„Az általános vizsgálat során azt találjuk, hogy a közösségben csak két parancsolatot kell követni. Ezeket nevezhetjük 1) „megszerzésnek” és 2) „adakozásnak”. Ez azt jelenti, hogy a tagoknak a közösségtől kell megkapniuk,  amire szükségük van, és munkájukkal a közösség javát kell szolgálniuk annak jóléte érdekében. És ha valaki e két parancsolat valamelyikét megszegi, kíméletlenül megbüntetik”.
Baal HaSulam, A béke cikk
 

Amiről a kabbalisták írnak, az a spirituális fejlődés kézikönyvének tekinthető, bár helyenként nehezen megközelíthető fogalmakkal és egy nehezen érthető nyelven írnak, ami időnként mégis egyszerűnek tűnhet, miután mindig vagy a „megszerzésről”, vagy az „adakozásról” beszélnek. 

Van egy fogalom, amit a formaazonosság törvényének neveznek: ez a Teremtő tulajdonságaihoz való hasonlóság vagy az azokkal való egyezőség, egyszóval az adakozás. A teremtett lény azonban a megszerzési vágya miatti minőségével ezzel ellentétes. Amikor egyenlőek vagyunk, akkor közel kerülünk egymáshoz, akkor viszont távolodunk, amikor ellentétesek vagyunk.

Az egyik leckén a témával kapcsolatban felmerült egy kérdés: A környezet segíthet-e a Teremtő minőségétől való távolság csökkentésében?

Igen, derül ki Baal HaSulam fenti idézetéből, de mit jelent az, hogy bűnhődünk valamiért , amit még nem ismerünk, vagy nem értünk? Amikor a szívben felébred a Pont, a vágy, hogy hasonlítsunk a Teremtő minőségeihez (hogy elérjük az adakozást) és felismerjük, hogy mi a kapni akarás vagyunk, akkor kezdődik el a folyamat, hiszen annak felismerése, hogy valaki teljes egészében a kapni akarás, egyben annak felismerése is, hogy van egy másik minőség, az adakozni akarás. Ez: „a fény feltűnése a sötétségből”.
 

Hogyan tanuljuk meg tehát, hogy mi az adakozás?

Rabash azt írja: „Az emberben benne van a spiritualitás iránti vágy, amely belőle önmagából fakad. Másként kifejezve: még akkor is, amikor egyedül van és nincsenek körülötte emberek, akik hatással lennének rá, vagy akiktől valamilyen vágyat magába szippanthatna, kap egy felébresztést és vágyik arra, hogy a Teremtő szolgája legyen. De a saját vágya még bizonyosan nem elég nagy ahhoz, hogy ne kellene azt még fokoznia, hogy a spirituális cél eléréséért dolgozhasson vele. Ezért van rá mód - csakúgy, mint a fizikai világban -, hogy ezt a vágyat a rajta kívülálló embereken keresztül felerősítse, akik arra késztetik őt, hogy kövesse a nézeteiket és a szellemiségüket”.

Majd a jó környezetnek, mint a tanulócsoport kiválasztásának a fontosságával folytatja írását: „Ez annak során történik, amikor olyan emberekkel kapcsolódik össze, akikről úgy látja, hogy szintén szükségük van a spiritualitásra. És az a vágy, amit ezeken az embereken lát, vágyat szül benne is és így kap egy nagyobb vágyat a spiritualitás iránt. Más szóval, azon a vágyon kívül, ami belülről fakad, kap egy vágyat a spiritualitás iránt, amit ők keltenek benne, és akkor egy nagy vágyra tesz szert, amivel elérheti a célt..”
 

Itt azt látjuk, hogy az adakozás minősége iránti vágyunk fokozásának útja a környezeten keresztül vezet, másoktól sajátíthatjuk el és növelhetjük a Teremtő felfedezésének vágyát; a mi kis kezdeti vágyunkból ezt a vágyat magasabb szintre emelhetjük a Teremtő nagyobb mértékű felfedezésére, ami egyedül nem lenne lehetséges.

Elég vágyat kapunk az induláshoz, de ahhoz, hogy elérjük a célt, fokozni kell a vágyunkat, ami feltölti az üzemanyag-tartályunkat az út folytatásához - és ezt másokkal együtt tesszük. Ők keresnek engem, én pedig őket, és ha összekapcsoljuk a vágyainkat, akkor még nagyobb vágyunk lesz arra, hogy az egyedi puzzle (kirakós játék) darabkánkkal a cél felé haladjunk.