A párt. A megosztottság szóból. Akkor valójában mi köt össze bennünket?

Arra készülünk, hogy több tucat párt közül válasszunk, amelyek mindegyike más utat, más világnézetet és más megoldást kínál problémáinkra. Ez teljesen rendben van. Egy egészséges társadalom képes befogadni az eltérő véleményeket. Mindannyiunknak joga van másképp gondolkodni, és arra szavazni, akiben hisz.

A probléma akkor kezdődik, amikor elveszítjük a képességünket arra, hogy a saját véleményünkön túlra lássunk. Amikor minden nézeteltérés a létünkért folytatott küzdelemmé válik, amikor mindkét oldal biztos benne, hogy egyedül neki van igaza, és amikor már nem tekintjük a tőlünk eltérően gondolkodó embert annak a társadalomnak a részének, amelyhez mi is tartozunk.

Izrael problémája nem a vélemények sokfélesége. A probléma az, hogy nincs fölöttük olyan közös érték, amely összeköt bennünket.

Régebben könnyebb volt megtalálnunk azt, ami közös. Túl kellett élnünk, államot kellett alapítanunk, meg kellett védenünk, és életet kellett építenünk itt. A közös kihívások az összetartozás érzését teremtették meg még az egymástól nagyon különböző emberek között is. Jobboldaliak és baloldaliak, vallásosak és világiak, új bevándorlók és tősgyökeresek– nem mindig értettünk egyet, de volt valami, ami a politikai vitánál nagyobb volt, és összekötött bennünket.

Ma megváltozott a valóság. Továbbra is biztonsági fenyegetésekkel nézünk szembe, és erősnek, józannak és realistának kell lennünk. Nincs meg az a kiváltságunk, hogy figyelmen kívül hagyjuk a körülöttünk lévő veszélyeket.

A biztonság azonban önmagában nem képes hosszú távon egyben tartani egy társadalmat. Az erős gazdaság, a jó egészségügyi rendszer és a minden polgáráról gondoskodó jóléti állam szintén szükséges feltételek, de nem válaszolnak a mélyebb kérdésre: mi késztet bennünket arra, hogy együtt akarjunk itt élni?

Lehet erős hadsereget építeni, fejlett technológiákat kifejleszteni és lenyűgöző gazdasági eredményeket elérni. De ha társadalmunkon belül minden csoport fenyegetést lát a másikban, ha szüntelen harcot vívunk az állam identitásáért, és ha nincs alapvető bizalmunk egymás iránt, semmilyen külső eredmény nem tudja ellensúlyozni a belső törést.

Akkor miért olyan nehéz akár csak egy kicsit is engednünk az álláspontunkból?

Gondoljatok egy családra. A házastársak véleményükben, jellemükben és a világról alkotott képükben nagyon különbözhetnek egymástól. Nem kell mindenben egyetérteniük. De amikor mindketten legfőbb értéknek tekintik a család megőrzését, képesek rugalmasak lenni, meghallgatni egymást, és néha engedni is. Nem azért, mert a másik fél győzött, hanem mert a közöttük lévő kapcsolat fontosabb számukra az adott vitánál.

Ezzel szemben, amikor mindenki csak önmagát és azt látja, amit el akar érni, minden nézeteltérés hatalmi harccá válik. Minden engedményt veszteségnek, minden kompromisszumot a személyes identitás fenyegetésének tekintenek.

Az izraeli társadalomból ma ugyanaz hiányzik, ami lehetővé teszi, hogy egy család akkor is család maradjon, amikor tagjai nem értenek egyet: annak felismerése, hogy a köztünk lévő kapcsolat fontosabb annál, hogy az egyik oldal legyőzze a másikat.

Rav Dr. Michael Laitman erről írt „Társadalmi tiltakozások” című cikkében:

„A »néppé« válás feltétele [...] a köztünk lévő szeretetkapcsolat. Kölcsönös felelősségvállalásban lenni – »egy emberként, egy szívvel«. Felelősnek lenni egymásért, és egyenlőségben élni, mint egy nagy család.”

