Egy étkezés, egy dal és a barátság kialakulásának folyamata

Gyakran gondolunk a közösségre úgy, mint valamire, ami egy közös elképzelés köré szerveződik: együtt tanulunk, ugyanazokon a leckéken veszünk részt, közösek a céljaink. De a valódi közösség valami sokkal alapvetőbbön keresztül épül fel – és ez sokkal nagyobb kihívást jelent, mint a megszokott dolgok.

Meg kell tanulnunk, hogyan legyünk együtt.

Éppen ezért mostantól valami nagyon egyszerű dologgal kezdjük csütörtöki összejöveteleinket: egy közös étkezéssel.

Nem újabb intenzív tanulással töltött este. Nem újabb előadás. Egy asztal, tele finom étellel, zenével, beszélgetéssel, és azzal a lehetőséggel, hogy a körülöttünk lévő embereket ne csupán tanulótársainkként, hanem barátainkként tekintsünk.

A kabbalisták megértették, hogy ez nem valami mellékes tevékenység. Ez maga a munka.

Rabash azt írta, hogy amikor a barátok szeretetéről van szó, azzal segítünk egymásnak, hogy megtanuljuk meglátni a jót a másikban. Azt írja: „a szeretet minden bűnt elfed”.

Ez egy erőteljes gondolat, mert ez nem azt jelenti, hogy hirtelen nem látjuk többé a köztünk lévő különbségeket. Továbbra is különböző emberek vagyunk, különböző személyiséggel, véleménnyel, szokásokkal és egóval. A munka az, hogy ezen különbségek felett építsünk fel valamit.

Ravunk, Michael Laitman nagyon egyszerűen fogalmazta meg ezt az elvet: „Az egymás iránti szeretet, a világ feltétel nélküli szeretete az az általános, mindent magában foglaló erő.”

A szeretetet azonban nem dönthetjük el egyszerűen csak úgy, hogy érezzük. Gyakorláson keresztül fejlesztjük ki. Olyan helyzeteket teremtünk, ahol lehetőségünk van meghallgatni, megbecsülni, bátorítani egymást, adni valamit a másik embernek, és teret engedni a másik tapasztalatának.

Erről szól a csütörtök.

Mindenki hoz egy rövid idézetet a kabbalisták írásaiból, amely személyesen megérintette őt. De ahelyett, hogy intellektuálisan elemeznénk, megosztjuk egymással, miért ezt választottuk. Mit ébreszt fel bennem? Mit szeretnék, hogy a barátaim kapjanak belőle?

Ezután kis csoportokra (műhelyekre) oszlunk, és felteszünk egy nagyon egyszerű kérdést: Mi az az egy apróság, amit az itteni barátoktól kaptál, és amit szeretnél magaddal vinni a következő hétre?

A kérdés egyszerűnek tűnhet, de valami mélyre mutat. Arra eddzük magunkat, hogy észrevegyük, mit kapunk egymástól – és aztán azon gondolkodjunk, mit adhatunk vissza.

Így válik a csoport többé, mint egyének sokaságává.

A Zohár könyve azt mondja: „Mily szép és mily gyönyörűséges, amikor a testvérek egységben ülnek együtt.” A Rav elmagyarázza, hogy a barátok kezdetben nagyon különbözőnek – sőt, akár egymással ellentétesnek – tűnhetnek, de az összekapcsolódásra irányuló erőfeszítéseik révén képesek visszatérni a testvéri szeretethez.

És ez a valódi célja ezeknek az estéknek.

Hogy egyre több olyan pillanatot teremtsünk, amikor megtapasztaljuk, hogy az összekapcsolódás lehetséges.

Egy étkezés. Egy személyes történet. Egy szakasz, ami megérintett valakit. Egy beszélgetés egy kis csoportban. Egy dal, amit mindenki ismer. Egy új barát, aki melletted ül.

Ezek közül önmagában egyik sem tűnik különösebben drámainak. De együtt alkotják a közösség szövetét.

És azután énekelünk.

Mert néha vannak dolgok, amiket beszélgetésben nem tudunk elmondani egymásnak. Csak együtt tudjuk érezni őket.

Ezen a csütörtökön egy asztal köré ülünk, egy kicsit megnyitjuk a szívünket, és a legfontosabb munkánkat gyakoroljuk: azt, hogy barátokká váljunk.

Ahogy Rabash tanította, a barátok nem egyszerűen olyan emberek, akik történetesen együtt tanulnak. Ők azok az emberek, akik segítenek egymásnak a cél felé haladni.

Ez az a közösség, amelyet fel akarunk építeni.