Kongresszus utáni felismerések

Üdvözlet minden barátunknak szerte a világon – nagyszerű újra itt lenni a stúdióban!

Nyolc nap távollét után, amit a New Jersey-i kongresszuson töltöttünk, csodálatos látni, hogy ilyen sok új arc csatlakozik hozzánk a képernyőn. A kongresszus véget ért, de az igazi munka csak most kezdődik.

A mai leckéhez olyan cikket választottunk, amely közvetlenül arról az állapotról szól, amelyben most vagyunk: „Mit jelent a nappal és az éjszaka a munkában?” RABASH (1988).

A cikk egy mély kérdést jár körül: mit jelent valójában a fény és a sötétség a belső fejlődésünkben, és hogyan válhat a kettő együtt egyetlen nappá?

A mindennapi életben a fényt természetes módon a jó érzésekkel, a lelkesedéssel, az energiával és a tisztánlátással kapcsoljuk össze. A sötétség ezzel szemben olyasmi, ami elől menekülni szeretnénk. A spirituális fejlődésben azonban mások a meghatározások.

Ahogy Michael Laitman magyarázza, a fény az az érzés, hogy képesek vagyunk az adakozás felé mozdulni, felülemelkedni a természetes önérdekünkön, és valódi vágyat kifejleszteni a másokkal való kapcsolódásra. Ez olyan állapot, amelyben értelmet és beteljesülést találunk abban, hogy adunk, támogatunk, és valami nálunk nagyobbért dolgozunk.

A sötétség ennek az ellenkezője. Akkor van, amikor elveszítjük ezt a vágyat, amikor a kapcsolódás nehéznek tűnik, amikor elmerülünk a saját gondjainkban, és nem találunk ízt az adakozás munkájában.

De itt jön a fontos felismerés: a sötétség nem hiba, és nem is kudarc. Felfedi, mi az, amit még javítanunk kell magunkban.

A fényt nem tudjuk igazán értékelni anélkül, hogy megtapasztalnánk a sötétséget. Nem tudunk vágyat kifejleszteni a kapcsolódásra anélkül, hogy előbb fel ne fedeznénk, mennyire ellenáll ennek a természetes, egoista természetünk. A sötétség feltárja a hiányt, a távolságot aközött, ahol vagyunk, és ahol lenni szeretnénk. És éppen ez a hiány lesz az alapja a következő előrelépésnek.

Ezért írja le RABASH az estét és a reggelt egyetlen napként. Mindkét állapotra szükség van. A felemelkedések és a zuhanások, a lelkesedés és az üresség nem különálló élmények, amelyek kioltják egymást. Együtt ugyanazon cél felé mozdítanak minket.

Ez a megértés különösen fontos egy kongresszus után. Azokban a napokban, amikor együtt voltunk, sokan rendkívüli kapcsolódást, egységet és lelkesedést éltünk át. A mindennapi életbe visszatérve azt érezhetjük, hogy ez az intenzitás fokozatosan elhalványul. Sőt, ürességet is megtapasztalhatunk, vagy azt, hogy eltávolodtunk attól, amit együtt éreztünk.

Ne csalódjunk emiatt. De ne is próbáljuk erővel megtartani a kongresszus érzéseit. A kérdés az, hogy mihez kezdünk azzal az új vággyal, amely megnyílt bennünk.

Képesek vagyunk-e saját erőfeszítéseinkkel felépíteni ezt a kapcsolódást – a tízeseinkben, a napi tanulásainkban, a barátokkal való kapcsolatainkban és abban a felelősségben, amelyet egymásért vállalunk?

Haladásunk igazi mértéke nem az, hogy egy adott napon mennyire érezzük magunkat lelkesnek, hanem az, hogy akkor is tovább haladunk-e a kapcsolódás felé, amikor a lelkesedés már elmúlt.

És itt válik olyan fontossá a társaság. Segítünk egymásnak felismerni a célt, különösen akkor, amikor valamelyikünk a sötétség állapotán megy keresztül. Amikor valaki elveszíti az erejét vagy a vágyát, a többiek segíthetnek újra felébreszteni azt.

A kongresszus lehetőséget adott arra, hogy megtapasztaljuk, milyen érzés lehet a kapcsolódás. Most pedig megvan a lehetőségünk arra, hogy a mindennapi valóságunk részévé tegyük.

A kongresszus nem ér véget azzal, hogy hazaindulunk. Folytatódik abban a munkában, amelyet együtt végzünk. És ennek az útnak a fény és a sötétség egyaránt része.

Jó újra itt lenni – és még jobb együtt folytatni ezt az utat.