Pontosan ez a lényeg. Nem kell ugyanúgy gondolkodnunk ahhoz, hogy egy nép legyünk. Azt kell éreznünk, hogy a köztünk lévő kapcsolat elég fontos ahhoz, hogy vitatkozhassunk, ne érthessünk egyet és ellenkezhessünk – anélkül, hogy szétrombolnánk a társadalmat, amelyben élünk.

Ez a kapcsolat nem kötelez bennünket arra, hogy egyetértsünk azzal, hogyan kell az államot irányítani. Azt sem követeli, hogy feladjuk az elveinket, vagy úgy tegyünk, mintha nem lennének közöttünk nézeteltérések. Valami mást követel: hagyjunk fel azzal, hogy ellenséget lássunk mindenkiben, aki másképp gondolkodik, és kezdjük olyan embernek tekinteni, akihez a jövőnk is kötődik.

Hagyományunkban van egy egyszerű és mély kifejezés: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”

Nem csupán szép erkölcsi gondolatról vagy ünnepeken hangoztatott jelszóról van szó. Olyan elvről van szó, amely irányt mutathat közös életünknek: fejlesszük a kölcsönös figyelmességet, az egymás iránti felelősséget és annak megértését, hogy egyikünk sem építhet magának tartósan jó jövőt, ha a körülötte lévő társadalom szétesik.

A Ravunk által tanított kapcsolódási megközelítésben a kölcsönös felelősségvállalás nem követeli meg, hogy mindannyian egyformák legyünk. Éppen ellenkezőleg. Lehetővé teszi, hogy különbözőek maradjunk, és mégis annak a teljes emberi rendszernek a gondjával cselekedjünk, amelynek részei vagyunk.

Ezt társadalmi természeti törvénynek is tekinthetjük. Figyelmen kívül hagyhatjuk a köztünk lévő kölcsönös függést, de nem szüntethetjük meg. Egy olyan világban, ahol mindannyian hatással vagyunk egymásra, a kapcsolataink nem mellékesek. Részei azoknak a feltételeknek, amelyek meghatározzák, hogy képesek leszünk-e együtt létezni, fejlődni és gyarapodni.

A kérdés az, hogy megértésből és választásból megtanuljuk-e figyelembe venni ezt a függést, vagy továbbra is figyelmen kívül hagyjuk, amíg a valóság változásra nem kényszerít bennünket.

Nem gondolom, hogy arra kellene számítanunk: holnap reggel mindannyian másképp fogunk gondolkodni. Egy ilyen változás nem új törvénnyel, új párttal vagy egy politikus újabb ígéretével kezdődik. Azzal a felismeréssel kezdődik, hogy valami alapvető hiányzik abból, ahogyan a társadalmunkat érzékeljük.

Egyszerű kérdésekkel kezdhetjük: van-e valami, ami fontosabb számomra annál, hogy megnyerjek egy vitát? Képes vagyok-e a társadalom javát látni akkor is, ha ehhez figyelembe kell vennem olyan embereket, akikkel nem értek egyet? Készek vagyunk-e olyan társadalmat építeni itt, amelyben nemcsak a jogaink fontosak, hanem az egymás iránti felelősségünk is?

Ezek nem elméleti kérdések. A rájuk adott válaszok befolyásolják majd, hogyan kezeljük a nézeteltéréseinket, hogyan viszonyulunk az állami intézményekhez, milyen nevelést adunk gyermekeinknek, és milyen jövőt tudunk itt felépíteni.

A közelgő választásokon mindannyian bedobjuk a magunk szavazólapját az urnába. Különböző pártokat választunk, vitatkozni fogunk, és továbbra is kitartunk a véleményünk mellett.

A választások után azonban, az eredményektől függetlenül, együtt maradunk itt.

Ezért talán nemcsak az a legfontosabb kérdés, hogy ki nyeri meg a választásokat, hanem az is, hogy mit akarunk együtt legyőzni.

Ezért a szavazáson túl mindenki kérdezze meg önmagától:

Mi köt össze bennünket azon túl, hogy túl kell élnünk itt? És készek vagyunk-e felismerni, hogy az együttélésre való képességünk nem kevésbé fontos, mint az, ahogyan az államot irányítani akarjuk?