Megtanulni egy új szikrát a Szentségbe emelni

Milyen izgalmas kongresszust éltünk át együtt – íme egy klip arról, mi történt Európában.

Ma arról szeretnénk beszélni nektek, hogy mit viszünk magunkkal a kongresszus után. Hogyan tudjuk megőrizni azt, amit átéltünk – megtartani a szívünkben, és tovább dolgozni vele.

Örömmel láttuk, milyen aktívak vagytok szerte a világon. És szeretnénk a kongresszust emelkedésben folytatni.

Tehát itt mindannyian emelkedésben vagyunk. A játékszabály az, hogy ne mondjuk el a barátoknak a valódi állapotunkat, mert ha zuhanásban vagyunk, az lehúzhatja a barátokat.

Hihetetlen volt látni, hogy minden barát úgy érezte: éppen az ő kongresszusa volt a legeslegjobb az összes többi régióé közül.

Ez volt az első alkalom, hogy Indiában igazi kongresszust tartottunk, és barátaink Kínában és Afrikában is összegyűltek.

Hogyan folytassuk hát emelkedésben, amikor a kongresszus véget ért? És hogyan ne engedjük, hogy bármi lehúzzon minket?

Ma új szakaszt kezdünk a tanulásunkban – ma 16 órakor várunk benneteket az Arvut-rendszerén. A Bevezetés a kabbala bölcsességébe című írást fogjuk tanulmányozni.

Az egyik legfontosabb dolog, amit egy kongresszus után tehetünk, hogy elmerülünk a forrásokban. Kiválasztottunk néhány részletet, amelyek erre különösen alkalmasak.

„Minden kezdetnél az embernek meg kell újítania a Mennyek Királyságának elfogadását, mert a Teremtőbe vetett hit tegnapi állapota nem elegendő. Ezért a Mennyek Királysága elfogadásának minden egyes aktusa új megkülönböztetésnek számít – vagyis az ember vesz egy darabot az üres térből, amely mentes volt a Mennyek Királyságától, belép ebbe az üres térbe, és megtölti azt a Mennyek Királyságával. Így olyan újat tisztáz, ami nem létezett azelőtt, hogy elfoglalta volna azt az üres helyet, és megtöltötte volna a Mennyek Királyságával. Ezt nevezik egy új szikra Szentségbe emelésének, mígnem számos emelkedésen keresztül az ember folyamatosan emeli a szikrákat az üres térből a Szentségbe.

Ebből következik, hogy minden egyes zuhanásból az ember új kezdethez jut, és új szikrákat emel.” — RABASH, 6. cikk, „Mik Ábrám jószágának pásztorai és Lót jószágának pásztorai a munkában” (1991).

A kabbalában a zuhanás azt jelenti, hogy távolabb kerültünk a Teremtőtől, és azt, hogy a következő szakasz egy emelkedés lesz a korrigálás felé. Mert semmit sem tudunk korrigálni mindaddig, amíg el nem ismerjük, hogy rossz. Ahogy a mi világunkban sem lehet megjavítani valamit, amíg fel nem ismerjük a betegséget. Amikor tudjuk, mitől vagyunk betegek, boldogok vagyunk, mert akkor már tudjuk, melyik orvoshoz forduljunk.

Minden alkalommal, amikor előrehaladok, felfedezem az egóm egy újabb rétegét – a folyamat a rossz feltárulásából, annak elismeréséből, majd a Teremtőhöz fordulásból áll, hogy segítséget kérjünk. Nem lehet csak úgy általánosságban segítséget kérni. Tudnunk kell, miért rossz ez a dolog, és valóban éreznünk is kell. Ezért van az, hogy valahányszor korrigálunk valamit, újabb rétegek tárulnak fel. A kabbala bölcsessége teljes egészében arról szól, hogy az ember korrigálja a bennünk lévő, teljesen énközpontú hozzáállást. A megszerzési vágyunk minden alkalommal feltáruló új rétegét nevezik a rossz feltárulásának. Vagyis minden alkalommal mintegy frissítünk, és elölről kezdjük a folyamatot. A kabbala bölcsességében pedig igyekszünk lerövidíteni az állapotok közötti időt. Magukat a helyzeteket nem tudjuk megváltoztatni, de a korrigálás folyamatának ütemét fel tudjuk gyorsítani.

Végső soron megértjük, hogy minden egyes feltárulás az egónk egy vastagabb része. Mivel egy zuhanás után már tapasztaltak vagyunk, tudjuk, hogy emelkedés következik – és az csakis a Teremtőtől jöhet. Ezért válunk rászorulóvá a Teremtőre. Ahogyan akkor is Őt keressük, amikor betegek vagyunk, vagy gondunk akad: ugyanígy, amikor felszökik bennünk az egó, a Teremtőhöz kell fordulnunk – és pontosan erre vár Ő. Minden alkalommal szükségem van Rá mint erőre, amely korrigál engem, és ki kell fejeznem Neki a hálámat azért, hogy korrigál.