Hevruta – a 19. lecke alapján
Hevruta – a 19. lecke alapján
Hevruta – a 19. lecke alapján
Korábban beszéltünk a szabad választásról – de hogyan nyilvánul meg ez a szabadság a fejlődésünkben – miként tudjuk valóban befolyásolni a növekedésünk módját?
„És ahogy mi azt tisztáztuk fentebb, két módja van a Felső Irányításnak, hogy biztosítsa, hogy az ember elérje jó, végső célját.
A. A fájdalom útja.
B. A Tóra útja.
Az összes tisztánlátás a Tóra útján ebből ered. Mivel ezek teljesen tiszta, nyilvánvaló koncepciók, amelyek próféták és az Isten emberei életeseményeinek hosszú láncolatán keresztül lettek felfedve, és akkor eljön az ember, aki teljes mértékében felhasználja, hasznosítja ezeket és hasznot hajt azokból, mintha ezek a koncepciók az ő saját életének az eseményei lettek volna. Ezáltal mi láthatjuk, hogy a személy ezáltal fel van mentve mindazon szenvedéstől, amelyet az embernek át kell élnie, mielőtt ő maga azt a tiszta értelmet kifejlesztené maga által. Ezáltal a személy mind időt mind fájdalmat spórol meg.
És ezt hasonlíthatjuk egy beteg emberhez, aki nem akar engedelmeskedni az orvos tanácsainak, mielőtt azt maga meg nem érti, hogy az a tanács hogyan képes őt meggyógyítani, ennélfogva elkezd ő maga orvostudományt tanulni. És meghalhat betegségétől mielőtt megtanulná az orvostudományt.
És ilyen a szenvedés útja a Tóra útjával összehasonlítva. Az, aki nem hiszi el azokat a koncepciókat melyekről a Tóra és a prófécia azt tanácsolja, hogy azokat saját maga megértése nélkül elfogadja, mindezekhez a koncepciókhoz saját életének eseményeinek ok-okozati láncolata alapján kell eljutnia. És ezek olyan élmények, tapasztalatok melyek nagymértékben felgyorsulhatnak és képesek kifejleszteni a gonosz felismerésének érzékét magukon belül, ahogy azt mi láttuk, a személy szabad választása nélkül, de a személy jó környezet megszerzése érdekében tett erőfeszítései által, mely környezet aztán őt ezekhez a gondolatokhoz és cselekedetekhez vezeti.”
Baal HaSulam "A szabadság"
A teljes magyarázatom alapja a megszerzési vágy, amely minden teremtménybe bele van vésve, és amely forma-különbség a Teremtőhöz képest. Ezért a lélek elvált Tőle, ahogyan egy szerv elválik a testtől, mivel a forma-különbség a spiritualitásban olyan, mint egy elválasztó fejsze a fizikai világban. Ezért világos, hogy amit a Teremtő akar tőlünk, az a forma-egyezés, amelynek idején ismét összetapadunk Vele, ahogyan a teremtésünk előtt voltunk.
Már mondtam, hogy két út létezik a teljesség felfedezésére: a Tóra útja vagy a szenvedés útja.
Ezért a Teremtő technológiát adott az emberiségnek, míg végül feltalálták az atom- és a hidrogénbombákat. Ha a teljes pusztulás, amelyet a világra fognak hozni, még mindig nem nyilvánvaló a világ számára, akkor várhatnak egy harmadik világháborúra, vagy akár egy negyedikre.
„A bombák elvégzik a maguk dolgát, és azoknak, akik a pusztulás után megmaradnak, nem lesz más választásuk, mint magukra venni ezt a munkát, ahol sem az egyének, sem a nemzetek nem fognak többet dolgozni önmagukért, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges, míg minden más, amit tesznek, mások javára lesz. Ha a világ minden nemzete beleegyezik ebbe, többé nem lesznek háborúk a világban, mert egyetlen ember sem fog a saját javával törődni egyáltalán, hanem csak mások javával.
Ha a Tóra útját választod, és megkapod a fűszert, nagyon jó. Ha pedig nem, akkor a szenvedés útján fogsz járni…”
Baal HaSulam – Az utolsó nemzedék
Megszerzési vágy vagyunk az öröm megszerzésére
Kezdetben az ember önmagát érzékeli, önmagát érzi, mint egy érzelmi lényt, aki a saját érzései szerint keresi és éri el a lehető legjobb állapotot az öt érzékszerven keresztül. Minden, amit az öt érzékszerven keresztül befogad, benne örömként érződik. Az értelem, és minden, ami az emberben létezik, arra irányul, hogy működésbe hozza az érzékeket olyan mértékben és olyan irányban, hogy ami bennük érződik, az az ember létezésének minden pillanatában kizárólag maximális élvezetként legyen érzékelve. Ez a természet szerint van.
