hogy lemondjon a világ mindenféle öröméről - abban az esetben, ha látja, hogy ezekből nincs semmi haszna a Mennyek dicsőségére nézve - akkor elnyeri az igaz örömöket, mivel azokat már nem önmaga hasznára fogja megszerezni.

Utólagos iránymutatásként erre utalás a következő verssorban:
 „És körülnézett erre is, arra is, és látta, hogy nincs ember, és leütötte az egyiptomit.” (Shemot / 2Mózes 2:12) Rási kommentárja szerint: látta, hogy ebből (az egyiptomiból) – vagyis ebből a cselekedetből - semmi jó nem származik. Ez azt jelenti, hogy látta, hogy ebből a „műveletből” nem lesz semmiféle haszon.
„És leütötte az egyiptomit” – ez azt jelenti, hogy nem engedte beteljesíteni annak vágyát, és elutasította a kérését.

Ez olyan, mintha „megölte volna” azt a gondolatot és cselekedetet, amit ez az egyiptomi képviselt – vagyis azt a gonosz hajlamot és késztetést, amely az ő saját szívében lakozott. Ugyanez igaz az értelem (értelem általi élvezet) területére is: az ember akkor érez örömöt, ha azt teszi, amit megért és amit helyesnek lát. Viszont amennyire az ember olyan dolgokat cselekszik, amelyek szembemennek az értelmével, és az értelem másként diktálna, annál nagyobb szenvedést él át – a szenvedés mértéke az értelemmel való szembenállás arányában mérhető.

Amikor az ember a hitét az értelem fölé helyezi, vagyis túllép az értelem logikáján, akkor amikor majd megkapja a megértést, amely indokolja minden cselekedetét, képes lesz azt mondani: „Ezt is csak azért fogadom el, hogy adakozzak.” Mert önmaga szempontjából képes lenne lemondani még az értelemről is.

Ezáltal érdemessé válik az „a hitének fénye” (Or haEmuná) elnyerésére, vagyis képes lesz teljesen lemondani önérdekéről, mert szándéka nem önmaga, hanem a Teremtő megelégedettsége. Ennek bizonyítéka pedig az, hogy még akkor is végrehajtja a cselekedeteket, ha azok szembemennek az értelmével.
Ennek következtében ő alkalmassá válik a hit fényének magába foglaltatásásra, és biztonsággal kijelenthető, hogy szándéka valóban az adakozás.

Ezzel szemben, amikor valaki nem képes a hit útján járni, és csak azt cselekszi, amit az értelme jóváhagy, vagyis amit a megszerzési vágya indokol, akkor szükségszerűen a megszorítás (Cimcum) állapotában marad, vagyis el van választva a spirituális teljességtől. Ezért szükség van kétfajta munkára: az elmével (móchá) és a szívvel (libá) – vagyis az értelem és az érzés (vágy) területének egyaránt be kell kapcsolódnia a spirituális fejlődésbe.