A növekedés ritmusa: miért van szükség zuhanásokra az emelkedésekhez

Nagy öröm látni ma a világ minden tájáról érkező barátainkat. A Teremtő megalkotta a természet törvényeit. Valahányszor előrehaladunk, egy újabb réteget fedezünk fel. És eleinte a megszerzési vágyunk egyáltalán nincs elragadtatva a helyzettől. Ezért folyamatosan dolgoznunk kell a kapcsolatunkon a közelgő zuhanásokkal szemben. A lecke első részében RABASH cikkét olvassuk, amelyet a reggeli leckén is olvastunk: Mit jelent a munkában az, hogy „Ábrahám öreg volt, napokkal teljes”? (alább egy részlet az emelkedésekről és zuhanásokról)

8. cikk, 1991

Meg kell azonban értenünk, miért adja nekünk a Teremtő ezeket a zuhanásokat. Vagyis először is hinni kell abban, hogy a Teremtő adja nekünk ezeket a zuhanásokat, és akkor az ember megkérdezi: milyen célból adta nekem a Teremtő ezeket a zuhanásokat? Más szóval, amikor az ember hiszi, hogy a Teremtő küldi ezt rá, a zuhanások azután érkeznek hozzá, hogy emelkedésben volt, és kérte a Teremtőt, hogy hozza őt közelebb Magához, és hiszi, hogy a Teremtő meghallgatja az imát.

Mindannyian vágyunk a tisztánlátás, az ihlet és a kapcsolódás pillanataira – arra, amit emelkedésként élünk meg. Ezekben az állapotokban minden a helyén van. Közel érezzük magunkat valami nagyobbhoz, mélyen motiváltak vagyunk, és teljes egészében az adakozásra összpontosítunk, nem csupán a saját érdekeink védelmére. Abban a pillanatban nehéz akár csak elképzelni is, hogy valaha létezett mélypont, nemhogy azt, hogy újra bekövetkezhet.

És a zuhanások mégis megérkeznek.

Néha olyan erővel csapnak le ránk, hogy teljesen elveszítjük a kapcsolatot az ihletünkkel, és visszacsúszunk az önvédelembe, vagy úgy érezzük, hogy az erőfeszítéseinknek nincs jelentősége. Felmerül az őszinte kérdés: Miért létezik ez a körforgás? Miért kapunk emelkedő időszakokat, ha aztán újra vissza kell zuhannunk?

A válasz az emberi fejlődés egyik alapelvében rejlik: „A fény előnye a sötétségből ismerhető meg."

Az ajándék megbecsülése

Képzeld el, hogy valaki olyan ajándékot ad neked, amelyről azt gondolod, hogy száz dollárt ér. Hálás vagy érte, de könnyedén veszed. Ha viszont később kiderül, hogy az ajándék tízezer dollárt ér, az egész viszonyod megváltozik hozzá. Becsben tartod, óvod, és hatalmas gondossággal ragaszkodsz hozzá.

Ugyanígy van ez a belső növekedéssel is. Amikor úgy élünk meg közelséget vagy áttörést, hogy nem ismertük meg az ellentétét, egyszerűen képtelenek vagyunk felmérni az igazi súlyát. Nem érezhetjük a kapcsolódás teljes értékét addig, amíg nem éreztük a szembenálló oldalát is, a kapcsolat hiányát. A növekedéshez mindkét láb kell – a bal és a jobb, az emelkedés és a zuhanás –, hogy valódi érzelmi érettség épüljön fel.

A bölcsek rövidebb útja

Mindig meg kell várnunk egy fájdalmas zuhanást ahhoz, hogy megtanuljuk ezt a leckét? A kabbala bölcsessége rövidebb utat kínál. Aki valóban figyelmes, nem vár a mélypontig azzal, hogy újraértékeljen. Miközben emelkedésben van, tudatosan elgondolkodik azon, milyen érzés elszakadva lenni. Megidézi magában az ellentétet – felidézi a küzdelmet, a fáradtságot és a menekülés vágyát –, miközben a fényben áll.