(Rav Laitman leckéjéből)
A teremtés célja szerinti fejlődés
De a Teremtő szándéka a teremtésben az, hogy az emberben olyan edényeket (kelim) fejlesszen ki, amelyek teljesen különböznek az érzékeitől, az érzékei felett vannak, és amelyeket „spirituális edényeknek” neveznek. A spirituális kelim különleges tulajdonságai azok, hogy a testi érzékek felett állnak, és a Teremtő adakozó vágyának megszerzését jelentik, hogy ez szolgáljon edényként (kli) az ember számára. És az ember, miután megszerezte a Teremtő adakozó vágyát mint saját vágyát, amelyet „Galgalta veEynaim”-nak neveznek, ebből kiindulva kezdi használni a természetes edényeit is, amelyeket „AHP”-nek (Ozen, Hotem, Peh) neveznek. Ezeket azért működteti, hogy nagyobb benyomást szerezzen az adakozás vágyáról, a Galgalta veEynaim-ról.
Az ember fejlődése abban áll, hogy felvegye a Teremtő formáját, az Ő képét, amelyet „Galgalta veEynaim”-nak neveznek, és ezt a formát megvalósítsa, realizálja az AHP edényeiben. Ezt a cselekedetet „megszerzés az adakozás érdekében”-nek nevezik: az ember természetének használata, de az adakozás formájában, a Teremtő formájában. Ezért soha nem lehetséges a cél felé haladni az élvezet vagy a szenvedés mechanizmusa által, mert maga a cél az, hogy a megszerzési vágy fölött elérjük az adakozás formáját.
(Rav Laitman leckéjéből)
A szenvedés útja menekülés – a Tóra útja futás a cél felé
Ha az ember kizárólag az élvezet vagy a szenvedés érzésében létezik, akkor az állatokhoz hasonlóan ahhoz menekül, ami kényelmesebb, ami jobb, amit nagyobb élvezetként érez a kisebb élvezethez vagy a szenvedéshez képest. A különbség, a rés a jelenlegi állapot és a várt jövőbeli állapot között – minél nagyobb, annál nagyobb mozgási és elérési erőket ébreszt az emberben, és annál nagyobb sebességgel és vággyal halad egyik állapotból a másikba. De ebben az állapotban az állati fokozaton marad.
Ezzel szemben a fejlődés a spirituális edények (kelim) megszerzése. Vagyis az ember nem arra reagál, ami történik, nem arra, amit jónak vagy rossznak érez, hanem arra, amit nagyobb adakozási formának érez a kisebb adakozási formához képest. Az ember minden pillanatban visszatartja magát attól, hogy az állapotát jónak vagy rossznak határozza meg, felemelkedik e meghatározás és diagnózis fölé, és az állapotát kizárólag aszerint ítéli meg és határozza meg, hogy nagyobb adakozás van-e benne vagy sem az előző állapotához képest. És amíg az ember nem jut át a testi érzékekből a spirituális érzékekbe, addig nem tekinthető úgy, hogy akár egyetlen lépést is tett volna a teremtés célja felé.
Ezért valójában nincs olyan út, hogy „a szenvedés útja”. Inkább az történik, hogy ha az ember szenvedésben vagy élvezetekben van, akkor nem halad előre. Egyszerűen egy helyben marad, amíg elegendő ütést nem gyűjt össze, amelyek felhalmozódnak benne, és arra kényszerítik, hogy megkérdezze: „Mi az életünk értelme?” – „Miért szenvedek?” Az ő anyaga (chomer), vagyis a megszerzési vágy, elkezdi kérdezni, miért kap ütéseket. Kezdi megérteni, hogy az ütéseknek oka van, és ez az ok az ütések felett áll. Az ütések csak eszközök arra, hogy az ember felemelkedjen föléjük, kissé meghajtsa a fejét, és meglássa, hogy az ütések által arra kényszerítik, hogy fejlődjön az élvezet vagy a szenvedés érzése fölött.
És miután az ember lehetőséget kap arra, hogy elgondolkodjon az okon, a többi már a szabad választására van bízva. Felülről csak elegendő ütést adnak. De attól a pillanattól kezdve, hogy az ember elkezd gondolkodni és megérti, hogy okság és célszerűség van az ütésekben, neki magának kell tovább haladnia. Mert a hatodik érzék, az Adakozó (Mashpia) formájának megszerzésében az embernek személyes vágyat kell kifejeznie, nem pedig olyat, amely kényszerből érkezik felülről. Felülről csak szenvedést hoznak neki. És ha az ember egy helyben áll és szenved, az nem tekinthető előrehaladásnak.
