Hevruta – A 32. lecke nyomán – A Tízesben végzett munka alapelvei

Ma áttekintjük a Tízesben végzett munka alapelveit, amelyekről vasárnap kezdtünk beszélni. Ezek az alapelvek azért fontosak, mert annak a felkészülésnek az alapját képezik, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy megértsük, hogyan kell működnie egy csoport belső dinamikájának.

Tanulásunk során, ahogyan mindig , most sem a saját elképzeléseinkre vagy véleményünkre építünk. Minden a forrásokon alapul, azon az útmutatáson, amelyet a kabbalisták adtak számunkra a spirituális úthoz. Ezért ma sorra vesszük ezeket a különböző alapelveket, megvizsgáljuk a hozzájuk kapcsolódó forrásokat, és együtt igyekszünk tisztázni, mit jelentenek a gyakorlatban.

Arra is hagyunk időt, hogy beszélgessünk és feltegyétek a kérdéseiteket, hogy ne csupán magukat a szavakat értsük meg, hanem azt is, miként segíthetnek bennünket abban, hogy erősebb és helyesebb kapcsolatot építsünk ki egymás között.

1. alapelv: Folyamatosan, tudatos erőfeszítéssel növelnünk kell a spiritualitás fontosságát

Most rátérünk a Tízesben végzett munka első alapelvére: a spiritualitás fontosságának növelésére.

Tudjuk, hogy a megszerzési vágyunk folyamatosan növekszik és fejlődik. Emiatt az ember állandóan visszahúzódik a személyes érdekeihez, a saját számításaihoz és az önmagával való törődéshez. Ez természetes. Így fejlődik bennünk a vágy. Egyrészt ez a növekvő vágy a spiritualitással ellentétes irányba hat. Másrészt azonban éppen ez az az anyag, amellyel dolgozhatunk.

Ez hasonló ahhoz, mint amikor egy lépcsőfokra fel akarunk lépni. Ahhoz, hogy felemelkedjünk, szükségünk van valamire, aminek nekifeszülhetünk. Ugyanígy a bennünk felébredő ego is éppen azzá a ponttá válhat, amelyről magasabbra emelkedhetünk, ha helyesen használjuk.

Ahhoz azonban, hogy felemelkedjünk, szükségünk van a fontosság érzésére. A spiritualitásban az emelkedést és a zuhanást elsősorban a fontosság mértéke szerint mérjük. Amikor a cél fontos számunkra, amikor a Teremtő fontos, amikor a kapcsolat fontos, akkor erőt érzünk arra, hogy felé haladjunk. Amikor azonban ez a fontosság eltűnik, minden távolinak, száraznak vagy homályosnak tűnik.

Ezért olyan nélkülözhetetlen a Tízes. A Tízes az a hely, ahol folyamatosan megújítjuk a cél fontosságát. Segítünk egymásnak emlékezni arra, hogy miért vagyunk itt, mire törekszünk, és milyen kapcsolatot szeretnénk felépíteni egymás között és a Felső Erővel.

És amikor maga a cél még túl távolinak tűnik a szívünktől, akkor kezdhetjük az eszközökkel: a lecke fontosságával, a találkozók fontosságával, a források fontosságával, a barátok fontosságával és az aktív részvétel fontosságával. Mert ha ezek az eszközök vezetnek bennünket a célhoz, akkor maguk is értékessé és fontossá válnak.

Ez az első alapelv tehát arra tanít bennünket, hogy a Tízes olyan hely, ahol folyamatosan növelhetem a fontosságot, fontosságot kaphatok a barátoktól, és segíthetek is nekik, hogy velem együtt emelkedjenek a spirituális cél felé.

Kivétel: Akit a körülmények arra kényszerítenek, az mentesül. Olyan ember, akinek egyéb kötelezettségei vannak: család, munka, megélhetés stb.

A spiritualitás fontosságának növelése nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk a mindennapi életet, vagy bárkit is kényszerítünk. Minden embernek meg kell őriznie az egészséges egyensúlyt: a munka, a család, az egészség és az alapvető kötelességek szintén azoknak a feltételeknek a részét képezik, amelyek lehetővé teszik a spirituális előrehaladást.

A Tízesben nem helyezünk nyomást a barátra, és nem keltünk benne bűntudatot, amikor az élet más területei igénylik a figyelmét. A spiritualitásban nincs kényszer. Előfordul, hogy a Teremtő olyan akadályokat ad az embernek, amelyeket ebben a világban természetes és felelősségteljes módon kell kezelnie.

A mi feladatunk az, hogy elsősorban a személyes példánkkal növeljük a fontosságot. Azzal mutatom meg, hogy a cél fontos számomra, hogy erőfeszítést teszek, részt veszek, megfelelő hozzáállást tanúsítok, és gondoskodom a barátokról. Inspiráljuk, és nem korlátozzuk egymást.

Források

„Egy ponton kell dolgoznunk - a spiritualitás megbecsülésén.”

(RABASH, 17. cikk (1986) A gyülekezet napirendje - 2)

„A legfontosabb dolog, amire szükségünk van, ami a munkához hiányzó hajtóanyag, és ez a cél fontossága. Vagyis ha nem tudjuk, hogy kinek adakozunk, akkor a szolgálatunk értékét sem ismerjük. Hiányzik továbbá a Teremtő nagyságának tudatosítása is, ami nélkül nem tudhatjuk, mekkora kiváltság és boldogság a Király szolgálata, hiszen semmink sincs, amivel az Ő nagyságát képesek lehetnénk megérteni.”
(RABASH, 24. cikk „A legfontosabb dolog, amire szükségünk van”)

„…mindenkinek meg kell próbálnia az élet szellemét és reményt vinni a közösségbe, és energiát adni a közösségnek. Így minden egyes barát elmondhatja magáról: „Most tiszta lappal kezdem a munkát”. Más szóval, mielőtt a közösségbe jött, csalódott volt a Teremtő munkájának előrehaladása miatt.

