Az ünnepektől a következő lépésig

Tegnap, Szimchát Tóra napján elérkeztünk annak a figyelemre méltó kapcsolódási időszaknak a végéhez, amely végigvezetett bennünket a tisri ünnepek teljes sorozatán.

Ros Hásánával kezdtük, átéltük Jom Kippurt, részt vettünk a közös, ünnepi ushpizin-étkezéseken és a különleges szukkoti leckéken, majd összegyűltünk egy nagyszabású Egységnap-rendezvényen, amelyhez az izraeli Kli személyesen csatlakozott Petach Tikvah-ban. Eközben lehetőségünk nyílt tanulni a Citrin-kongresszus leckéiből is – sok barát számára ez szinte egy 2026-os Citrin-kongresszushoz hasonló élmény volt.

Aztán elérkezett Szimchát Tóra. Ennek az egész folyamatnak a csúcspontja. Az ünnepek során felépített valamennyi kapcsolódás után elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor megállunk, és mindent egybegyűjtünk.

A közös leckék és ünnepi étkezések valami sokkal mélyebbet képviselnek, mint az ünneplés. Egy közös edényt próbálunk felépíteni – egy közös vágyat, amely mindazokból áll, akik ugyanarra a célra törekszenek. Kapcsolódásunk által megteremtjük a feltételeket ahhoz, hogy a Teremtő feltáruljon bennünk.

Ezért az ünnep öröme nem egyszerűen azt jelenti, hogy boldogok vagyunk. Azért vagyunk boldogok, mert a kapcsolódás e szakaszai során kezdtünk megérezni valamit, ami közös bennünk. Minél inkább kapcsolódunk, annál érzékenyebbé válunk arra a közös erőre, amely összekapcsol bennünket, körülvesz és megtart. Ezért vagyunk hálásak.

Arra is emlékeznünk kell, hogy nem mindig tudjuk tudatunkban tartani az egész csoportot. Néha elég a barátok egy kis csoportjára gondolni, akikben ugyanaz a törekvés él. Már ez is elegendő lehet ahhoz, hogy kialakuljon bennünk az az érzés, hogy valami nálunk sokkal nagyobbhoz tartozunk. Fokozatosan megtanuljuk gondolatainkba és érzéseinkbe foglalni az egész csoportot.

Az ünnepek teljes időszakát ezért egyetlen folyamatos folyamatként láthatjuk: összegyűlés, kapcsolódás, a közös edény megerősítése és felkészítése a következő szakaszra.

Ez a következő szakasz pedig már közeleg. Mindössze 25 nap múlva összegyűlünk az „Alulról jövő felébredés” kongresszuson. Ez nem csupán egy újabb esemény a naptárban. Ez a következő lépés abban a folyamatban, amelyet együtt építünk.

A kongresszus nagy részét tízesekben töltjük, a saját térségünkből érkező barátokkal. A cél nagyon egyszerű: megerősíteni a kapcsolatot saját tízesünkön belül, és úgy érkezni a kongresszusra, hogy ne pusztán egyénekként vegyünk részt, hanem összekapcsolódott csoportként, felkészülve a következő szintre.

Most tehát, hogy az ünnepek hivatalosan is mögöttünk vannak, nem csupán az a fontos kérdés, hogy mi történt az elmúlt hónapban. Hanem az is, hogy mit viszünk magunkkal.

Mi érintett meg bennünket a leginkább? Mit fedeztünk fel a kapcsolódásunkból? Mit szeretnénk megőrizni? És ami a legfontosabb: mit tehetünk most – egyénileg és együtt –, hogy a következő összejövetel előtt megerősítsük a tízesünket?

Az ünnepek véget értek, de a munka nem ér véget velük. Ahogy Rav fogalmazott az egyik leckében, amikor valaki megkérdezte, mivel jövünk ki az ünnepekből, így válaszolt: „Soha nem jövünk ki az ünnepekből.” Összegyűjtöttünk valamit. Felépítettünk valamit együtt. Most tovább kell fejlesztenünk.

Ez Szimchát Tóra valódi öröme: nem pusztán megünnepelni azt, amit kaptunk, hanem hálásnak lenni a kapcsolódás új szintjéért, amelyet elértünk – és ezt alapként használni, hogy felgyorsítsuk a cél felé való előrehaladásunkat.