A szenvedésben és fájdalomban nincs előrehaladás. Az előrehaladás nem ugyanazon a szinten kezdődik, hanem felfelé emelkedik, magasabb szintre. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ember megérti: magára kell vennie az adakozás formáját, minden lépés, amelyet e felé tesz, minden mozdulat, minden cselekedet úgy tekinthető, hogy felemelkedik a síkról felfelé. És ez az előrehaladás csak szabad választásból, szabad cselekedetben történhet. És ebben az ember átmegy a szenvedés útjáról a Tóra útjára: a menekülésből a következő állapot felé való futásba.
(Rav Laitman leckéjéből)
A szenvedés oka a növekedés visszautasítása
Az erők leereszkednek hozzánk, minden egyes emberhez. Nincs olyan ember, aki ne haladna előre; még az egyes ember is halad. A különbség az előrehaladás módjában van minden embernél, és abban, hogy olyan szakaszban van-e, amikor egy helyben áll, miközben az ego felemelkedik benne, hogy érezze a különbséget a benne erősödő ego és a kívülről őt Körülölelő Fény (Ohr) között, és ezért az ütések erősödnek.
Valójában nincsenek ütések; inkább az ember a KörülölelőFényben (Ohr Makif) van, amely egy belső Fény (Ohr Pnimi), amely ebben a szakaszban körülvevő Fényként tárul fel számára.
Amit az ember „én”-ként ír le, az a középpontban van, és a világ körülötte helyezkedik el, és semmi más nem változik. Az ember határozza meg az „én”-jét és a világát, és mivel minden alkalommal az ego növekszik, ehhez a Körülölelő Fényhez viszonyítva egyre nagyobb különbséget érez, és ezt éli meg szenvedésként.
A két dolog közötti egyezést „élvezetnek” nevezik, a közöttük lévő különbséget pedig „szenvedésnek”, és ezek a köztük lévő különbség nagysága szerint érzékelhetők.
Senki sem küld szenvedést az embernek; inkább az ego folyamatosan növekszik, és minél inkább növekszik, annál inkább ellentétbe kerül a Fénnyel (Ohr). Az ember nem hibás abban, hogy az ego növekszik és hogy még nem korrigálta azt, mert az a terv szerint, az időrend szerint és minden egyes ember tulajdonságai szerint növekszik; minden ki van számítva. Minden pillanatban, amikor az ego jelen van az emberben, lehetősége van annak kijavítására.
Fel lehetne tenni a kérdést, hogy miért nem lett kijavítva kétszáz évvel ezelőtt, vagy kétezer évvel ezelőtt, amikor az ego kisebb volt, hogy az idő során könnyűtől a nehézig lehessen kijavítani.
Ez hasonló egy gyermekhez, aki azt mondja, hogy ma rossz gyermek, rossz barátai vannak, rossz dolgokat akar, és készen áll arra, hogy drogokba keveredjen, mert nehéz számára megszabadulni mindezektől. De ha vissza tudna menni az előző évbe, amikor a szülei azt mondták neki, hogy hagyja abba, és ő nem hallgatott rájuk, a mai eszével képes lett volna a helyes úton járni.
Az embernek nem szabad így gondolkodnia. Még a jelenlegi állapotában is, amikor a vágy és az ego előrehalad és még nincs korrigálva és az ego nagysága és az időrend szerint most szenvedésként érzékeli ezt; nem mondhatja azt, hogy korábban tehetett volna valamit, mert korábban nem tehetett volna semmit. A dolgok úgy voltak elrendezve számára, hogy ne tegyen semmit. És ma a világ állapotának megfelelően, valamint a belső tulajdonságai szerint rendelkezik azzal a képességgel, hogy kijavítsa önmagát az ideális állapotban, úgy, hogy minden készen áll a korrekcióra.
(Rav Laitman leckéjéből)
A szenvedés önmagában nem előrehaladás
Az ember újra és újra elszenvedi az ütéseket, míg egy bizonyos pillanatban elkezdi megérteni, hogy ezek az ütések céllal vannak, és arra szolgálnak, hogy magasabb fokozatra emeljék. Előtte azonban nem emelkedett magasabb fokozatra. Ezért lehetetlen ezt „útnak” nevezni, még akkor is, ha „a szenvedés útjának” hívják. És az az illúzió, amely az emberben van – hogy minél többet szenved, annál inkább halad előre – a Klipákból (héjak/korrigálatlan erők) származik, és teljesen ellentétes az igazsággal.
A teremtés célja az, hogy örömet adjon a teremtményeknek. És ennek a célnak minden pillanatban meg kell valósulnia. Ezért az ideális állapotban az embernek élete egyetlen pillanatában sem szabadna akár egyetlen gramm szenvedést sem éreznie. Mert nem a Teremtő szándéka, és nem az Ő akarata, hogy az ember bármilyen formában szenvedjen. És ha az ember a testi szenvedésből a spirituális szenvedésbe lépne át – vagyis az adakozás hiányából fakadó szenvedésbe –, akkor folyamatos spirituális fejlődésben lenne, és nem érezne testi szenvedést. És az ember megszakítás nélkül, folyamatosan, csak felfelé fejlődne.