Most azonban a közösség élettel és reménykedéssel töltötte fel, így a közösség révén önbizalmat és erőt kapott a győzelemhez, mert most úgy érzi, hogy elérheti a teljességet.

És minden gondolata - hogy magas hegy előtt áll, amelyet nem lehet legyőzni, és hogy ezek valóban félelmetes akadályok - most úgy érzi, hogy ezek semmiségek.

És mindezt a közösség erejéből kapta, mert mindenki igyekezett a bátorítás szellemét és egy új légkör jelenlétét a közösségben létrehozni.”
(RABASH, 30. cikk (1988) „Mit kell keresni a barátok gyülekezetében”)

A második alapelv: Dolgozzunk azon, hogy egyenlőséget építsünk fel a Tízesben.

Világosan látjuk, hogy mindannyian különbözőek vagyunk, és mindannyiunknak más-más a lehetősége.

Miben egyenlők tehát a csoport tagjai? Abban vagyunk egyenlők, hogy mindannyian a közös célunk – a kapcsolat – felé cselekszünk mindazzal az erővel és egyediséggel, amelyet a természettől kaptunk (amelyben nem vagyunk egyenlők). Ezért nincsenek közöttünk nagyok és kicsik, sikeresek és sikertelenek. Mert mindannyian a kapcsolatra törekszünk. Mindenki annyit fektet a kapcsolatba, amennyire képes. Az egyenlőség abban nyilvánul meg, hogy mindenki a tőle telhető legtöbbet adja bele – külsőleg és belsőleg egyaránt –, vagyis a saját, rá jellemző, relatív erőfeszítését.

És ennek megfelelően kap vissza, a befektetése mértéke szerint. Így mindenki a saját befektetésének mértéke szerint részesül.

„A szeretet törvénye nem alkalmazható a nagyok és a kicsik között, mivel két igazi, egymást szerető embernek egyenlőnek kell éreznie magát”.
(Baal HaSulam, „A kabbala bölcsessége és a filozófia”)

Ahogyan írva van: „És a nép letáborozott egy emberként, egy szívvel”. Ez azt jelenti, hogy mindannyiuknak egy célja volt, mégpedig a Teremtő javára. Ebből következik...

Meg kell értenünk, hogyan lehetnének egy emberként egy szívvel, hiszen tudjuk, mit mondtak bölcseink: „Ahogy az arcuk nem hasonlít egymáshoz, úgy a nézeteik sem hasonlítanak egymáshoz”, hogyan lehetnének tehát egy emberként egy szívvel?

Válasz: Ha azt mondjuk, hogy mindenki magával törődik, akkor lehetetlen, hogy egy emberként legyenek, hiszen nincs semmi hasonló bennük. Ha azonban mindannyian lenullázák önmagukat, és csak a Teremtő nevéért cselekszenek, akkor nincsenek egyéni nézeteik, mivel az egyének el lettek törölve és beléptek az egységes uralom alá.
(Rabash II., 42. levél)

Hogyan lehetséges a barátot önmagánál nagyobbnak tekinteni, miközben azt látja, hogy neki magának több jó tulajdonsága van, mint a barátjának, vagyis tehetségesebb, és természeténél fogva jobb adottságokkal rendelkezik? Ezt kétféleképpen lehet megérteni:

A. A hitnek az értelem feletti minőségével halad. Vagyis attól a pillanattól kezdve, hogy őt választotta barátjául, már eleve értelem felett tekint rá.

B. Ez természetesebb, vagyis az értelmen belül történik. Mivel eldöntötte, hogy barátként fogadja el őt, és azon dolgozik, hogy szeresse, a szeretet természete pedig az, hogy az ember csak a jó dolgokat látja. A rossz dolgokat pedig, még ha léteznek is a barátjában, nem látja, ahogyan meg van írva: „A szeretet minden vétket elfedez.”
(RABASH, 17. cikk, 1. rész (1984) „A barátok fontosságával kapcsolatosan”)

A harmadik alapelv: Ügyelnünk kell arra, hogy megőrizzük minden barát egyéni jellegét, hogy ne veszítse el az egyéniségét.

Minden ember egyénisége éppen abban fejeződhet ki, ahogyan a csoportban létrejövő kapcsolatba fekteti önmagát. Minden csoportban kell lennie egy olyan embernek, aki felelősséget vállal a motiváció, a hangulat és az általános légkör emeléséért.

„Nincs két ember a földön, akiknek véleménye azonos lenne, mert minden embernek van egy nagy és nemes öröksége, amelyet ősei hagytak rá, és amelyből másoknak nincs egy szikrája sem.  

Ezért mindazok a javak az egyén tulajdonának tekintendők, és a közösségnek ügyelnie kell arra, hogy megőrizze jellegét és szellemét, hogy ne homályosítsa el a környezete. Inkább minden egyénnek meg kell őriznie örökségének értékeit. Így minden egyénnek meg kell őriznie örökségének integritását. Akkor a köztük lévő ellentmondás és ellentét örökre megmarad, hogy örökre biztosítsa a bölcsesség kritizálását és fejlődését, ami az egész emberiség előnye és valódi örök vágya.”

(Baal HaSulam, „A szabadság”)

Kérdések és válaszok