Azzal, hogy ezt a „keresést" még a fény elvesztése előtt elvégezzük, értékes időt takarítunk meg. Megtanuljuk kincsként őrizni a kapcsolódás pillanatait, megvédeni őket, és elmélyíteni a tudatosságunkat anélkül, hogy mindent a nehezebb úton kellene újratanulnunk.

Klip: Fejlődésünk felgyorsítása

Teljes feladatunk az, hogy felgyorsítsuk fejlődésünket. A terv — kezdete, vége és minden közbülső szakasza — már világosan meghatározott és rögzített; akkor alakult ki, amikor a valóság az Ein Sof-ból (a Végtelenből) e világig alászállt. A mi szerepünk az, hogy alulról felfelé felgyorsítsuk a fejlődési folyamatot. Ebben az összefüggésben az „idő” lényegében szakaszok sorozata.

Hogyan gyorsítjuk fel ezeket az állomásokat? Gondolj rá úgy, mint a számítógépekre: van egy szoftver, de futhat olyan processzoron, amely mondjuk 100 000 MHz-en vagy 200 000 MHz-en működik – ez a frekvencia kérdése. Itt pontosan ugyanígy van: azon múlik, milyen gyakorisággal tér vissza az ember a gondolathoz: „Mi van velem? Mi van a céllal? Mi van a Teremtővel? Hol tartok a Hozzá való viszonyulásomban – az Őfelé irányultságomban?" Az ilyen erőfeszítések elsősorban az emelkedés szakaszában lehetségesek.

A zuhanás idején az ember olyan, mint egy nyers, ösztönvezérelt lény – egy gólem –, aki képtelen cselekedni. Nem tudja összeszedni a szükséges erőt, és rendkívül nehéz felrázni. Bár a csoport vagy a barátok segítségével talán le tudja rövidíteni a zuhanás időszakát, ilyenkor lehetetlen tényleges előrehaladást követelni tőle. Sőt, a zuhanás közben tett cselekedetek nem számítanak vétkeknek, mert maguk a kudarcok, a kétségek és a zuhanások felülről vannak ráküldve. Az embernek meg kell tanulnia megérezni ezt az állapotot. Az emelkedés állapotában viszont – amikor felülről erőt kapott – vizsgálat és értékelés alá esik abban, hogy miként használja fel ezt az erőt. A „Fény" (a spirituális megvilágosodás) képes visszavezetni az embert a helyes útra; vagyis mivel felülről erőt kaptál, most a tikkun (a korrekció) céljára kell használnod. Ha ehelyett az ember személyes élvezetre használja ezt az erőt – magából az emelkedő állapotból merít gyönyört –, azonnal zuhanni és esni kezd. Így hát a fő erőfeszítés nem a zuhanás elkerülésében rejlik, hanem a folyamatos emelkedésben – abban, hogy egyre magasabbra jussunk.

Elméletben, ideális esetben, amint az ember megtapasztal egy emelkedést, meg kellene őriznie azt az állapotot anélkül, hogy valaha is lezuhanna. Ez legyen az alapvető célkitűzése. Lehetnek ugyan magasabb szintű megfontolások arról, mi történjék egy ilyen emberrel, az ő saját kötelessége egyszerűen annyi, hogy megmaradjon abban az állapotban – miközben folyamatosan fél a zuhanástól. Ez a félelem ne a jövőbeli szenvedés vagy a mély, egzisztenciális fájdalom kilátásából fakadjon; az „emelkedés" és a „zuhanás" fogalmát sokkal inkább a Teremtő felé való irányultság – a Vele való kapcsolat – alapján kell megítélni. Itt rejlik a munka lényege.

Azoknak sikerül, akik különféle „emlékeztetőket" hoznak létre maguknak – olyan jelzéseket, amelyek segítenek a munkára, a teremtés céljára, a Teremtőre és a Vele való kapcsolatra összpontosítani. A barátok, a spirituális szövegek és más efféle jelzőpontok segítségével az ember a Teremtő felé tudja igazítani önmagát és a tetteit, biztosítva, hogy a cselekedetei és a Teremtő kapcsolatban maradjanak. Aki ebben sikerrel jár, az lerövidíti a fejlődés idejét. Michael Laitman