Lehetünk más véleményen. Akkor is együtt kell élnünk

A választásnak vége. Meghoztuk döntéseinket, mindannyian a saját meggyőződésünk és Izrael jövőjébe vetett reményeink szerint. Lesznek, akik örülnek az eredménynek, és lesznek, akik csalódottak. De bármit is gondoljunk az eredményről, egy dolog nem változott: továbbra is itt élünk együtt, ugyanabban az országban, és közös a jövőnk.

Izrael soha nem volt egységes véleményű társadalom. Különböző politikai nézeteink, eltérő prioritásaink és különböző elképzeléseink vannak arról, milyennek kellene lennie ennek az országnak. Nem ez a probléma. A probléma az, hogy mintha elfelejtettük volna, hogyan lehetünk más véleményen anélkül, hogy hagynánk: ezek a különbségek egymással szemben álló táborokra osszanak bennünket, amelyek alig tűrik meg egymást.

Volt idő, amikor az, hogy életben kellett maradnunk, fel kellett építenünk és meg kellett védenünk az országot, közös célt adott nekünk. Ma más kihívásokkal nézünk szembe, de az alapvető kérdés változatlan: Mi tart össze bennünket, amikor szinte minden másban nem értünk egyet?

Biztonságra van szükségünk. Erős gazdaságra és olyan társadalomra van szükségünk, amely gondoskodik az embereiről. De ezek egyike sem helyettesítheti azt az alapvető felismerést, hogy meg kell találnunk az együttélés módját. Nem építhetünk jövőt, ha minden nézetkülönbség csatává válik, és minden politikai győzelem egy egész társadalmi csoport kárára születik.

Gondoljunk erre így: nem mi választjuk meg a szomszédainkat, és nem kell egyetértenünk velük. De akkor is meg kell találnunk a módját annak, hogy kijöjjünk egymással. Vitatkozhatunk, lehetünk más véleményen, és szilárdan ragaszkodhatunk meggyőződésünkhöz anélkül, hogy ellenségként bánnánk egymással. Ugyanez az elv egy egész országra is érvényes.

Nem kell egyformán gondolkodnunk. Azt kell megtanulnunk, hogyan éljünk együtt anélkül, hogy azt követelnénk: mindenki úgy gondolkodjon, mint mi.

Ez azt jelenti, hogy felismerjük: azok az emberek, akik másképp látják Izraelt, mint mi, nem fognak eltűnni. Nekik is megvannak a saját félelmeik, reményeik és meggyőződéseik, akárcsak nekünk. Nem kell minden véleményt elfogadnunk vagy minden döntéssel egyetértenünk. De el kell fogadnunk, hogy ez az ország mindannyiunk otthona, nem csupán azoké, akik osztják politikai nézeteinket.

A mélyebb probléma az, hogy annyira a saját álláspontunk védelmére összpontosítottunk, hogy szem elől tévesztettük, mi a közös bennünk. Ha nincs olyan közös érték, amely a különbségeink fölött áll, minden kompromisszum vereségnek tűnik, és minden nézeteltérés harccá válik arról, ki határozhatja meg az ország jövőjét.

Ezen változtatnunk kell. Nem úgy, hogy megszüntetjük a politikai különbségeket vagy úgy teszünk, mintha mindenkinek igaza lenne, hanem úgy, hogy megtanuljuk a helyükön kezelni ezeket a különbségeket. Küzdhetünk azért a jövőért, amelyben hiszünk, miközben felismerjük, hogy a vita másik oldalán álló emberek is részei ennek a jövőnek.

A választás eldöntheti, kik kormányoznak bennünket, de azt nem, hogyan bánunk egymással. Ez már rajtunk múlik.

Most tehát, hogy szavaztunk, talán ideje más kérdést feltenni. Nem azt, hogy kinek volt igaza vagy ki tévedett, ki nyert vagy veszített, hanem azt, mit tehetünk azért, hogy ez olyan ország legyen, ahol nagyon eltérő véleményű emberek is úgy érezhetik: ide tartoznak.

Nem fogunk mindig egyetérteni abban, hogyan kellene Izraelt irányítani. De meg kell találnunk a módját annak, hogy kijöjjünk egymással, felelősséget vállaljunk közös társadalmunkért, és együtt építsük a jövőt. Nem azért, mert egyetértünk, hanem azért, mert együtt élünk itt.