Amikor a befogadó megváltozik, a valóság is megváltozik

Ha megnézel egy pohár vizet, átlátszó folyadékot látsz. Nem látod az egyes molekulákat vagy a folyadékot alkotó atomokat. Melegítsd fel ezt a vizet, és gázzá válik, látszólag eltűnik a szem elől. Megszűnt létezni?

Tudjuk, hogy nem. Ahogyan, ahogy az elektromágneses hullámok sem – szabad szemmel láthatatlanok, a megfelelő eszköz azonban azonnal érzékeli őket.

Legtöbben elfogadjuk, hogy az emberi lény sokkal több mint hús és csont. Gondolatok, vágyak és szándék hajtanak bennünket. Amikor a fizikai test megszűnik működni, ezeket a gondolatokat már nem ugyanúgy érzékeljük, de ez nem jelenti azt, hogy eltűntek. Csupán egy másik állapotba kerültek.

A történelem során gondolkodók és bölcsek rámutattak egy bennünk rejlő mélyebb rétegre: a tiszta szándék birodalmára, vagy ahogy egyesek nevezik, a lélekre. E nézet szerint a fizikai test és az anyagi vágyak csupán a legkülső „befogadót” alkotják.

Elsőre talán ellentmond a megszokott gondolkodásunknak, de nem a fizikai test foglalja magában a lelket – inkább a test kap helyet a lélekben, az erők és a szándék láthatatlan mezejében.

Amikor az ember megtanulja kialakítani a helyes belső szándékot, „vevőkészüléket” épít a valóság egy olyan rétegéhez, amelyet a fizikai test mulandósága egyáltalán nem érint.

Ez nem csupán elvont filozófiai elképzelés; ez az evolúció következő horizontja. Maga a természet is folyamatosan arra ösztönöz bennünket, hogy tágítsuk érzékelésünket, és felfedezzük azt a valóságot, amely mindvégig ott rejtőzött a szemünk előtt.

Érdemes elgondolkodni ezen: a valóság milyen láthatatlan rétegeit nem érzékeljük egyszerűen azért, mert még nem hangoltuk be a befogadónkat?