Ezért „a Tóra útjához” vagy „a szenvedés útjához” a lényegük szerint kell viszonyulni, nem pedig két különálló útként. Valójában csak egyetlen fejlődési út létezik, és ezt úgy nevezik: „a Fény, amely visszavezet a jóhoz”. Amit „a szenvedés útjának” neveznek, az csupán arra szolgál, hogy minden alkalommal, amikor az ember rest, szenvedés által kényszerítse őt helyes döntésekre. A szenvedés arra kényszeríti a „chamort” (szamarat – vagyis az ember anyagát, a megszerzési vágyat), hogy gondolkodjon és mozduljon. De arra, hogy spirituális szinten gondolkodjon és mozduljon.
És ha a belülről érkező szenvedés helyett az embert egy másik tényező, egy külső erő ösztönözné arra, hogy az anyagát (chomer) spirituális döntés és cselekedet felé mozdítsa, hogy elérje az A dakozó formáját, akkor az élete sikeresebb lenne. És az egyetlen forrás az előrehaladáshoz szenvedés nélkül a közösség (chevra). Az embernek nincs más forrás a rendelkezésére, amelyet aktiválhatna önmagán, amely benyomást gyakorolhatna rá, amelyet irányíthatna, vagy amely megmutatná neki, merre fejlődjön, mint kizárólag a csoport ereje.
És az ideális állapotban, ha az ember helyesen használná a csoportot, megóvná magát a testi és pszichológiai szenvedéstől, valamint mindazoktól a nehézségektől, amelyekkel az az ember szembesül, aki még nem szerzett spirituális tulajdonságokat. Gyorsan és a legkedvezőbb módon fejlődne. De még szenvedésen keresztül is, mindazonáltal az ember el fog jutni a célhoz. A kérdés csak az, hogy mennyire sietteti önmagát, és mennyire érti meg saját maga, hogy csak a közösségen keresztül, csak azoknak az erőknek a helyes használata által haladhat előre, amelyeket a Teremtő a rendelkezésére bocsátott, és olyan mértékben, amennyire képes azokat működésbe hozni.
(Rav Laitman leckéjéből)
A közösség mint katalizátor a következő lépésünkhöz
Ezért a szenvedés útjáról (Derech Yissurim) a Tóra útjára (Derech Torah) való áttérés ahhoz az emberhez tartozik, aki fel akarja gyorsítani a fejlődését. Ha azonban nem akarja, akkor végig fog menni az úton, de a fejlődés úthengerén keresztül, szenvedések által. De ha az ember gyorsítani akarja a fejlődését, akkor a testi szenvedést spirituális szenvedéssel helyettesíti, amelyet csak az őt körülvevő közösségtől tud megszerezni. Egy olyan közösségtől, amely megadja számára a spiritualitás fontosságát, a cél fontosságát. És akkor az ember szenvedni kezd attól, hogy nem rendelkezik a céllal, és ez a szenvedés kioltja az összes többi szenvedését.
(Rav Laitman leckéjéből)
Az emberben benne van a spiritualitás iránti vágy, amely önmagából fakad. Más szóval, még akkor is, amikor egyedül van, és nincsenek körülötte emberek, akik hatással lennének rá, vagy akiktől magába szívhatna valamilyen vágyat, felébresztést kap, és vágyik arra, hogy a Teremtő szolgája legyen. De a saját vágya bizonyosan nem elég nagy ahhoz, hogy ne kellene azt fokoznia, hogy a spirituális cél eléréséért dolgozhasson vele. Ezért van rá mód - csakúgy, mint a fizikai létben -, hogy ezt a vágyat külső embereken keresztül fokozza, akik arra kötelezik, hogy kövesse a nézeteiket és a szellemiségüket.
Ez úgy történik, hogy olyan emberekkel kapcsolódik össze, akikben látja, hogy szintén szükségük van a spiritualitásra. És az a vágy, - amellyel ezek az emberek a külvilágban rendelkeznek - vágyat szül benne, és így nagy vágyat kap a spiritualitás iránt. Más szóval, a belülről jövő vágya mellett kap egy vágyat a spiritualitás iránt, amelyet ők nemzenek benne, és akkor egy nagy vágyra tesz szert, amellyel elérheti a célt.
RABASH, 13. cikk, 1985
Workshop
Hogyan tudjuk a jelenlegi csoportunkat felhasználni arra, hogy növeljük az előrehaladás iránti vágyat?
Kérdések és válaszok